Ez a blog mostantól a hivatalos oldalamként fog működni, ami annyit jelent, hogy minden történetemet itt találjátok. Köztük természetesen a kiadásra szántakat is.
Ha idetévedtél, olvass kedvedre, véleményezz, vagy pedig keress meg a Facebookon, a hivatalos rajongói oldalamon!
Az új külső ne tévesszen meg senkit, az oldalról nem tűntek el a fontos modulok, csupán a fejléc képeire való kattintgatással jönnek elő!
A történet nem a nagysikerű Gossip Girl című sorozaton alapszik, pusztán az egyik történetem főszereplőit képzelem el a színészekként.
Három akkord az élet:
Kékszeműek - 1. fejezet
2012. február 21., kedd | 15:43:00 | 3 letters
Sziasztok!
Meghoztam az első fejezetet is, nagyon szépen köszönöm az előzőhöz érkezett véleményeket! :) Ez már jóval hosszabb, itt már megismerhetitek a történet alapját, szereplőket, stb. Ezért szeretném, ha most sem spórolnátok a véleményekkel!
Jó olvasást:
Erika
Első fejezet
2002. október 14., hétfő
Azt mondják, akik értenek ehhez, hogy a világban nem minden csak fekete vagy fehér, hogy köztes állapotok léteznek, és meg lehet találni a saját színünket is. Ami persze időnként változik.
De én azt mondom, hogy ellentétek mindig is voltak, mióta világ a világ, és lesznek is. Nem konkrétan a jó-rossz párharcra gondolok, hiszen semmi sem csak ilyen vagy csak olyan. Én az emberekre céloztam. Sosem érthetjük meg őket teljesen, sosem ismerhetünk meg valakit egészen, mert mindenki változik. Néha pedig nem olyan jó irányba. Mert hajlamosak vagyunk erre.
Hogy miért mondom ezt? Mert ebben élek.
Azon a hétfői napon kezdődött minden, mikor a starlighti „Akadémián” új hét indult, és folyamatosan érkeztek az új tanítványok. Minden ötödik évfolyamos kapott egy újoncot, akit először körbe kellett vezetnie, majd megbarátkoznia vele, és végül tanítania.
Ötödik évfolyamosnak lenni kitűntetés volt. Nem mindenki lehetett, és nem volt egyszerű megszerezni ezt a rangot. Itt, nálunk, nem úgy ment, mint egy átlagos suliban, hogy kijárod az éveket, levizsgázol, majd feljebb léphetsz a ranglétrán. Itt nem volt elég bemagolni a tételeket és az összefüggéseket. Na, meg persze a tanagyag sem volt a megszokott. Ezen a helyen semmi sem megszokott.
Nemtől függetlenül, egy bizonyos kor elérése után kerülhettek be a diákok. Ez általában a 17-18 éves korosztályt jelentette, akikből aztán ötödik évfolyamos lehetett, ha ügyesek voltak. Egyetlen feltétel volt csak: a kékszeműekhez kellett tartozni.
Sem a minimális, sem a maximális idő nem volt megszabva, amit itt kellett tölteni. Valaki lelépett az első nap után, valaki pedig egész életét itt töltötte tanítóként, aztán pedig testületi tagként. Fura egy hely volt ez, de megszokható.
- Hé, Aidan, este elvisszük őket a Riverbe? Megihatnánk egy sört, és csörögni van kedvem – vetette fel az ötletet Bené, miközben berontott a szobánkba.
- Jó ötletnek tartod, hogy az első estéjüket ezzel töltsék? – néztem rá érdeklődve.
- Naná, hogy jó ötletnek tartom! Ugyan sosem jártam rendes egyetemre, de láttam filmekben, meg mesélték, hogy az esti buliknál nincsen jobb szórakozás. Még akkor is, ha másnap fontos zárthelyit írtak.
- Tőlem jöhet, de azért ne nagyon éld bele magad! Lehet, hogy olyasvalakit kapsz, aki nem lesz partner ebben.
Bené ábrázatát látva kirobbant belőlem a nevetés. Ha alkalmam adódott rá, mindig felemlegettem neki a múltkori esetet.
- Mikor állsz már le ezzel, mi? Azt hittem, hogy a barátom vagy.
- Az is vagyok.
- Akkor meg miért szívatsz ezzel? Tudod mennyire kényes pont az életemben.
- Ez a kötelességem.
- Micsoda? Az, hogy velem szórakozol? – hűlt el.
- Én nem szórakozom! Pusztán példaként tartom eléd, hogy többet ne fordulhasson elő.
- Tudod mit?
Már hogyne tudtam volna. Most is ugyanazt fogja mondani, mint minden egyes alkalommal, amikor nem tud semmi sértőbbet.
- Kapd be.
- Újítanod kellene – figyelmeztettem. – Ha csak nem akarod, hogy megint az történjen, mint a múltkor.
- Kapd be!
Úgy nyomorogtunk a nagyteremben, mint a heringek. Az elnök éppen beszédet mondott, újra ugyanazt, mint minden évben. Miért vagyunk, mi a feladatunk, hogyan kell azt jól végezni, mit fognak itt majd tanulni, és nem legutolsó sorban, fogadják el, hogy ők mások.
Számtalanszor találkoztam már azzal, hogy valakinek tele volt a hócipője az egésszel, nem akart másokon segíteni, nem akart ilyen lenni, nem akart ide járni. Pedig nem mi választottuk, hogy minek születtünk. Ez egy adottság volt, amit el kellett fogadni. Vagy nem.
Az Akadémiát el lehetett hagyni az első év után, ha valaki nem akarta ezt az életet. Viszont nem lehetett kiölni ezt a képességet senkiből, csak elnyomni. Ez olyan, mintha valaki vörös hajúnak született, befestheti azt feketére, de attól még nem fog fekete haja nőni.
Bené a terem másik végében lévő elsősöket vette szemügyre, már azt találgatta, hogy vajon kit kap majd. Tavaly nagyon rosszul járt Tatjanával, egy orosz lánnyal, aki az első két hét után fel is adta. Bené eleinte nem tudta eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz volt rá nézve. Később ez a kérdés hamar eldőlni látszott.
- Tippelj, szerinted szép lesz? Okos? Humoros? – súgta oda.
- Felesleges ilyeneken agyalni. Mi van, ha fiút kapsz?
- Az nem lehet. Csak nem választottak mellém egy srácot!
Nem az volt a rendszer, hogy csak úgy, véletlenszerűen kaptunk tanítványokat. Már előre tudták, hogy kiket fognak felvenni, és kikhez rendelik őket. Képességek, tulajdonságok, hasonlóságok alapján választottak az ötödik évfolyamosoknak párt. Ja, és mielőtt elfelejtem: a fiúk általában lányokat kaptak, a lányok pedig fiúkat. A tapasztalatok szerint nem egyszer történt meg, hogy ellenkező nemű pároknak erősebb volt az erejük.
Fogalmazhatunk úgy is, hogy én eddig kétszer megszívtam. Az első tanítványom, Lindy, két hónap után lelépett. Pokoli érzés volt befuccsolni már az elején.
A következő lány, Sharon, na, ő legalább egy évig várt. De a történet hasonló: végül egy év után új ötödikest kért, kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva. Csakis különleges esetekben történhetett ilyesmi, és az igazgatóság szerint az volt. Érdekes, mert én semmit nem vettem észre a kibékíthetetlenségből. Aztán másfél év után ő is elment.
Reméltem, hogy most sikeresebb leszek.
- Most pedig – harsogta Mr. Calvin, az igazgató –, mindenki megtudja a szobájának a számát, a szobatársa nevét, és majd az ajtótokra lesz kitéve egy papír, ott pedig a mellétek rendelt ötödik évfolyamos neve.
Aztán elkezdte sorolni a neveket, mi pedig türelmesen vártunk. Vagyis Bené nem annyira.
- Hallod, elég rendesen beparáztattál.
- Jaj, kár a gőzért. Biztos, hogy lányt kapsz, nyugi. Okos lesz, szép, és jól tud pókerezni.
- Nekem teremtették! – csillant fel a szeme. – Kösz, Tesó.
Bené olyan ember volt, aki nagyon nehezen szavazott bizalmat valakinek, viszont ha ez megtörtént, valósággal lehetetlen volt eltántorítani az illető mellől. A mi barátságunk kezdete sem volt egyszerű, tulajdonképpen nem is tudnám megmondani, melyik volt az a pont, ahol összeszoktunk. Arra emlékszem, hogy Bené harmadik évében történt, amikor én már negyedik évfolyamos voltam. Egy kocsmai bulin összeakadt néhány akadémiás sráccal, és én voltam, aki megmentette a veréstől. Hallgattak rám, mert feljebb álltam a ranglétrán, mint ők. Sosem használtam ki ezt az előnyömet, kivéve akkor, ha vészhelyzet állt elő. Akkor határozottan az volt.
Elénk lépett egy másik ötödikes lány, és a kezünkbe nyomott egy-egy papírt. Egy név volt rajta, és a szobaszám.
Stevenson, Rea – 57-es szoba.
Az első, amit megállapíthattam, hogy gyönyörű neve volt.
- Lányt kaptam – vigyorgott Bené. – Adel Wyardnak hívják. Gyönyörűen hangzik! Amint látom, a harmadikon van a szobája. Egy öröm lesz oda felmászni állandóan.
- Miért akarnál te állandóan felmenni oda?
- Jaj, Aidan! – sóhajtott színpadiasan. – Miért gondolsz te mindig rosszra? Amúgy te kit kaptál?
- Rea Stevenson, második emelet.
- Na, akkor nem is leszünk olyan messze egymástól! – röhögött.
- Nem akarok belegondolni, hogy mi jutott eszedbe.
- Ha te azt tudnád!
- Nem szeretném, ne haragudj! – emeltem megadóan magam elé a kezem. – Na, menjünk fel a szobánkba, aztán keressük meg őket.
Rögtön lehervadt a mosoly az arcáról.
- Azt hittem, hogy most azonnal indulunk.
- Nem tartom jó ötletnek. Még lehet, hogy fel sem értek a szobáikba. Emlékezz csak vissza, te sem örültél volna, ha az első itt töltött tíz percedben letámadott volna a tanítód.
Abban a pillanatban, ahogy kimondtam a szavakat, rájöttem, hogy még az én fülemnek is rosszul hangzott.
- Vagy te örültél volna.
- Nagyon örültem volna! – pontosított.
- De ez most róluk szól, nem rólad. Adj nekik egy kis időt.
- Mondjuk tíz percet?
- Mondjuk egy órát?
Beérve a szobánkba Bené a szekrényéhez lépett, hogy kiválassza azt az inget és farmert, amiben este el akart menni. Általában csak inget és farmert hordott, ezért nem volt nehéz kitalálni, hogy ma is ebből fog válogatni.
Leültem a fotelbe, és kibámultam az ablakon, a nyugodt hétfő délelőtti várost figyeltem. Kedvem támadt kifeküdni az Akadémia kertjébe egy pokróccal és egy jó könyvvel. A Nap meleget sütött, a madarak halkan csicseregtek, de az ősz már jelezte az ittlétét. Szerettem a hangulatát, a színeit, a borongósságát. De a télnél nem volt jobb.
Bené ledőlt a kék ágyneműjére, lerúgta a parkettára a cipőjét, és bámulta a fehér plafont. Akkor szokta ezt csinálni, ha valamin nagyon gondolkozik. Nem szándékoztam megkérdezni, hogy mi az, úgyis mindjárt elmondja.
- Vajon mennyi idő telhetett el abból az egy órából?
Azt hittem, hogy rosszul hallottam. Tényleg ez jelen pillanatban a legnagyobb gondja? Engem is foglalkoztatott, hogy kit rejt a Rea név, de nem ennyire! Bené vagy bitangul unatkozott, hogy ilyeneken járt az agya, vagy tényleg ennyire kíváncsi volt.
- Körülbelül... öt perc.
- Óh. Többnek tűnt.
Felült, és dobolni kezdett az éjjeliszekrényén. Nem szólt semmit, csak dobolt. Pár percig tűrtem, de hamar betelt az a bizonyos pohár, és inkább engedtem az akaratának.
- Na jó, haver. Menjünk, nézzük meg őket.
- Király! – pattant fel. – Csak várj egy percet, megigazítom a hajamat.
Volt a szekrényünk ajtaján egy tükör, elé lépett, beletúrt zselézett, barna hajába, villantott egy ellenállhatatlannak vélt mosolyt magára, megigazította a sötétkék ingét, és késznek nyilvánította magát. Nem értettem, minek ennyit szórakozni, ha tetszik a lánynak, akkor elfeküdt hajjal meg gyűrött ingben is tetszeni fog.
- Jól nézek ki?
- Mi? Ezt most tőlem kérdezed?
- Hát persze, hogy tőled. Vagy látsz itt mást is rajtunk kívül?
- Frankón nézel ki – mondtam végül. – Mint mindig.
Nem mondhattam magamra, hogy egy izgulós típus voltam, de miközben a második emeleti folyosón lépkedtem, keresve az ötvenhetes szobát, szokatlan érzés uralkodott el felettem. Nem nagyon izgatott, hogy ki mit gondolt rólam, de Bené rám ragasztotta a hülyeségét, és azon kezdett járni az agyam, hogy mi van, ha nem leszek neki megfelelő. Nem akartam elrontani az itt tartózkodását, hiszen elég sokáig leszünk összezárva.
Megálltam az ajtóra ragasztott ötvenhetes szám előtt, és néztem a papíron szereplő nevemet. Stevenson, Rea – Clark, Aidan. Mégis mi a fene ütött belém, hogy tartottam ettől a találkozástól? Beszélni fogok Benével, hogy egy kicsit fogja vissza magát, mert rám is rossz hatással van.
Bekopogtam; fél percig nem jött válasz. Bentről női hangok szűrődtek ki, így bizonyossá vált előttem, hogy „itthon voltak.”
- Hell... – nyitotta ki az ajtót egy hosszú, szőke hajú lány. – Vagyis óó, szia!
Elismerően mért végig, pontosan úgy, ahogy néhány érzéketlenebb férfitársam szokta a nőket. Elég furán jött ki a helyzet, kezdtem is zavarba jönni. Mit bámult rajtam ennyire?
- Szia.
- Mi járatban erre? – kérdezte nekidőlve az ajtófélfának. – Csak nem engem kerestél?
Egy pillanatra meghűlt a vér az ereimben. Idén megint rosszul jártam?
- Ha a neved Rea Stevenson, akkor igen.
Szent egek! Csak ne ő legyen az!
- Hát... Sajnos nem én vagyok. Izadorának hívnak amúgy. Szólok neki, rendben?
Imáim meghallgattattak!
Azzal eltűnt az ajtóból, én pedig csak remélni mertem, hogy a szobatársa nem lesz hozzá hasonló.
Egy alacsony, gesztenyebarna hajú, fáradtan csillogó szemű lány jelent meg előttem, papírzsepivel a kezében. Éppen egy vastag sálat tekert a nyaka köré, miközben próbált beazonosítani. Két dolgot tudtam róla megállapítani: nagyon nem olyannak tűnik, mint Izadora, és minden bizonnyal náthás.
- Szia! – köszöntem rá, mivel nagyon megszeppentnek tűnt. – Aidan vagyok, a melléd rendelt ötödik évfolyamos.
- Óh! Szia – mosolyodott el szégyenlősen. – Rea.
- Örülök, hogy megismertelek. Nem is akarlak most zavarni, látom, hogy eléggé rosszkor jöttem. Csak gondoltam, beköszönök.
- Nem, nem – ellenkezett, és sokkal határozottabb hangnemre váltott, attól függetlenül, hogy be volt rekedve. – Nincs semmi bajom, csak egy kicsit megfáztam. Nem fogok egész héten pihenni és ki sem tenni a lábamat a szobából. Szóval, végezd csak a vezetői kötelességedet.
Csak álltam vele szemben, bambán nézve, nagyokat pislogva, és azon morfondíroztam, hogy miért nem mondok valami értelmeset. Szólásra nyitottam a számat, majd azzal a lendülettel vissza is csuktam, és csak néztem tovább.
Sikerült zavarba hoznom. Gratula, Aidan!
- Öhm, én nem a vezetőd leszek – böktem ki gyorsan. – Nem szándékozom senkit sem irányítani vagy főnökösködni. Én elmondok neked néhány dolgot, aztán rajtad áll, hogy mit kezdesz vele.
- Akkor miért kapunk egyáltalán ötödikeseket, ha nem tanítanak minket?
- Nem azt mondtam, hogy nem tanítunk titeket. Azt mondtam, nem foglak irányítani. Saját magadat és a képességedet kell kiismerned, ebben pedig én úgy segítek, ahogy tudok.
- Mint például? – kérdezte érdes hangon.
Talán tényleg pihenni kéne hagyni.
- Nem árulhatok el mindent.
- Figyu, én lemegyek a nagyterembe – kiabált ki Izadora a szobából. – Körbenézek, hátha látok valami csini fiút.
Nem tudtam figyelmen kívül hagyni Rea arcán átfutó fintort. Elfojtottam a nevetésemet. Úgy tűnik, hasonlóképpen gondolkodtunk az ilyesfajta megnyilvánulásokról.
- Rendben – sóhajtotta.
- Te, vagyis ti nem jöttök le?
Még megigazította a haját, majd kilépett a folyosóra és kérdő pillantását jártatta köztünk.
- Mondjuk bemutathatnál pár haverodnak – kacsintott rám.
- Nos, ő... Most nem hiszem, hogy ráérnek. Tudod, mindenki az elsősét keresi. – Akaratom ellenére pillantottam Reára, aki a szobatársát fürkészte. – Te egyébként találkoztál már a tiéddel?
- Igen. Épp az előbb járt itt.
Nem akartam megkérdezni, hogy akkor miért nem őt kérte meg arra, hogy mutassa be az ismerőseinek.
- Na, akkor én le is léptem. Remélem, találkozunk még, Aidan!
Hát még én hogy reméltem!
- Fura egy lány – mondta Rea, miután az említett elszökdelt a folyosóról.
- Na, igen. De általában ez mindig így van. Azok az emberek lesznek a legjobb barátaid, akikből ki sem néznéd.
- Ezt meg honnan tudod? Valami kékszemű-szabály?
- Nem – tűnődtem el egy pillanatra. – Tapasztalat.
Címkék: Kékszeműek