2018. február 9., péntek

Egy írósulis vallomása

Sziasztok!

Hadd kezdjem egy vallomással: nagyon régóta lógok már ezzel a poszttal. Nem azért halogattam idáig, mert nem lett volna rá időm – ugyan. Egyszerűen csak nem tudtam, hogyan kezdhetnék hozzá, milyen megközelítést válasszak, és egyáltalán, kíváncsi lesz-e valaki erre a bejegyzésre? Vegyük úgy, hogy erre az utolsó kérdésre igen a válasz, tehát vágjunk bele!


2016 októbere. Elkezdődött életem első íróiskolai kurzusa a Könyvmolyképző írósulijában. Akkor és ott döbbentem rá, hogy nem vagyok egyedül a hibáimmal, léteznek rájuk megoldások, sokszor egyszerű megoldások, és hogy lényegében nem tudok semmit. De tényleg. A korábban jónak hitt szövegek rendre véreztek el, és egyszerűen semmi sem nézett ki úgy leírva, mint ahogy én megálmodtam. Viszont ettől valamiért csak jobban élveztem az egészet, próbáltam ügyesebben írni, ha kellett, akkor ötször is átdolgoztam valamit. Lehet, hogy giccsesen hangzik, de tudtam, hogy jó úton haladok, megvan az irány, már csak menni kell.

A kurzus úgy nézett ki, hogy minden héten kaptunk egy leckét és hozzá passzoló házikat – akkor oldottuk meg, amikor a saját szabadidőnk engedte, a miénk volt az egész hét, vasárnap volt a leadási határidő, és néha hétfő délelőtt is, kinek hogy sikerült a hete. :) Kérdezhettünk bármikor, bármit. Nem volt olyan, hogy ciki vagy valaki lenézze a másikat, sőt ellenkezőleg, ott segítettük egymást, ahol tudtuk. Még ma is bétázunk egymásnak.

Azt a kifejezést, hogy „profi szerkesztő” sokan nem értékelik, vagy nem is tudják értelmezni. (A kurzuson ők az oktatók.) Pedig elképesztő, amit ők, szerkesztők látnak, ahogy ráéreznek a stílusunkra, és ahogy vezetni tudnak minket. Őket nem érdemes megkerülni. Lehet, persze, sokan legyintenek, hogy ugyan már, a szerkesztő csak pirosozik össze-vissza meg kiszedeti a gyönyörűséges mondatokat és olyanokat kifogásol, mint nézőponttörés vagy irracionális főhős. Nos – és ezt most fájóan őszintén mondom –, akik így érzik, valószínűleg még nem értek meg arra, hogy egy profival dolgozzanak együtt. Nagyon azok sem, akik azt hiszik, hogy a „szerkesztés” két szó kicseréléséből meg néhány vessző javításából áll. Okoskodásnak hangzik, igaz? Pedig higgyétek el, én sem állok még készen erre a menetre, de ezt tudom magamról. Na, persze, nem csak úgy megálmodtam, hanem az írástechnika tanulása vezetett rá. Nem hiszel nekem? Hadd mutassam meg.

„Az egyetemen mindig pezsgett az élet. Hangzavar, rohanó alakok, színfoltok. Furcsa figurák és neves előadók gyűjtőhelye. Ezen a helyen valamiért úgy éreztem, kisimulnak a görbületek az életemben.”

Vizsgáljuk meg ezt a pár sort. Mit láttok benne ti, olvasók? Mi a véleményetek róla, ha szigorúan elemezni kéne? El tudnátok képzelni? Elég konkrét, olyan helyszínt, hangulatot, pillanatot fest le, amit nem látnátok, hallanátok, éreznétek ezen szavak nélkül? Eredeti? Használ saját állításokat? Élő a szöveg? Van itt valamilyen horog?

„Az egyetemi épületről mindig azt gondoltam, hogy egy mérnöki vénával megáldott kölyök illesztette össze legóból. Kocka alakú egységei és falanként változó, terrakotta tégla- és üvegburkolatai csak ráerősítettek erre az érzésre. A kampusz zöldellő, kifogástalan gyepén többen tanultak vaskos könyvek fölé görnyedve, míg akadt olyan is, aki néhány jógagyakorlattal lazított. A H szárny felé haladva a szél az arcomba fújta, hogy talán utoljára sétálok az ismerős falak között.”

Na és mi a véleményetek erről? Jobban el tudjátok képzelni? Szerintetek ugyanaz a két hely? Élőbb a leírás? Ha igen, mitől? Sablonokat puffogtat, vagy van benne valami eredeti? Mi a helyzet a horgokkal? Más a narrátor hangja?

Említettem már, hogy az újraírás olimpiai bajnoka lehetnék? Mert ez a két részlet ugyanannak a regénynek a két részlete, ugyanazt a helyet hívatott megmutatni, ugyanannak a karakternek a szemén keresztül, csak míg az elsőt az íróiskola előtt írtam, a másodikat utána. Van különbség?

Most, hogy lelőttem a poént, nézzünk meg egy hosszabb jelenetet, amire a fentebb leírtak ugyanígy érvényesek.

„– Szóval – nézett rám beszédes pillantással –, megyünk a hokis srác partijára?
– Mi? Te honnan a fenéből tudsz erről?
– Ez itt Kristiansand. Ha Revy tiszteletét teszi egy buliban, azt mindenki tudja.
Már csak a suliban hívtak Revynek. Nem kedveltem túlzottan, az ő szájából meg főleg. Fintorogtam is miatta bőszen. Ennél még A Vörös is jobb!
– Egy szóval sem mondtam, hogy megyünk – védtem meg magam. – Különben is, te mióta hallgatsz ilyen pletykákra ahelyett, hogy tőlem kérdeznéd meg előbb?
– Nyugi, tudom, hogy nem mondtál igent. Viszont azt is csiripelték a madarak, hogy nagyon jó lenne, ha ott lennél.
– Hadd találjam ki! Az a fura nevű csaj, amelyik bukik rád. Közbe is lépett, mi?
– Ja, megdobott egy üzivel, hogy próbáljalak meg rávenni az együttműködésre.
– Ez igen! – bólogattam. – Mindenre képes azért, hogy te is ott legyél, és személyesen is „üdvözölhessen”. Remek kis terv.
– Azzal érvelt, hogy a hokis csávó, akinek én nem tudom a nevét, meg te szép pár lennétek együtt – halkította le a hangját. Rögtön felfigyeltem az indirekt jelzésre: Dyl bizonytalan.
Mindkettőnket idegesítettek ezek az egyetemi összeboronálós baromságok, jobbnak találtuk kimaradni belőlük.
– Nem igazán az esetem – csúsztattam egy szelet pizzát a tányéromra. – Azt hiszem, tökéletesen megleszünk mi itthon is.
– Valójában arra gondoltam, elmehetnénk.
Ezzel rohadtul meglepett. Sőt, megdöbbentett. Megállt a pizza félúton a tányérom és a szám között.
– Tessék? Nem mondhatod komolyan!
– Jót tenne – okoskodott Dylan.
– Kinek? – kételkedtem én.
– Mindenkinek.”

Nem akarom teljesen szétcincálni ezt a pár sort, úgyhogy inkább kérdezek. Éreztek feszültséget a szövegben? Ki tudjátok találni a karakterek közötti kapcsolatot? Vannak úgynevezett „üresjáratok”, tehát felesleges sorok, amelyek nem lendítik előre a sztorit? Minden egyes sor jó valamire, hozzátesz az olvasásélményhez? Jobban láttatja a karaktert? Sablonosak a kifejezések, vagy érzitek, hogy a szavak szinte csattannak a fületekben? Elkülönülnek a karakterek hangjai? Ha igen, miben? Ha nem, miben nem? Van feszültség a szövegben, sejtetek konfliktust?

„Dylan nem váltott csatornát. Én a szitkomba, ő a telefonjába mélyedt.
– Minden rendben? – kérdeztem azért.
– Ja.
Fél epizódot megnéztem, mire újra hozzám szólt.
– Keldan elhívott?
– Hmm?
– Látom a nevedet a listán.
– Azt mondta, ugorjunk be.
Dylan felállt. Kibontott egy dobozos kólát, hallottam a pisszenést.
– És?
– És mi? – fordultam felé. Idegesített, hogy kerüli a pillantásom, és tőmondatokban beszél.
– Elmész?
Felvontam a szemöldököm. Dylan végre vette a fáradtságot, hogy a szemembe nézzen.
– Gondolod, hogy elmegyek?
– Miért ne?
Talán azért, mert akkor jártam utoljára buliban, amikor még mámorban éltem az életemet? Ő pedig utált érte, akkor is utált, ha nem mondta ki. Kötve hiszem, hogy elfelejtette.
– Öhm. Te el akarsz menni?
Dylan vállat vont. A lényegre tapintottam.
– Ha elmennék, te is jönnél? – variáltam tovább.
– Asszem.
– Rendben.
Furán éreztem magam. Akkor megbeszéltük, hogy elmegyünk, vagy nem? A tévére néztem. Aztán vissza Dylanre. Majd az órára: fél kilenc múlt.”

Miben tűnik másnak ez a részlet, mint az előző? Érzitek, hogy ugyanarról van szó? Van feszültség, más a karakterek hangja? Jobban bevon ez a jelenet? Vannak üresjáratok? Hagy kérdéseket? Látjátok magatok előtt a történéseket? Vannak horgok?

Nem azt mondom, hogy az írósulitól mindenki Kinggé válik, és mestere lesz a szavaknak, mert ezt felesleges lenne várni. A kurzuson keményen dolgozni kell, tanulni kell, fejlődni, mérlegelni. És nem egyik napról a másikra érkezik a változás. Szépen csordogál be a hétköznapokba, egyik fejezet után valahol, csendesen erősödik.

Az utóbbi időben többször futottam bele, hogy az írósulisok vagy 1, kivételezettek, 2, fürdenek a pénzben és nem tudják másra elverni, 3, tehetségtelen s***nyalók, vagy 4, felültek a magas lóra, ahonnan kiosztanak másokat. És elképesztően zavar ezt látni. Egy részem nem akarja elismerni, de le kell írnom, hogy valahol ezért is beszélek ritkán arról, hogy én igenis tanultam és még tanulni akarok írástechnikát. Nekem még nem volt elég, még jobb akarok lenni, és van egy hely, ahol ezt megtehetem, ezért pedig hálás vagyok. Rosszul kellene éreznem magam emiatt? Miért hiszik sokan, hogy kuruzslás az egész, és aki akkora istenadta tehetség, az írástechnikai alapok nélkül is képes következő Trónok harcát írni?

Az írástechnika nem egy urban legend, hanem nagyon is valóságos követelmény azok számára, akik komolyan veszik az írást. Higgyétek el, hogy meglátszik a szövegen, ha valaki tudatosan használja az írói eszközöket, ha meg tud szólaltatni különböző hangokat, ha nem az olvasó szájába rágja, hanem megmutatja neki, amit láttatni kíván.

Nem azt tanuljuk meg, hogyan kell kioktatni vagy lenézni másokat. Sokat véleményezzük egymás írásait, ez is a tanulás és a tematika része, így megtanulunk véleményt nyilvánítani és látni a saját hibáinkat más szövegén keresztül. De soha, semmilyen esetben sem szólunk le valakit, vagy játszunk tévedhetetlen mindenhatót, akinek jogában áll megmondani, mi a rossz és jó. Fejlődünk. Annyira, hogy hetek, hónapok elteltével a saját szövegünket vizsgálva bizony sokan eljutunk arra a pontra, hogy vagy kidobjuk az egész korábbi munkát a fenébe, vagy akkora helyrehozásba kezdünk, hogy annyi energiából két új kéziratot is össze lehetne dobni.

Szomorú vagyok, amiért néhányan szó szerint hülyeségeket terjesztenek, vagy szentírásnak vesznek és elferdítenek „a barátom barátja mesélte, hogy” kezdetű sztorikat. Kérdezzetek! Sokan vagyunk itt, akik örömmel válaszolnak. Merjetek jelentkezni és tanulni, mert attól még senkinek sem lett rosszabb! És legfőképp azért, mert én még öt oldalt teleírhatnék a tapasztalataimról – bőven –, de még az sem lenne, megközelítőleg sem olyan, mint a saját bőrötökön tapasztalni.


Kérdésed, témafelvetésed, véleményed van? Írd meg!
További cikkek: #itt

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon szívemcsücske lett ez a bejegyzés, de komolyan.
    Én ugyan nem vettem részt még ezen az íráskurzuson, de feltett szándékom a jövőben elkezdeni - pont azért, mert mint a te két részleteden is látszik, megéri, mert könnyen nyomon követhető a fejlődés. Én hiszek abban, hogy az írás tanulható, sőt, hogy tanulni is kell, és nem elég hozzá a mások által túlmisztifikált tehetség. Sok mindent meg lehet tanulni egyedül, gyakorlással, irányítás nélkül, elég kínkeservesen, de érdekes, hogy más művészeti ágakban nem kérdőjelezik meg a tanulást (pl. ha valaki embereket akar rajzolni, akkor tanuljon anatómiát, ez teljesen egyértelmű, de írni tanulni, az ördögtől való), éppen ezért örülök, hogy te leírtad a tapasztalataidat az írósuliról. Nemcsak azért, mert bemutattad, hogy mennyit változott két részlet az írásodból ennek hatására, hanem én önmagában elvetem azt a hozzáállást is, hogy ha nem ismerünk valamit, nem vagyunk tisztában a részletekkel, akkor a "barátom barátja" hiteles forrásnak számítson ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket levonjunk.
    Nekem amúgy az egyetlen, ami visszatartott eddig az írósulitól (na jó, a suli melletti időhiány mellett az egyetlen) az az ára. Pedig ha jobban belegondolok, máshol elkérnek egy szimpla hétvégés oktatásért mondjuk 30 ezret, és akkor ehhez mérten meg a 8 hetesnél, ahol még hétköznap is kérdezhetsz, a 60+Áfa nem is annyira vészes összeg.
    Talán jövőre már tényleg elkezdem a Szövegboncnokot. Sajna ez mindig a szorgalmi időszakomra esik, és másokkal ellentétben nekem ilyenkor sokkal, de sokkal több tennivalóm van, mint vizsgaidőszakban, ezért halogatom már pár éve, de reménykedem benne, hogy egyszer vagy egy kicsit arrébb rakják, vagy végre nyugisabb lesz a suli (vagy előbb-utóbb vége lesz az egyetemnek is :D).
    Köszönöm, hogy ezt megírtad, kicsit még jobban megerősítettél abban, hogy jó irányba szeretnék elindulni. :)
    Dare

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen a hozzászólást, nagyon örültem neki, amikor megláttam :)
      Mindenképp ajánlom neked a kurzust, még akkor is, ha hosszas spórolás előzi meg, vagy egy kőkemény időszak az egyetem miatt. Ez egy szuper lehetőség, érdemes megragadni, amíg lehet ;)

      Törlés