Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a legelején kibököm a lényeget: az utóbbi időben nem írtam. Az elmúlt heteim zsúfoltak voltak a munka miatt - de nem keresek kifogásokat, ez csak a kisebbik gondom volt.
Az utóbbi időben ugyanis "megfulladt" a kreativitásom. És hogy miben? Mesélem.
Rájöttem, hogy baromi sok dolgot kell még megtanulnom. Nagyon messzire kell még jutnom. Hosszú az út előttem - hosszabb, mint talán bármikor. Rengeteget kell tanulnom; nemcsak az írásról és a történetszövésről, hanem saját magamról is. Az emberekről. A világról, ami körbevesz. És amikor erre rádöbbentem, egyszerűen nem tudtam írni. Ez volt maga a pokol.
Bármit papírra vetettem, nem volt jó. Munkába menet egy csomó ötletem volt arra is, milyen posztokat írjak ide, a blogomra, és öt órával később már semmi értelmét nem láttam az egésznek.
Sokat szeretnék írni. Mert sok történet van bennem. És egyszerűen nem ment.
Úgy nem, hogyha ránéztem egy oldalra, csak a hibákat láttam. Úgy nem, hogy tudtam, semmi értelme annak a százhatvan oldalnak, amit papírra vetettem. Bénító érzés ez.
Csakhogy...
Egy ideje érzem, hogy éledezik a kreativitásom - megint. Apróságok jutnak eszembe, momentumok. Ezekből áll majd össze egy új történet - vagyis azok, amelyeket borzalmasan elrontottam, de már van fogalmam, merre mehetnék innen tovább. Eddig ennyi sem volt, csak selejtes ötletek egymásra dobálása.
De még azóta sem írtam. Nem. Gyűjtöm magamba az élményeket, és próbálok felkészülni erre a folyamatra. Mert ez - írni - sokkal többet jelent, mint éveken keresztül hittem.
Úgyhogy nem akarok többé kapkodni és "hibátlan" lenni. Fura, de ebben az időben fogadtam el igazán, hogy vannak és lesznek olyanok, akiknek én nem felelek meg. Akinek az én művészetem nem felel meg. De nem akarok tenni ez ellen semmit. Csupán folytatni, amit elkezdtem. Bár már máshogy.
Csakhogy azóta sem írtam semmit - pusztán ezt a bejegyzést. Hirtelen ez kívánkozott ki belőlem, és szívből remélem, hogy lassan jön a többi is. Hogy lesz elég kitartásom véghezvinni mindazt, amit elterveztem. És higgyetek nekem, rengeteg munkáról beszélek...
Tegnap láttam egy baromira elcsépelt témájú, számomra mégis gyönyörű filmet. Ha hiszitek, ha nem, ez a sablonos dolog elindított bennem valamit. Jobban, mint bármi más mostanában. Megdobogtatta az írói szívemet. Mert nekem az van. Író nem vagyok, csak a szívem az.
És azt hiszem, lassan ráveszem magamat arra is, hogy készítsek egy bitang hosszú jegyzetet, mielőtt belevágok a kőkemény folytatásba.
Szurkoljatok.
Szurkoljatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése