2016. április 2., szombat

Meghalni mentél, félperces, The 100

Oszd meg, ha mered!
Felháborodásomban született meg a poszt is, a félperces is. Előre szólok, hogy óriási spoiler lehet azoknak, akik még nem látták a The 100 harmadik évadának kilencedik részét! Csak akkor ajánlom olvasásra, ha már megnéztétek az epizódot, vagy felkészültetek a tartalmára.
Sajnos a sorozat és a saját útjaim itt és most különválnak - ez egy búcsúzkodós hét, úgy látszik. Pedig az első két évadot nagyon kedveltem, de ez a harmadik már messze áll minden jótól.
Lincoln/Octavia szösszenet tehát lentebb, egy erős tizenhatos korhatárral, dráma, angst, szereplő halála figyelmeztetésekkel.
May we meet again.
Ezt tessék hallgatni hozzá, szintén a sorozatból van, sőt, az ominózus jelenetből.


Meghalni mentél

Csepereg az eső. A harcost bilincsben vezetik a tisztásra. Térde nekicsattan a hideg és halott földnek, a háta még ebben a pillanatban is egyenes. Néz a vele szemben álló katona szemébe, néz állhatatos pillantással – nem kér bocsánatot. Nincs is miért.
Sikoltani tudnék, ahogy nézem, de hangtalanul tűrök, ahogy tőle tanultam. Könnyek homályosítják a látásomat, viszont ezt nem engedhetem meg magamnak, mert el akarok búcsúzni tőle.
Látom, amint felnéz az égre. Széles válla még ebben az utolsó pillanatban is a biztonságot jelenti, nem zuhan össze. Azért térdel a sárban, mert a népét védi. De az igazi vezető meghal az embereiért, nem pedig halálba küldi őket.
Pike mögé lép, előveszi a fegyverét. Ő az eget kémleli, gyönyörű tekintete a szürke felhőkre talál. Nem láthat engem. Nem tudok odarohanni, valami visszatart, mégis mintha mozognék... Vagy csak vergődöm?
Ne! Ne!, sikoltja a szám hangtalanul. Állj fel! Állj fel, és küzdj!
A pisztoly a magasba lendül. A következő szívdobbanással Pike meghúzza a ravaszt. A golyó úgy repül a fejébe, mintha vajon száguldana keresztül; a teste megfeszül, mielőtt a földnek ütközik.
Magával viszi a szívemet.
Tekintetem megtalálja a kivégzőjét, és miközben körmeim a saját tenyerembe mélyednek az erős szorítástól, esküszöm az égre, arra a szürke égre, ami alatt ő úgy múlt el, akár a pillanat, hogy Pike lakolni fog. Elveszem tőle azt, amit csak tudok – a hatalmát, az emberi mivoltát, és csak utoljára az életét.
Otthagyják a földön feküdni. A vörös folt az alakja körül egyre nő, a vére festi keserűre ezt a napot. Valaki a fülembe súgja, hogy mennünk kell, nekem viszont lendül a könyököm, és állba vágom. Végre elhallgat.
Csak a sárban heverő testet nézem. Az izmaim feszülnek minden kábultság ellenére, még azok is bosszút esküsznek.
Tudom, hogy mit fogok tenni. Ígéretet teszek a férfinak, akit a szívem összes szeretetével együtt szerettem, hogy halála nem lesz hiábavaló. Ígéretet teszek magamnak, hogy bármibe is kerül, veszni fognak a bűnösök. Ígéretet teszek a kettőnk mementójának, hogy soha nem feledek. Hisz mindegyikünkben lakozik egy szörny, és felelősséggel tartozunk érte, ha kiengedjük.*
Csepereg az eső.

* idézet a sorozatból, Lincoln szájából hangzik el


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése