Üdv
Nilla könyves blogján!
Ez a blog mostantól a hivatalos oldalamként fog működni, ami annyit jelent, hogy minden történetemet itt találjátok. Köztük természetesen a kiadásra szántakat is. Ha idetévedtél, olvass kedvedre, véleményezz, vagy pedig keress meg a Facebookon, a hivatalos rajongói oldalamon! Az új külső ne tévesszen meg senkit, az oldalról nem tűntek el a fontos modulok, csupán a fejléc képeire való kattintgatással jönnek elő! A történet nem a nagysikerű Gossip Girl című sorozaton alapszik, pusztán az egyik történetem főszereplőit képzelem el a színészekként.

Három akkord az élet - 3. fejezet
2012. május 26., szombat | 21:49:00 | 2 letters
3. fejezet
Emlékek

Ahogy teltek a napok, úgy növekedett a találkozók száma is. Valami észrevétlenül is megváltozott – nem a világban, nem a városban, hanem bennünk. Többek között már nem azt az arrogáns, felfuvalkodott, egoista srácot láttam az asztalnál ülni, hanem egy teljesen más embert. Hogy mi változtatta meg a véleményem, rejtély. Talán egy mosoly, egy véletlen érintés, egy újabb pohár kávé, vagy egyszerűen csak a jelenléte...
Ugyan csak néhány biztos pont volt az életemben, de azt éreztem, hogy a találkozásaink is közé tartoznak. Reggelente felkeltem, ugyanabban a monoton menetben csináltam mindent, majd összefutottam Colinnal. Azzal a sráccal, aki sosem volt olyan, mint az előtte lévő nap. Számtalan meglepetést tartogatott nekem, nem volt unalmas, nem volt ugyanaz. Nekem pedig ez a változás jelentette az állandóságot. Kötődni kezdtem, és ez valahol nagyon megrémített.
Negyedik összejövetelünk ma volt esedékes. Magam sem tudom miért, de minden egyes alkalmat pontosan számon tartottam, s bármikor képes voltam felidézni, hogy miről beszélgettünk a harmadik alkalomkor, vagy a másodikkor. Mindent tudtam; az összes helyet és időt megjegyeztem, sőt még arra is teljes mértékben emlékeztem, hogy melyik nap mit viselt. Egyes emberek erre már azt mondanák, hogy őrültség. Ijesztő rigolya, netán-tán beteges kötődés. De én nem nevezném így; csupán jó megfigyelő vagyok. Pláne azzal kapcsolatban, ami engem is érdekel. Méghozzá nem is kicsit.
Szorosabban húztam össze magamon a pulcsimat, és behúztam a fejemet, hogy ne érjen el annyira az eső. Éppen a találkára tartottam, amikor a vihar elkapott. Éreztem, hogy néhány lépés után átázik a tornacipőm, és a hideg, átnedvesedett ruha lehűti a bőrömet.
Nem igazán törődtem már semmivel, pusztán rohantam. Emlékszem, a suliban mindig gyűlöltem, ha futni kellett, és megpróbáltam mindenféle módszerrel elsunnyogni. A helyzet azonban most teljesen más volt. Egyetlen pillanatig úgy éreztem, mintha szárnyam lenne, és azzal repkednék a föld felett. Jóleső érzéssel töltött el, ahogy könnyű és nagy léptekkel szeltem át a métereket, miközben a hideg szellő az arcomba csapott.
Aztán persze, percek elteltével megértettem, hogy miért is nem sikerült annyi év alatt megszeretnem a futást: az oldalam szúrni kezdett és a tüdőm megállásért kiáltozott. Így jár az, aki nem veszi normálisan a levegőt. Azt hiszem, hogy nemcsak a későbbi testnevelésóráról hiányoztam, hanem az elsőről is, ahol az alapokat tanították.
Megálltam a kávézó ajtaja előtt, és vettem egy mély lélegzetet, majd beléptem rajta. Colin elsőre kiszúrt, nagy mosollyal az arcán integetett felém. Már előre hallottam a megjegyzéseit. Hiába, ő nem változik.
- Szia, Violet! Csak nem megáztál?
- Szia, Colin! Csak nem velem élcelődsz már megint?
Egy hatalmas vigyort festettem a képemre, miközben levettem a vizes pulcsimat, és nem győztem az előbbi bemelegítés után levegőért kapkodni. Ezerszer inkább lenyomok egy koncertet fél lábon, minthogy egyszer is körberohanjam a salakpályát.
- Tegnap fehérrózsa, ma pedig fekete? – nézett rám komolyan.
- Hogy?
- A táskád – mutatott rá. – Tegnap fehérrózsás kitűző volt rajta, ma pedig fekete.
- Ó, hogy az! Tudod, tegnap fehér ing volt rajtam, ma pedig...
- Fekete – szakított félbe. – Hogy erre miért nem gondoltam?
Hirtelen meg sem tudtam volna magyarázni, hogy mit éreztem. Talán zavart. Méghozzá hatalmas zavart. Ahhoz tudtam volna leginkább hasonlítani, mikor valaki beletapos egy hangyabolyba, majd morog valamit, és továbbmegy. Azoknak a szerencsétlen kis rovaroknak örökre megváltozik az életük.
Colin észrevehette, hogy eltűnődtem, mert egy gyors villámkérdéssel állt elő:
- Hogy vagy ma? Jól aludtál az éjjel?
- Köszönöm kérdésed, feltűnően jól. És Te?
- Rólam ez nem mondható el sajnos, hiszen nem aludtam túl sokat. – Kíváncsi tekintettel néztem rá, mire ő folytatta. – Tudod, megérzem a nagyobb időjárás-változásokat, és olyankor teljesen megőrül a testem. Múlt éjszaka például nem hagyott aludni – nevetett fel barátságos, vidám hangján.
- Ez azért elég szörnyű dolog lehet – húztam el a számat. – Én nem bírnám ki, hogyha nem tudnék egy éjszakát átaludni. Már amikor lehetőségem van rá.
Jó volt, hogy most másról kezdtünk el beszélni, így sikerült rendszerezni a gondolataimat és lenyugodni. Meg sem kellene már lepődnöm ilyeneken, hiszen Colin már első találkozásunkkor tanúbizonyságot adott arról, hogy figyel.
- De neked biztosan nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Én nem koncertezek hajnalig, és nem járok afterpartikra sem. Neked viszont, a munkádból kifolyólag, muszáj ezt megtenned. És ez óriási különbség.
- Hmm, igazad lehet.
Az ajkam szegletében bujkáló mosollyal igazítottam meg a hajamat, majd felálltam a helyemről, és elindultam a kiszolgálópult felé. Szerettem volna inni egy kávét és egy ásványvizet. Sokan néztek őrültnek, amiért ezt a kettőt együtt szoktam fogyasztani, de én mit sem törődtem velük.
Néhány perccel később már ismét vele szemben ültem, és nagyot sóhajtva vártam, hogy rám zúdítsa a kérdésáradatot. Semmi bajom sem volt ezzel az elfoglaltsággal, de már kezdtem egy kicsit megunni a kérdezz-felelek felállást.
Igazából, mindig volt valami új kérdése, amire nekem szintúgy valami újjal kellett előrukkolnom, ez kihívás volt benne. De lássuk be, ezek is lehetnek unalmasak egy idő után.
Colin nem volt bugyuta srác, könnyűszerrel rájött, hogy a reakcióim nem a teljes érdeklődésről árulkodnak. Ezt a tényt pedig én sem igyekeztem előle elrejteni.
Nyögvenyelősen ment az egész: nem találtam a szavakat, nem voltam képes kifejezni azt, amit mondani szerettem volna neki. Egyrészt zavart az odakint szakadó eső, ez megbélyegezte a hangulatomat is. Másrészt azonban... Egyáltalán nem volt kedvem most ehhez.
- Valami baj van? – kérdezte néhány percnyi sejtelmes csend után.
- Hát... Most őszinte legyek vagy inkább kedves?
Kikerekedett szemmel nézett rám, amitől nevetnem kellett. Őt a válaszom lepte meg, engem pedig a reakciója.
- Maradjunk az őszinteségnél, azt hiszem – mondta, és én egy kis félelmet véltem felfedezni a hangjában.
Ilyen ijesztő lennék? Érdekes, nekem eddig nem tűnt fel.
- Nincs semmi baj, csak én ezt most nagyon unom. Ez nem a te hibád, tényleg, sokkal inkább az enyém. Vannak pillanatok, amikor kikapcsol az agyam, és csak beszélek összevissza, na ilyenkor van az, hogy bármit szívesebben csinálnék, mint amit éppen kell. Ez most biztosan zavarosan hangzik, de...
Kapkodva beszéltem, gyorsan, hadarva. Érdekes, az előbb egyetlen értelmes hang sem jött ki a torkomon, de amikor a nagy semmiről kell hantázni, rögtön megered a nyelvem.
- Komolyan így érzed?
- Aha...
Bólintottam egy aprót. Vártam, mert fogalmam sem volt arról, hogy mi járhat a fejében, és mit készül mondani vagy tenni.
- Hm, ez igazán meglepő, mert... – Hatásszünetet tartott a drámaiság kedvéért. Kezdett az őrületbe kergetni ezzel. – Mert én is így érzem!
- Mi?
- Igen, Violet, jól hallottad! – nevetett. Nem válaszoltam, nem voltam rá képes a meglepettségtől. Ördögi mosolyra húzta ajkát, rosszat sejtettem. – Szeretnéd, hogy imitáljam neked még egyszer az előbbi jelenetet, vagy...?
- Lehet a második opciót választani?
- Igen, persze, lehet. – Gondolkozott el egy pillanatra. – De az azzal jár, hogy ki kell találnod, mivel töltsük el az időnket, ugyanis nekem fogalmam sincs róla.
- Nos, miből is gondoltam, hogy nem lesz semmiféle feltételed? – sóhajtottam, mire előtört belőle a jóízű nevetés, ami ragadós volt.
Néhány másodpercnyi gondolkodási idő bőven elég volt ahhoz, hogy kiötöljem, mivel is kellene eltöltenünk a közös óráinkat.
- Megvan – suttogtam felcsillanó szemmel. Olyan hirtelen álltam fel a helyemről, hogy majdnem meg is szédültem a művelet végrehajtása közben. – Siessünk, gyere!
Felrántottam őt is a székről, amit csak néhány pillantással nyugtázott, amely mögött biztosan ott volt a kérdés: „Ez megőrült?”. A válasz is könnyen kiolvasható volt a tekintetéből, amely – szerintem legalábbis – ezt sugallta: „Igen, minden bizonnyal, de ez nem baj, hiszen én is így érzek”. Vagy legalábbis valami hasonló.
- Hova sietünk ennyire? – kérdezte miután a pillanat törtrésze alatt dobálta be a cuccait a táskájába.
- Mindjárt meglátod!
Azzal a pulthoz slisszoltam, gyorsan kifizettem a számlámat, és boldog mosollyal az arcomon indultam el a Moms nevű bevásárlóközpont felé. Amikor fiatalabb voltam, mondjuk úgy, gimis suhanc, sokat jártam ide a haverjaimmal. Előfordult, hogy a suli után nem volt kedvünk hazamenni, akkor ide vezetett az utunk. Volt egy közös szenvedélyünk, amelynek mindannyian örömmel hódoltunk. Ez pedig nem más, mint a bowling. Általában a sor végén végeztem a helyezéseket illetően, mégis imádtam. Kitűnő szórakozásnak számított, kellőképpen pihentetett és fárasztott is. Nagyítóval keresve sem találtam volna jobb programot a délután további részére.
- Mondd azt, légy szíves, hogy most nem egy gyors vásárlókörútra hoztál el! – nézett rám könyörgően. – Kérlek!
- Hajaj... Talán, te nem kedveled ezt az elfoglaltságot? – Összeszűkült szemmel néztem rá. – Hát, akkor...
- Istenem segíts meg – suttogta, miközben egyetlen pillanat erejéig az égre emelte a tekintetét. Mókás volt a helyzet, végtelenül szórakoztató.
- Pedig elsőre azt gondolná rólad az ember, hogy szereted ezzel elütni az idődet. Ezek szerint akkor ebben az elfoglaltságban magamra maradok, ugye?
- Uhm – sóhajtott. – Nem arról van szó, hogy ne szeretnék vásárolni, csupán... Van egy bizonyos időkorlát, amit nem szeretek túllépni.
- És mégis mennyi az az időtartam, ami meg belefér?
- Két perc – jelentette ki egyszerűen.
A mozgólépcső felé indultunk, amitől már csak három percre van a terem. Szememet forgatva bámultam rá, mire ő csak megvonta a vállát. Férfiak.
- De hát két perc még arra sem elég, hogy a megfelelő osztályt becélozzam, nemhogy annyi idő alatt végezzek is. Kész őrültség!
- Igazad lehet – bólintott –, de nem szeretném most elkezdeni az ezzel való kísérletezést, ha nem bánod.
- Nagyon helyes, ugyanis nem vásárolni megyünk.
- Tényleg? – A hangján hallani lehetett, hogy mennyire megkönnyebbült. Hangosan kifújta az addig bent tartott levegőt, és az arcán elhatalmasodó mosolyával jelezte, hogy nem lesz itt semmi gond. Ennek meglehetősen örültem. – Akkor hová?
- Ide! – Mutattam az ujjammal a nagy táblára, amely a hely nevét hirdette színes, villogó betűkkel.
- Hát – motyogott – ez még a kisebbik rossz.
Már fogtam volna bele a „Nem igaz, hogy neked aztán semmi sem jó” kezdetű híres anekdotába, de inkább úgy döntöttem, ezt most hanyagolni kellene. Van úgy, hogy nem tetszik amit teszünk, vagy amit tennünk kéne, és ennek ellenére ugyanúgy jó sül ki belőle. Az élet ilyen.
Inkább csak elnézően ingattam a fejemet, majd nagy léptekkel az üvegajtó felé indultam. Odabent Chad már régi ismerősként fogadott, arcán széles, fülig érő vigyor terült el, és feltartott kézzel integetett nekem. Még szerencse, hogy senki sem tartózkodott mellette a pultban, hiszen nem kizárt, hogy egy egyszerű mozdulattal lekaszálta volna a fejét.
- Violet! – üdvözölt harsogva. – Legalább ezer éve nem jártál erre.
- Érzem is már a hatását, kell egy kis szórakozás.
- Nem is tartalak fel titeket tovább, jó időtöltést kívánok, és a hetes pálya a tietek! – kacsintott rám, majd miután kiadta a kék-piros cipőinket a megfelelő méretben, indultunk is a hetes felé.
- Rommá fogsz verni – jelentette ki Colin nemes egyszerűséggel. – Ebben teljesen biztos vagyok.
- Jaj, ne már! – kacagtam. – Biztosan nem vagy te olyan rossz, mint ahogy beállítod magadat. Szerintem ez csak a szokásos szerénykedő duma, aztán közben egy bajnok rejtőzik benned.
- Még ha így is lenne, akkor is biztosan jó mélyen el van rejtve.
- Az viszont nem baj. Sőt mondhatnám azt is, hogy tök jó!
- Komolyan? Ezt meg hogy kell értenem?
- Úgy, hogy az élet egy bizonyos ponton arról szól, hogy kísérletezzünk. Fel kell derítenünk, hogy milyen értékek vannak bennünk. Még akkor is, ha jó mélyen rejtőznek előlünk. Mindig meg kell próbálni, hiszen sosem tudhatod, mi sül ki belőle. Legalábbis szerintem ez így lehet. Amúgy meg, te kezdesz, Mr. Szerénység!
A géphez léptem, és amíg Colin választott magának egy golyót, benyomkodtam a sorrendet és elindítottam a játékot.
Felpillantottam a kijelzőre, amelyen ott állt mindkettőnk neve. Percekig képes lettem volna csak ezt a néhány betűt bámulni, de Colin esetlen első próbálkozásai jobb szórakozásnak tűntek. Körülbelül négyszer-ötször gurította az oldalsó sávba a golyót, majd feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy szerinte mennyire rendben volt. Ilyenkor csak nevetni tudtam, s igyekeztem minél több hasonló pillanatot elraktározni magamban. Ki tudja, az is lehet, hogy majd öregkoromban ezek lesznek az apró mozzanatok, amelyek éltetnek majd.
Idővel azért sikeresen beláttam, hogy Colin tényleg igazat mondott, amikor azt ismételgette, hogy nem tud játszani. Nagyot sóhajtva ült le az egyik kék műanyag székre, és már láttam az arcán, hogy valami megjegyzést készül tenni. Csípőre tett kézzel vártam a beszólását, amely nemsoká meg is érkezett.
- Hát, azt hiszem, hogy a játékos énem olyan mélyen van bennem, hogy már nem is lehet előhívni. Vagy az is lehetséges, hogy olyan könnyű volt, hogy egy tüsszentéssel távozott. Sosem lehet tudni. – Nyújtózkodott egyet. – Most pedig játsszunk egy visszavágót, ahol minden bizonnyal ki fogsz kapni.
- Hah, rendben! De azért ne bízd magad el annyira! – kacsintottam rá, majd beütögettem a gépen egy újabb kört, és vártam, hogy Colin végre ismét számot adjon bődületes tudásáról, amikor is egy idegen hang felhívta magára a figyelmemet.
- Violet Brightmore? A Flyz énekese? Komolyan te vagy az?
Elindult felém egy ismeretlen lány nagy léptekkel, én pedig valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag rosszat sejtettem. Ilyen nem túl gyakran fordult elő velem, hiszen mindig imádtam találkozni a rajongókkal, de ez most... valami egészen más volt. Ki tudja, lehet, hogy Colin közelsége okozta. Ha megállítottak valahol, általában Derekékkel vagy egyedül voltam. Colin viszont... egy másik világ. Nem a zenéé, hanem egy személyesebb, intimebb világ. De miért féltem attól, hogy a kettő találkozik?
- Bizony, én volnék! – próbáltam mosolyogni, de csak valami kényszeres ajakhúzogatás lett belőle.
- A többiek is itt vannak?
Körbenézett majd a pillantása megállapodott Colinon, aki integetett a lánynak, de szemmel láthatólag annak a figyelmét nem kötötte le.
- Nem, ők most nincsenek itt. De ha ennyire szeretnél velük találkozni, gyere el huszonhetedikén a koncertünkre, akkor tuti ott lesznek.
- Viccelsz? Már meg is van a jegyem! – kacarászott felhőtlenül, ezzel pedig egyre inkább zavarba hozott engem. Mi a franc van velem? Sosem szoktam ilyen lenni.
- Ennek igazán örülök, tényleg.
- Ha már így összefutottunk itt, akkor adnál nekem egy autogramot? Mindig vadászom őket a koncert után, de olyan sokan vannak, hogy eddig még egyszer sem értem célba.
- Óh, igen, persze.
Kapva-kaptam az alkalmon, hogy valamit tehessek a jó ügy érdekében, ezzel pedig sietessem egy kicsit a dolgok menetét. Szemétség volt ez tőlem a javából, de nem tehettem mást. Át akartam élni a pillanatot, pusztán csak Colinnal.
A táskámban kezdtem matatni, majd előkaptam belőle egy tollat és a jegyzetfüzetemet. Kitéptem egy lapot, majd ráfirkáltam az aláírásomat és a mai dátumot. Amikor átnyújtottam neki a fecnit, csillogó szemmel nézett rám, ettől pedig azonnal bűntudatom támadt.
Én nem ilyen vagyok, én nem tartok a rajongókkal való találkozástól!
Kezdtem teljesen bekattanni.
- Köszönöm szépen! Akkor huszonhetedikén ott leszek! – azzal búcsút intett nekünk, és még egyszer felmutatta a tőlem kapott papírját.
Szívhez szóló pillanat volt ez a javából. Néha még mindig elcsodálkoztam, hogy emberekre mennyire hatással volt a munkám, a létezésem. Anno legvadabb álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy egyszer majd az én zenéimet hallgatják és éneklik a koncerten.
- Minden rendben? – kérdezte Colin.
- Igen, persze. Lássuk azt a gyilkos gurítást!
Féloldalasan elmosolyodott, majd nagy lendületet vett, és ellökte a golyót. Pontosan úgy, ahogy az előbbi harmincat is. Az oldalsávban landolt, és gurult végig a pályán úgy, hogy egyetlen bábut sem vitt le a helyéről.
- Sirály volt.
Néhány órával később, immáron hullafáradtan ültünk le az egyik asztalhoz, és rendeltünk két banánturmixot. Nem győzte azt hajtogatni, hogy csak azért vesztett – sorozatosan ötször –, mert fájt abban a kényelmetlen cipőben a lába, és ez megakadályozta a koncentrálásban. Napokig képes lettem volna elhallgatni, hogy miket tud összehablatyolni egy teljesen semleges témáról. Képes tényleg mindent megmagyarázni, és nem létező indokokkal alátámasztani, anélkül, hogy te komolyan tudnád, mi is az igazság. Bámulatos ez a képessége.
Megcsörrent a telefonom, és a képernyőjén felvillant Derek neve. Boldog mosollyal az arcomon emeltem a fülemhez a készüléket.
- Sziiiaa! – köszöntöttem.
- Violet, úgy hallom, nagyon jókedved van. Helyes, ennek igazán örülök.
- Igen, most az egyszer igazad van – kuncogtam. – Valóban jól szórakozom.
- Kivel vagy? – Láttam a lelki szemem előtt, hogy félresöpri a haját a szeméből, és szigorú pillantással néz maga elé.
- Colinnal.
Ránéztem, amint kimondtam a nevét. Ott ült velem szemben, jobb kezével az asztalon támaszkodott meg, és a turmixát iszogatta.
- Ja, az írócsókával! És hol vagytok?
- A Momsban bowlingozunk. Van kedved csatlakozni? Nem ártana, ha már én is kikapnék valakitől...
Colin értette a célzást, egy pillanatig résnyire szűkült szemmel nézett rám, majd bólogatni kezdett. Készült már az ellentámadásra. Nagyon helyes!
- Hát... Nem t’om. Ami azt illeti, nekem lenne valami dolgom, kegyeddel ellentétben.
- Hé! Én is éppen dolgozom, attól függetlenül, hogy élvezem is. A kettőnek nem kell egymástól függnie.
- Ja, igen, persze! – nevetett. – A nőknek mindig sokkal könnyebb dolguk van.
- Ez nem is igaz! – tromfoltam le finoman. – Ellenérveim hada képes szembeszállni a tieddel, szóval, jól gondold meg, mit mondasz.
- Hmm, ez igazán fogós... Azt hiszem, az lesz a helyes válasz, hogy negyed óra múlva ott vagyok.
Elmosolyodtam; a vonal megszakadt. A táskámba ejtettem a mobilt, majd érdeklődve fordultam Colin felé. Az arcára volt írva, hogy valami ellentámadást fontolgat ellenem.
- Remélem, nem baj, ha Derek is csatlakozik hozzánk.
- Nem, semmi baj sincs – mondta. – Így legalább láthatom, hogy téged is alaposan eltángál valaki, ahogy te az előbb engem.
- Miért is reménykedtem abban, hogy nem fogod megemlíteni?
Azt mondtam, hogy szerettem volna, ha nem emlékszik az előbbi megjegyzésemre, de az igazság az volt, hogy hazudtam. Minden porcikámban vártam, hogy érkezzen rá felelet, hogy ne suhanjon el felette szó nélkül. Ez eléggé paradox, tudom. De néha sokkal jobb, ha az emberek nem tudnak mindenről. Így érdekesebb a játék, izgalmasabb. Persze, ez csak addig áll fent, amíg rá nem jön arra, hogy nem voltam teljesen őszinte. Viszont ez már egy teljesen más kérdés.
- Fogalmam sincs róla. Viszont, amíg ideér Derek, nem mesélsz róla egy kicsit?
Furcsán néztem rá. Ezzel meg mit akar elérni?
- Már meséltem róla korábban is.
- Igen, de arról sosem volt szó, hogy milyen ember, miért szereted annyira, hogyan ismerkedtetek össze meg ilyenek. Őszintén kíváncsi vagyok rá.
- Rendben, ha ennyire szeretnéd. – Hátradőltem a székemben, majd összefűztem a kezemet az ölemben, és miközben beszélni kezdtem, azt néztem. – A gimi óta ismerem őt. Osztálytársak voltunk, és jó barátok is. Persze, nem első perctől kezdve. Eleinte, emlékszem, utáltuk egymást.
- Utáltátok? – nézett rám meglepetten.
- Igen, de még mennyire! Én beszóltam neki a folyosón, ő meg visszaszólt. Ez ment hosszú hónapokon keresztül, amíg aztán rá nem döbbentünk, hogy bizony nem is olyan rossz a másik társasága. Egyre többet lógtunk együtt, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Azok az évek... nagyon jók voltak. Szívesen visszautaznék az időben, újra és újra átélném ezt a korszakot. Felelőtlen voltam, nem kellett túlzottan sok mindennel törődnöm, egyszerűen csak éltem. Most is ugyanúgy tennék mindent. Valószínűleg megjegyzéseket tennék rá, amelyeket vissza is kapnék őt ismerve.
- Ez tényleg nem egy mindennapi barátság kezdete volt.
- Hát nagyon nem. Sokszor gondoltam arra, hogy megszakítok vele minden kapcsolatot, de aztán rá kellett döbbenem, hogy nélküle... nehéz lenne meglennem.
- Hogy érted?
- Nos... Először is mindig mellettem állt. De tényleg. Akármit tettem, ha tudta, hogy rosszat, még akkor is. Törődött velem és nem hagyott elveszni. Átsegített a nehéz korszakokon. Ja, és igen! Minden pletykát meg lehet vele tárgyalni, ezt különösen szeretem benne.
- Hű, akkor tényleg ti vagytok a másik számára a minden. Ez csodálatos érzés lehet. Nekem sosem volt ilyen barátom, így elképzelni sem tudom, hogy milyen kalandokat élhettetek át. Jó hallgatni, ahogyan beszélsz róla. Ad egy plusz energiát az embernek, hogy még létezik a földön igazi barátság, és megéri keresni, mert meg lehet találni.
- Bizony. Meg lehet találni, és akkor sosem szabad elengedni...
Elharaptam a mondat végét, hiszen a távolban feltűnt Derek alakja.

Címkék:

Álmodtunk volna?
2012. május 15., kedd | 13:38:00 | 0 letters
Sziasztok!

És véééégre, megjöttem a fontos, Titeket is érintő információval. :) Na, nem kertelek, hamar kibököm: újra elkezdtem blogolni. Szerintem, aki eddig szerette, amit csináltam, az most is fogja, habár vannak bizonyos újítások, amik még nekem is furák. :)

Ha kedvet kaptatok ahhoz, hogy újra tőlem olvassatok valamit hétről hétre, gyertek és nézzetek be, nem fogok érte haragudni! ;)

Köszönöm, ha ott is nyomon követtek:

Nilla

A blogot itt elérhetitek: Álmodtunk volna? - http://nilla-2.blogspot.com/

Címkék:

Profilok...
2012. május 14., hétfő | 14:56:00 | 0 letters
Kedves olvasóim! :)

Ismét egy különleges, személyes kéréssel állnék elétek. Biztos már említettem párszor, hogy nekem vannak különböző Facebook oldalaim... Nos, ezért írok megint. Az első és legfontosabb oldalam, a hivatalos, ha lehet így nevezni, az leginkább hozzám kötődik, a regényeimhez és hamarosan megjelenő könyvemhez. Szeretném a Ti segítségeteket kérni egy lájkkal ahhoz, hogy minél több emberhez eljuthasson, hiszen meglehetősen nehéz dolga van van manapság egy kezdő írónak... Tudom, hogy rátok mindig számíthattam, ezért fordulok most is hozzátok bizalommal!
Link: http://www.facebook.com/sarkozi.erika

A második oldalam pedig az idézetes blogomnak a Fb adaptációja, ahová az oldalról kerülnek fel idézetek, de az is szűrve. Lehet, hogy sokan nem tudják, de már hónapok óta üzemel az az oldal is, elég sokan szeretik. :) Ha ott is követtek, nagyon hálás leszek érte! :)
Link: http://www.facebook.com/szavak

Köszönöm szépen, hogy most is, mint már annyi éve, mellettem álltok! :) Hálás vagyok a támogatásotokért, köszönöm!

Nilla (Erika)

Címkék:

Kékszeműek - 6. fejezet
2012. április 2., hétfő | 18:01:00 | 1 letters
Hatodik fejezet

2002. november 1., péntek

Voltak pillanatok, amikor Rea igazán furcsán viselkedett. Próbáltam magamban megfejteni a dolgok miértjét, de sehogy sem állt össze bennem a kép. Könnyűszerrel megkérdezhettem volna, hogy mi bántja, hiszen ez érdekelt most a leginkább, de nem szóltam semmit, csak csendben ültem vele szemben a könyvtár egyik asztalánál. Éppen Freud egyik álmokról szóló könyvét olvastattam vele, amin anno nekem is át kellett rágnom magamat. Fontosnak találtam azokat a módszereket alkalmazni a tanításban, amelyekkel engem tanítottak.
Rea halkan felsóhajtott, majd kipillantott a könyvből: szemmel láthatólag nagyon unta. Engem sem érdekelt különösebben a magazin, amelyet lapozgattam, főleg Reát figyeltem fölötte.
- Ezt tényleg te is elolvastad? – kérdezte néhány perccel később, nem kis megdöbbenéssel.
- Igen. Nekem tetszett – rántottam meg a vállam. – Érdekes dolgokat írt.
- Az tény, de egy kicsit száraz. Egyáltalán miért tanulunk mi álmokról?
- Nem említettem még, hogy sok mindent meg kell tanulnod? – csúsztattam arrébb az újságot, miközben közelebb hajoltam hozzá. – Például ez is egy dolog.
- Az álmaikat is látjuk?
- Valamilyen szinten igen, de nem teljesen. Képeket látunk belőlük, ezzel rakjuk össze a személyiségüket, a sorsukat. Egy embert kiismerni nehezebb dolog, mint gondolnád.
- Tehát akkor a kékszeműek... tökéletes lények?
- Nem – mosolyodtam el. – Emberek vagyunk.
- De befolyásoljuk mások jövőjét, és látjuk az álmaikat!
- Emberek vagyunk, különleges képességekkel.
- Hmm. Tényleg sokkal több mindent kell megtanulnom, mint azt gondoltam volna. Azt hittem, hogy lesz néhány hókuszpókusz meg ilyenek, aztán annyi. De álomlátás?
- Ez komoly dolog. Nem viccből mondtam, hogy tanulnod kell. Hidd el, idővel mindent megértesz majd, és könnyen fog menni az új információk befogadása.
- És mi van akkor, ha nem ismerjük ki rendesen az álmokat, és rossz jövőt írunk meg?
- Az is előfordulhat – feleltem. – De nagyon ritka az eset.
- Előfordul, nem?
- Igen. Figyelj, Rea. Rossz jövő nincs. Semmi sem biztos, még az sem, amit mi írunk meg. Csak valószínű. Azért jársz ide éveken keresztül, hogy mindent megtanulj, nem?
- És én még azt hittem, hogy a gimi meg az érettségi lesz életem leghúzósabb szakasza. Hát, nem.
Újra elvigyorodtam, de mielőtt megszólalhattam volna, Rea folytatta:
- Még valamit magyarázz meg, kérlek. Ha mi irányítjuk úgymond az emberek sorsát, akkor ki irányítja a miénket?
Összevontam a szemöldököm. Nem tudtam rá válaszolni.

Szerettem a közös programjainkat Benével, főleg azokat, amelyeket titokban szervezett, és csak úgy meglepett vele. Hihetetlenül szeretett másoknak örömet szerezni, különösen azoknak a személyeknek, akik közel álltak hozzá. Örültem, hogy ilyen barátom van.
A vasútállomáson álldogáltunk, várva a vonatra, amely tíz percet késett. Félórányira innen van egy nagyobb város, Rea is ott lakik, és oda tartottunk most mi is. Már kíváncsi voltam, hogy mit talált ki Bené.
- Jaj, mindjárt idefagyok – panaszkodott. – Még szerencse, hogy nekünk nem kell minden nap vonatozgatni meg buszozgatni. Nem bírnám idegekkel a várakozást, a késést, a hideget.
Felnevettem a problémázásán. Állandóan ezt tette – a bolhából elefántot.
Én is szerencsésnek éreztem magamat, hogy bekerültem az Akadémiára, a szüleim halála után képtelen lettem volna megállni a helyemet a világban. Így nem voltam egyedül, hatalmas támaszt nyújtott, hogy a többiek mellettem álltak, még ha kimondatlanul is.
- Mikor jön már az a vonat? – füstölgött tovább.
- Rossz napod van ma, vagy mi van? Nem szoktál ennyire hisztis lenni.
- Nem vagyok hisztis, csak hideg van. Ne mondd, hogy te nem fázol!
- Nem fázom.
Erre nem felelt, csak fintorgott. Mielőtt bármit is mondhattam volna az arckifejezésére, a hangosbemondó közölte, hogy vonat érkezik, ezért kérjük, vigyázzanak a vágány mellett. Bené arcán mosoly terült el, ahogy rájött, nem kell többet fagyoskodnia.
Felszálltunk a vonatra, majd leültünk egymással szemben, az ablak mellé. Pár perc múlva indultunk is, és az oly szeretett kisvárosból nem maradt más, csak egy elmosódott, szürke csík a párás ablakon.
Jó érzés volt utazni, látni, hogy honnan hová jutunk el, nézni a síneket, a végtelen síneket, a tájat. A vonat hangosan zakatolva hajtott előre, de mi bent ebből keveset éreztünk.
Nem éreztük szükségét annak, hogy végigbeszéljük az utat, Bené is kibámulva az ablakon hallgatott, és nézelődött.
Érdekelt, hogy hova megyünk, de nem kérdeztem rá, mert jó érzés volt ebben az édes tudatlanságban lenni. Szerettem a meglepetéseket, és Bené örömét sem szívesen rontottam volna el a faggatózással. Azt viszont láttam rajta, hogy ahogy közeledtünk, alig bírt nyugton maradni.
Miután leszálltunk a vonatról, buszoztunk két megállónyit, majd sétáltunk két utcát, és... Szerintem nem oda érkeztünk, ahova kellett volna. Egy nagy építési terület tárult elénk, semmi más, amelyen néhány markoló dolgozott.
- A világért sem akarok kötözködni, de mi ide indultunk?
Bené nem szólt semmit, csak hitetlenkedve bámult előre, miközben a lehelete nagy foltokat rajzolt a levegőbe.
- Ne érts félre, ez tök jó, meg minden, csak nem értem, mit csinálhatnánk mi itt – folytattam tovább, de Bené ezt is szó nélkül hagyta. Kezdtem azt hinni, hogy a markológépek hipnózisa alá esett.
Elkezdett matatni a fekete oldaltáskájában, majd előhúzott egy térképet, és azt forgatta a keze között. Csendben vártam, nem akartam megzavarni ezekben a koncentrálós perceiben.
- Óh, baszki... Rossz buszra szálltunk fel! – nézett rám megrovóan. – Miért nem szóltál, hogy rossz irányba jövünk?
- Tessék?! Hát azt se tudom, hogy hova viszel! Életemben nem jártam még erre.
- Akkor is említhetted volna, hogy nézzem meg, merre kell menni.
- Nem tudod?
- De, most már igen. Hát nem erre.
- Rá sem jöttem volna magamtól – ingattam a fejemet.
- Na jó – vett egy mély levegőt. – Nincs semmi baj. Visszasétálunk a buszmegállóba, és megyünk négy megállót, majd sétálunk két utcát. És ne nézz így rám, ilyesmi mindenkivel előfordulhat.
- Ahogy érzed – vontam meg a vállam.
Mosolyogni támadt kedvem Bené hitetlenkedésén, meglepődésén majd gyanúsításán, hogy én voltam mindenért a hibás. Küszködve ugyan, de visszafogtam magam, hisz ismerem már annyira, hogy tudjam, nem érintette volna túl jól a dolog.
Szerencsére nem kellett sokat várni a buszra, hiszen a városban gyakran jártak, és magamba számolgatva a megállókat figyeltem a körülöttünk lévő embereket. Pontosan ugyanolyanok voltak, mint otthon: bámészkodtak, elgondolkoztak, nem törődtek a többiekkel, monoton életükbe nem engedtek változást. Ezért szerettem a leginkább azt, ami vagyok: változtathatok, jót tehetek.
- A negyedik megálló jön, Bené – figyelmeztettem óvatosan. – Csak gondoltam, szólok.
- Kösz, tesó.
- Nincs mit.
Olyan megmosolyogtató volt, ahogy agonizált a saját bakiján. Ahogy leszállunk és elérjük a célunkat, úgyis elfelejti.
Ahogy lesétáltuk azt a két utcát ismét, és megálltunk egy hatalmas elkerített rét előtt: fák keretezték, bokrok törték meg a simaságát, néhol pedig néhány romos épület terült el. Arra gondoltam, hogy ez egy vicc. Bené ezt direkt csinálja. Felé fordultam.
- Még mielőtt bármit is mondanál, ide jöttünk! – vigyorgott szélesen. – Hidd el, jó móka lesz.
Fogalmam sem volt, hogy mit keresünk itt: renoválni jöttünk, vagy ásni, esetleg füvet nyírni. Bené magabiztos közeledéséből a kapu felé, és letörölhetetlen vigyorából nem jöttem rá semmire.
Elhaladtunk egy tábla mellett, amely hirdette a hely nevét, elérhetőségét, címét, és azt, hogy mit lehet itt csinálni. Leesett az állam, és az én ábrázatomra is hasonló mosoly kúszott, mint az előbb Benéére.
Odabent egy két méter magas, szekrényméretű fickó fogadott bennünket, aki bemutatkozott, és ismertette a paintball szabályait. Elvezetett minket az öltözőkbe, aztán mindent megmutatott, és elmagyarázott.
- Hogy találtad ezt ki? – kérdeztem Benétől, miközben kifelé tartottunk az öltözőből, immár teljesen felszerelkezve.
- Már régóta el szerettem volna jönni. Aztán, amúgy is olyan kevés időt töltünk együtt, mióta elkezdődött ez az év.
- Na igen – bólogattam.
- Készülj a harcra! – tartotta fel a kezét, hogy lepacsizzunk.
- És vele együtt a kudarcra! – pacsiztam le vele röhögve.
Ahogy kiléptünk az öltözőből, Bené eszeveszett tempóban rohanni kezdett előlem, én pedig követtem. Nagyon gyors volt, alig értem utol.
Elbújt az egyik épület mögött, és mire megkerültem, hogy jól hátba támadom, ő került jobb helyzetbe. Mintha számított volna arra, hogy honnan érkezem, mögém került, és meglőtt. Méghozzá a hátsómat találta el, és fájdalmamban felkiáltottam.
A következő pillanatban szakadva a nevetéstől rohantam ismét Bené után, habár kissé robotosra sikerült a mozgásom, ugyanis nagyon fájt a lövés helye.
Sikerült utolérnem és hátba lőnöm, mielőtt ő találhatott volna el. Megbotlott és elesett, nekem pedig eszembe sem jutott, hogy felsegítsem. Ismertem már a módszereit, és cseppet sem voltak tisztességesek. Amint közelebb értem volna, szétlőtt volna teljesen.
Órákig játszottunk önfeledten, hol egymást szidva, hol lopakodva, hol nyílt harcban elhasználva egy csomó lövedéket.
Volt itt egy másik csoport is, hat-hétfős, aztán miután látták, hogy mi csak ketten vagyunk, hadüzenetet küldtek nekünk. Hülyék lettünk volna nem elfogadni. Így már együtt harcoltunk Benével, fedeztük a másikat, irányítottuk egymást, kitűnően szórakoztunk.
A nap végére mindenféle színű folt volt rajtunk, és sajogtak bizonyos pontjaink egy-egy erősebb lövéstől. De szenzációs élmény volt, minden nehézséget feledtetett.
A kapun kívül ismét találkoztunk a kis csoporttal, és nagy meglepetésünkre kiderült, hogy ők is starlightiak voltak, így együtt indultunk haza is.
Egy rövid, szőke hajú, barna szemű feltűnően csinos lány, akit Elizának hívtak, valahogy mellém keveredett, és egész hazafele úton mellettem volt. Beszélgettünk, nevetgéltünk, megtudtunk egy-két dolgot a másikról, és amikor elkérte a telefonszámomat, éreztem, hogy nemcsak barátként akar kezelni.
Rosszul éreztem magamat a kialakult helyzet miatt, és eszembe jutott Rea. Nem volt köztünk semmi, de az a lány mégis annyira belopta magát a szívembe, hogy fizikailag rosszul éreztem magam, ha arra gondoltam, hogy más lányok táraságát keressem az övé helyett.
Eliza észrevette a vonakodásomat, és rögtön meg is osztotta velem az érzéseit.
- Á, látom, hogy hezitálsz. Ez régen rossz. Van valakid, ugye?
- Nem, nincs, csak...
- Ismerem már ezt a csakot – mosolygott. – Csak van egy lány, nemde?
Akaratomon kívül elmosolyodtam. Igen, tökéletesen így volt, ahogy Eliza mondta. Ha most el kellene mesélnem az életemet, mióta Rea feltűnt benne, biztosan így kezdeném: van egy lány...

Címkék:

Három akkord az élet - 2. fejezet
2012. március 20., kedd | 16:48:00 | 1 letters
2. fejezet
Határidőnapló


Még akkor sem voltam hajlandó kikelni az ágyból, amikor meghallottam a telefonom vad csörgését. Biztos voltam benne, hogy Drake az, mivel külön csengőhangot állítottam be neki, pontosan azért, hogy az ilyen helyzeteket elkerüljem. Persze, erről neki nem kellett tudnia.
A párnámat a fejemre húztam, és megpróbáltam maximálisan figyelmen kívül hagyni a kis kütyüt. Már végtelenül bántam, hogy nem kapcsoltam ki.
Fogalmam sem volt arról, vajon mennyi lehetett az idő, egyedül csak arra a tényre tudtam koncentrálni, hogy még mindig nem aludtam ki magamat normálisan. Ezt persze mondhattam volna neki, nem különösebben érdekelné.
Amikor már harmadszorra szólalt meg a refrén, megelégeltem ezt az állapotot. Dúvad módjára pattantam ki az ágyból, és hangosan szitkozódva kezdtem annak az istenverte mobilnak a keresésébe. Ilyenkor gyűlölöm leginkább a női táskákat. Az odáig rendben van, hogy minden elfér benne, és ez kívülről egyáltalán nem is látszik, de az már nagyon nem tuti, hogy amikor valami kell belőle, az biztosan az alján lesz.
- Violet, Drágám! – ordított bele üdvözlésképpen Drake. – Hogy aludtál? Remélem, sikerült kipihenned magad.
- Eddig szuperül voltam! – kiáltottam vissza. – De sikeresen elrontottad a reggelemet.
- Reggel? Te meg miről beszélsz? Most múlt el négy óra.
- Hogy mi? – A faliórámra pillantottam. Igaza volt. – Jó, ez a tény semmit sem von le a vád értékéből.
- Milyen kis harciasak vagyunk ma! – kuncogott. – Remélem, hogy sikerül levetkőznöd ezt a stílust magadról egy kis időre, ugyanis ma van a találkozód Colinnal.
- Ki az a Colin?
Nyeltem egy nagyot, majd beletúrtam a hajamba.
- Hát, téged elég rendesen kiüthetett a tegnapi buli, ha még erre sem emlékszel.
Elgondolkoztam egy pillanatra: Drake-nek maximálisan igaza volt. Eszembe jutott Derek, és elszorult a szívem. Sosem viseltem jól, ha összekaptunk valami apróságon, mert általában a legnagyobb veszekedések köztünk mindig a legkisebb volumenű dolgokból alakultak ki.
Derek a barátom volt, szinte már a testvérem, ő tartotta bennem a lelket, amikor képtelen voltam egyedül létezni. Mindig mellettem állt, ha szükségem volt rá. Figyelt rám, amikor senki más nem tette ezt meg. És most mit csináltam? Megbántottam egy kis hülyeség miatt.
- Hahó, Violet! – Húzott vissza Drake hangja a jelenbe. – Figyelsz te rám egyáltalán?
- Igen, persze. Éppen azt mesélted, hogy ki az a Colin... De most, hogy így mondod, már emlékszem is rá. Az a fazon, aki néhány hete keresett meg minket azzal az indokkal, hogy könyvet készül írni, és szeretne beszélgetni velem erről. Érdekli a kulissza
mögötti élet; át szeretné látni az egészet. Világos.
- Óh! Igazán örülök, hogy ennyire képben vagy vele kapcsolatban. Egyetlen kérdésem maradt már csupán. Ugye, azzal is tisztában vagy, hogy fél óra múlva ott kell lenned?
- Mi? – A vér egy pillanat alatt megfagyott az ereimben, amint tudatosult bennem, hogy nem fogok időben odaérni. Gyorsan taktikát váltottam, amelynek az első lépése az volt, hogy le kellett ráznom Drake-et. – Oké, most mennem kell. Később még feltétlen beszélünk! Vigyázz magadra, és ne igyál sok kávét! Sziiaa!
Az asztalra hajítottam a telefont, és hanyatt-homlok a fürdőbe rohantam. Borzalmasan éreztem magamat, és hasonlóképpen is nézhettem ki. A hajam kócos volt, a tegnapi sminkem nyomai még láthatóak voltak az arcomon, és a szemem körül karikák éktelenkedtek. Csodálatos, ennél pompásabb nem is lehetne!
Egész végig a tudatában voltam annak, hogy késni fogok. A kérdés már csak az volt, hogy mennyit. Sietősen készültem el, ezzel is lefaragva a perceket, de nem tudtam elszámolni magammal. A szerelésem kiválasztásával is igyekeztem, ezért nem igazán törekedtem a tökéletes ruhadarabok megtalálására. Gondolom, nem azt fogja majd nézni, hogy mit viselek... Beletúrtam a hajamba, felkaptam a napszemüvegemet, és a vállamra dobtam a táskámat. Ismét az órára pillantottam, és láttam, hogy csak negyedórás késésben vagyok. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt; rendben, talán nem is lesz ez olyan borzasztó.
Fogtam egy taxit, majd a határidőnaplómból kikerestem a címet, és bediktáltam a sofőrnek. Kényelmesen dőltem hátra a hátsó ülésen, és néztem a rohanó várost. A nap hétágra sütött, sugarai halványan csillogtak az ablaküvegen. Gyönyörű idő volt!
Néhány perc múlva a sofőr közölte, hogy megérkeztünk, ezért hát fizettem, majd a megbeszélt kávézó felé vettem az irányt. Mélyet lélegeztem, és elhatároztam magamban, hogy nem leszek házsártos. Arról, hogy rosszul és keveset aludtam, valamint összevesztem Derekkel, nem Colin tehet.
Beléptem a helyiségbe, az ajtó halkan csilingelt, amikor becsuktam magam mögött. Elég sokan voltak bent, de senki sem fordított rám különösebb figyelmet. Oké, ez eddig jól kezdődik. Sikeresen elrejtettem magamat a napszemüvegem mögé, ez legalább pozitívum volt ezekben a percekben.
Körbekémleltem, próbáltam kitalálni, hogy ki lehet a titokzatos idegen, aki miatt ilyen korán kellett kelnem. Az egyik asztal felé pillantottam, ahol egy körülbelül a húszas évei közepén járó srác ült, félhosszú hajjal, amely apró copfban volt a tarkójánál összefogva; keskenykeretes szemüveget viselt, kezében tollat tartott, és egy papírra irkált valamit. Volt egy olyan megérzésem, hogy ő lesz az.
Mintha, már láttam volna korábban is...
Amint az asztalához értem, felemelte a fejét, pimaszul elmosolyodott, majd levette a szemüvegét. Összeszűkült szemmel néztem rá, ez a reakció csakis annyit jelenthetett, hogy tényleg ő az.
- Elkésett – jelentette ki pimasz mosollyal az arcán. Felállt, majd a kezét nyújtotta felém. – Colin Eastman vagyok.
- Violet Brightmore – mondtam kimérten, miközben kezet ráztunk.
Most, hogy levette a szemüvegét, tökéletes rálátást kaptam zöld szemére. Egyetlen pillanatnyi időt adtam magamnak arra, hogy tanulmányozzam az arcát, amely roppant vonzó volt. Komolyságot sugallt, de volt benne valami pajkosság, valami őrület, amely bizonyos esetekben elvarázsolt engem.
Leültem vele szembe, a táskámat a székem háttámlájára akasztottam, és levettem a szemüveget én is. Ismét ránéztem; meglepetten konstatáltam, hogy ő is engem fürkészett. Nem, nem is csak vizslatott, inkább bámult, méghozzá egyenesen a szemembe.
Basszus, tudtam én, hogy több alapozót kellett volna használnom!
- Nos, akkor...
- Nem késtem el. – A kezemet az asztalra helyeztem, miközben alig láthatóan közelebb hajoltam hozzá. – A világ siet mindenhová.
Elnevette magát. Ilyen közelről láthattam igazán, hogy mennyire vonzza a lénye a tekintetemet. Na, nem azért, mintha olyan szemrevaló férfi lenne, sokkal inkább volt benne valami bosszantó. A szemtelen mosoly az arcán, az a sokatmondó kifejezés, a kíváncsiskodó, ám mégis visszahúzódó pillantások...
- Igen, ez egy általános jelenség – bólintott. A pincér ekkor ért mellénk, és felvette a rendelésünket. Ő egy szénsavas Eviant rendelt, én pedig egy nagy bögre kávét. Most különösképpen szükségem volt rá. Ébredés után nem maradhat el. – Őszintén remélem, hogy az időpont nem okozott problémát Önnek.
Összerezzentem, a hivatalos hangnemtől. Persze semmi gond nem volt ezzel, de ebben a helyzetben roppantul zavart ez a megszólítás. Nem baj, nem mutatom ki, hogy mennyire furcsállom. Inkább áttérek én is ebbe a személytelen, steril stílusba, és akkor minden tök szuper lesz – döntöttem el.
- Nem, semmiféle problémát nem okozott – füllentettem.
A pincérfiú kiért a rendelésünkkel, én pedig valósággal rávetettem magamat a kávémra. A bögrét szorongatva a kezemben megfigyeltem a rajta lévő alakzatokat, amíg Colin a kis noteszébe írogatott valamit.
- Ezt örömmel hallom. Nem szeretném, hogyha valami fennakadás lenne néhányhetes munkánk során.
Egy újabb mosoly. Egy újabb olyan mosoly.
„Néhányhetes munkánk során” – ismételtem el magamban azokat a szavakat, amelyeket tőle hallottam az imént. Nem tehettem róla, de borzalmasan idegesített ez a kimért stílus. Az ilyen helyzetektől mindig feszélyezett lettem, és akaratom ellenére sokkal szúrósabb voltam az emberekhez, mint alapjáraton.
- Azt én sem szeretném.
Kortyoltam a kávémból, majd a bögrét letettem az asztalra, és a hajamat a fülem mögé tűrtem. Éreztem, hogy a pillantásával végigkíséri ezt a mozdulatsort.
- Akkor azt hiszem, hogy kezdhetjük is. – Megint kézbe vette a tollát, és egy új oldalra lapozott. Őszinte kíváncsisággal vártam, hogy mit fog kérdezni. – Gondolom, most arra kíváncsi, miért éppen magát választottam és miért a zenéről írok.
Meglepődtem rajta, hisz nem gondoltam volna, hogy ennyire a kezében fogja tartani a dolgokat már az első percekben is. Határozott, és ez jó.
Bólintottam.
- Minden ember szereti a zenét – mosolyodott el. – Hozzám is közel áll, hiszen mindent elmond, amikre a szavak nem képesek. A zene a világ közös nyelve, független a kortól, a nemtől, a szakmától, a vallástól, az állampolgárságtól. Mindentől. Egyfajta drog, amely nagyon erős függőséget okoz. A Flyz pedig egy olyan banda, amit már néhány hónapja kimagasló figyelemmel kísérek, és azt kell mondanom, hogy nagyon közel áll hozzám a stílusa.
Bólintottam köszönetképpen. Jólesett hallani, hogy a zenénk elnyerte a tetszését.
- Szóval, most már tudja a miérteket. Esetleg meséljem el, hogy melyik egyetemre jártam és milyen volt az átlagom?
- Nem, szükségtelen – válaszoltam rezzenéstelen arccal. Nagyon is tetszett a humora, de valamiért azt éreztem, hogy nem kell a tudtára adnom. – Nekem ennyi éppen elég volt.
- Semmi kérdés?
- Ami azt illeti, lenne itt valami.
- Hallgatom.
- Ha nem leszek szimpatikus, akkor mi lesz? Mert gondolom ez egy elég fontos szempont, hiszen azzal a személlyel, akinek idegesít a jelleme, nem lehet együtt dolgozni.
- Akkor majd el fogom mondani – hangsúlyozott sejtelmesen. – De egyelőre semmi ilyesmi nem áll fent.
- Rendben.
- Nos, ha túlestünk a kötelező körökön, elmesélhetné, hogy milyen egy bandában énekelni. Komolyan kíváncsi vagyok rá – dőlt hátra a székén, én pedig vettem egy mély levegőt.
- Mindennél jobb érzés. Azt szeretem benne a leginkább, hogy nem vagyok egyedül. A fiúk rengeteg dolgot jelentenek a számomra, hát még akkor, ha a zene is előtérbe kerül. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy őket választottam. – Akaratomon kívül is felrémlett előttem Derek arca, és elmosolyodtam. – A barátaim és a családom egyben. Továbbá, az ő szenvedélyük is az, ami az enyém. Ennél többre pedig azt hiszem, nem is vágyhat az ember.
- Akkor gondolom, sokszor van olyan, hogy magánemberként is együtt vannak.
- Ó, hát hogyne. Szinte csak ilyen van! Inkább azt mondanám, hogy mi csak akkor vagyunk zenészek, amikor kiállunk a színpadra, de még ott sem igazán. Van benne egy ilyen különös kettősség, amit nem tudok pontosan jellemezni. Amikor ott állok a közönség előtt és énekelek, akkor nem arra gondolok, hogy a legjobb dobos van mögöttem, hanem arra, hogy Nate, az egyik legjobb barátom.
- Azt hiszem, értem, hogy mire akar célozni. Amikor együtt vannak, nincs se kamera, se közönség, csak maguk, akkor milyen a hangulat? Vagy, hogy kell egy ilyet elképzelni?
- Akkor szórakozunk a leginkább! – kuncogtam. – Merünk őrültek módjára cselekedni, és nem félünk osztani a másikat sem. Tudja, ilyenkor nem kell tartanunk attól, hogy valami apróságot felkap majd a média, és a visszájára fordítja.
- Ja, igen – bólintott. – Erről is szerettem volna informálódni. Elmondása alapján jó barátok a többiekkel. Hogy vette ki magát, amikor szárnyra kapott a hír, miszerint egy párt alkot az egyik bandataggal?
- Derekkel. Nate-tel még nem hoztak össze! – nevettem fel ismét. Különös, hogy milyen oldott lett köztünk a hangulat pillanatok leforgása alatt. – Ez a dolog viszont nem ilyen egyszerű... Tudja, Derek és köztem különleges kapcsolat van. Túl egyedi ahhoz, hogy néhány percben, néhány szóval jellemezni tudjam.
- Nekem nemcsak néhány percem van, gondolom, magának pedig nemcsak néhány szava.
Ez egyértelmű kihívás lett volna tőle? Karba fontam a kezemet, és kérdő tekintettel néztem rá. A lelki szememmel láttam, amint a glória kirajzolódik a feje felett, olyan ártatlanul angyali képet vágott.
- Igen, ebben kétségkívül igaza van. De... kellenek bizonyos dolgok hozzá, hogy megértse. És most nem természeti adottságokra gondolok.
Elnevette magát. Az asztalra ejtette a noteszt, és feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy mennyire elnyerte tetszését a megjegyzésem.
- Azért örülök, hogy nem gondolja azt rólam, hogy visszamaradott vagyok.
- Én ezt egy szóval sem mondtam! – jelentettem ki határozottabban. – Pusztán megakadályoztam magát abban, hogy esetlegesen ezt gondolja.
- Eszembe sem jutott kiforgatni a szavait! – Emelte megadóan maga elé a kezét. – Szóval, akkor tesz egy kísérletet arra, hogy képes vagyok-e felfogni?
Értettem a poént, és azzal is tisztában voltam, hogyha megint elkezdek mentegetőzni, hogy nem arra gondoltam, ennek a beszélgetésnek sosem lesz vége köztünk. Úgyhogy, inkább ráhagytam az egészet.
- Tudja... Néhány hónapja mélypontra kerültem. – Úgy véltem, hogy ha ilyen árnyaltan közlök vele dolgokat, abból nem lesz semmi baj. Nem akartam neki elárulni a részleteket. Azzal... elárultam volna saját magamat. – És akkor jött Derek, akivel azelőtt is nagyon jóban voltunk, de ez az eset csak még közelebb hozott egymáshoz minket. Akkoriban nem érdekelte egyikünket sem, hogy mit cikkeznek rólunk. Éltük a saját életünket együtt. – Megvontam a vállam. – Mi tudtuk, hogy semmi sincs köztünk, ez számított csak igazán. Később persze ez a szituáció alaphangot adott a közös találkozásainknak, ahol a többiek sem voltak restek ezzel ugratni minket. Mindent összevetve azt mondanám, hogy vicces volt. Jót szórakoztam rajta, és örültem, hogy ez így történt.
- Örült neki?
Őszinte kíváncsiság látszott rajta.
- Igen, de még mennyire! Szerintem sokkal jobb dolog az, hogyha nem vagyunk együtt, és azt állítják, mintha együtt lennénk, és senki sem tudhatna róla. Amondó vagyok, hogy mindenben meg kell látni a pozitívumot. Ennek pedig ez volt a fényesebb oldala.
- Ön egy nagyon optimista ember, nemde?
- Nem, ezt nem mondanám. Törekszem arra, hogy úgy éljek, hogy azzal valami jót okozzak másoknak. Ez szerintem nagyon fontos.
- Dicséretes, hogy előtérbe helyezi mások érdekét a magáénál.
- Nos, szerintem, ha már adhatok valami egyedit, jót, különlegeset akár egy embernek is, akkor már nem volt hiábavaló a munkám. Ez most biztosan nagyon őrülten hangzik! – kacagtam fel újra.
A társaságában sokkal könnyebb volt minden. Ki érti ezt?
A percek csak úgy suhantak, majd lassan órákká alakultak át. Nem tudom, hogy csinálta, de semmit sem érzékeltem az idő múlásából. Egyszer csak közölte, hogy mára ennyi volt, legközelebb folytatjuk. Döbbenten néztem rá, majd elmosolyodtam, és megvontam a vállamat. Mindent összevetve jól – nagyon is jól – szórakoztunk. Összeszedegettem a cuccaimat, a táskámba dobáltam őket, és ő is hasonlóképpen tett.
- Colin! – Szerettem volna megkérni valamire, ami így egynapnyi ismeretség távlatából meglehetősen zavart engem. – Lehetséges, hogy elhagyjuk a formaságokat egymással szemben? A mai nap még elment, de ha tovább kellene folytatnunk, akkor lehet, hogy megőrülnék.
- Ó, ez csak természetes! – nevetett, majd megint arra a szemtelen mosolyra húzta az ajkát. – Holnap találkozunk, Violet!

♪ * ♪

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Colin társasága nem volt üdítő a számomra. Ha azt mondanám, hogy nem vágytam arra, hogy minél jobban megismerjem őt. Vonzott a stílusa, a személyisége. Éreztem, hogy különleges. Általában totálisan félreismerem az embereket, de most teljes mértékig biztos voltam abban, hogy igazam van.
Írtam egy üzenetet Drake-nek, szerettem volna megnyugtatni, hogy minden a legnagyobb rendben van. Nem telt el öt perc sem, és a telefonom kijelzőjén már láttam felvillanni a nevét. Elmosolyodtam, úgy megnyomtam a zöld gombot.
- Na, hogy sikerült a randitok? – kuncogott. – Az üzenetedből ítélve, még él a gyerek, és ez mindenféleképpen jó.
- Huh, Drake, néha elfelejtem, hogy milyen vicces tudsz lenni!
- Kösz, Violet, tudtam, hogy rád mindig lehet számítani! Remélem, hogy jól haladtok, és időben végeztek, mert már kezdenek szétszedni az ajánlataikkal a klubok.
- Miért kellett mindent lemondani, amíg találkozgatok Colinnal? Néhány órát tudok az időmből ilyesmire szakítani.
- Pihenésre van szükséged, nem? Akkor meg teljesen jól jön ez a kis szabadság. Nem kell mindig a munkával foglalkozni.
- Kissé ironikusnak találom, hogy ezt pont te mondod!
Ledobtam magamat a kanapéra, a kezembe vettem a távirányítót. Elhatároztam, hogy ma relaxálni fogok, nem hagyom, hogy bármi is kizökkenthessen az édes pihenésből.
- Most le kell tennem, dolog van. Később tárgyalunk! – búcsúzott, majd a vonal megszakadt.
Nagyot sóhajtva ejtettem le magam mellé a készüléket, és az oldalamra fordultam, hogy teljesen lássam a képernyőt. Betakaróztam, és kapcsolgatni kezdtem a csatornák között. Igaz, nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy melyik műsor nézésével töltsem el az időmet; számomra egyértelmű volt, hogy a zenecsatorna lesz a nyerő. Ha volt néhány szabad percem arra, hogy tévézzek, mindig zenéket hallgattam. Régebben volt olyan, hogy csak órákig feküdtem az ágyban, és bámultam a képernyőt. Szabályosan átváltottam egy élőhalott üzemmódba, csak a fülemre és az agyamra koncentráltam. Számomra ez volt a valódi pihenés.
Azonban most nem volt szerencsém. Percek teltek el, én pedig egyre laposabbakat kezdtem pislogni. Pedig megfogadtam, hogy nem alszom el, hiszen még sok dolgom lett volna ma, de ennek a fránya érzésnek – amit álmosságnak neveznek – nem lehetett parancsolni.
Arra ébredtem, hogy valaki simogatja a hátamat. Talán meg kellett volna ijednem. Igen, ez lett volna a normális emberi reakció, ha nem tudtam volna egy apró érintésből, hogy ki az idegen. Még most is ugyanúgy simított végig rajtam, ugyanúgy érintett. Halkan felsóhajtottam.
Derek volt az.
- Akkor még megvan a kulcsod – mormoltam a párnámba, majd nagy erőfeszítések árán szembefordultam vele.
Halvány mosoly bujkált az ajka szegletében; a haja kócos, az arca borostás. De nem baj, hisz így imádtam őt.
- Képes lennék szerinted eldobni magamtól?
- Hát... A veszekedésünk után már semmin sem lepődnék meg.
Nyújtózkodtam egy nagyot, és próbáltam elkerülni a szemkontaktust.
- Olyan nagy marhaságokat tudsz néha mondani! – nevette el magát, és az öblös hangjától visszhangzott a helyiség.
Kinyújtotta felém a kezét, egy pillanat alatt összekócolta az amúgy is eléggé csapzott hajamat.
- Akárcsak te! – vágtam rá, majd megpróbáltam elkúszni a közvetlen közeléből. Na persze, nem azért, mert olyan rosszul esett volna a közelsége, csupán szerettem volna elkerülni egy újabb hajborzolást.
- Üdv újra az életben! – harsogta, miközben rám kacsintott.
Éreztem, hogy az agyam berezonál a hangjától; egyáltalán nem voltam erre felkészülve így ébredés után.
- Neked is hasonlóan szépeket...
- Ugyan, Drágám, csak nem rossz kedved van?
- Nem, csak... Hiányoztál. Ennyi az egész. Örülök, hogy itt vagy, és tudod, hogy... nem tudok normálisan viselkedni néha.
A takaróm szélével kezdtem babrálni, csak azért, hogy ne kelljen ránéznem. Ismert már annyira, hogy tudja, nem azért nem beszélek, mert nem akarok, hanem azért, mert nem tudok.
- Te is hiányoztál nekem – folytatta lazán, miközben nagy nehézségek árán lerúgta magáról a tornacipőjét, és befészkelte magát mellém. Jó érzés volt a közelemben tudni őt. Érdeklődve figyeltem a mozdulatsort, majd amikor már mellettem volt, a vállára hajtottam a fejem.
- Mondd, mindig ilyen egyszerűen békültünk ki?
- Nem, nem mindig. De most örülök, hogy a hisztis-dobálózós-kiabálós részt átugortuk. Nem lett volna hangulatom végigjátszani megint.
- Hé, csak egyszer fordult elő!
Elnevettem magamat, amint az elmémet elárasztották a régi emlékek képei.
- Na jó, de akkor is előfordult. Emlékszel arra, amikor annyira megsértődtél rám, hogy csak akkor voltál hajlandó találkozni velem, ha összeegyeztettem az ügynököddel az időpontot? Na, az nagyon kemény volt.
- Hát, de akkor meg is érdemelted! Akkor másért volt zsúfolt a határidőnaplóm, most pedig Colin miatt lesz, szóval, szerencse, hogy ilyen egyszerűen kibékültünk! – kacarásztam tovább, de amint kiejtettem a Colin nevet, érdeklődve fordított maga felé.
- Ki az a srác?

Címkék:

Kékszeműek - 5. fejezet
2012. március 13., kedd | 14:11:00 | 2 letters
Ötödik fejezet

2002. október 23., szerda

Kellemes őszi nap volt: a szél langyosan fújdogált, a Nap melegen sütött, mondhatni tökéletes idő volt. A parki fák ősszínű levelei sárgán hullottak alá a mélybe, csodálatos röppályát leírva a kavargó levegőben. Egy darabig némán néztem sziluettjüket, majd halkan felsóhajtottam.
Rea csendben sétálgatott mellettem, próbálta megemészteni a nyakába zúdított információkat. A zsigereimben éreztem, hogy hamarosan kérdezni fog valamit – vagy az is lehet, hogy csak a tapasztalat miatt gondoltam így.
Ma is nagyon csinos volt: fehér, térd fölé érő kabátot és szintén világos kötött sálat viselt, a haja hullámokban omlott a vállára, néhol a szél pedig az arcába fújt néhány tincset.
- Szóval ennyi az egész? – törte meg a csendet. – Csak nagyon kell koncentrálnom, és meg is történik?
- Azért ez nem ilyen egyszerű. Meg kell tanulnod tökéletesen kezelni a képességedet, ki kell ismerned magadat, és amúgy megfelelően koncentrálni nem olyan egyszerű.
- Pedig annak hangzik.
- A logaritmus is, és mégsem tudtam soha egy példát sem megoldani.
Elnevette magát a szavaim hallatán. Nem volt mit titkolni, világ életemben hülye voltam a matekhoz, és örültem, hogy megszabadultam tőle.
- Nem ülünk le? – bökött az egyik üres pad felé.
Némán bólintottam, majd követve őt, helyet foglaltam mellette. A napsugarak most a hátunkat simogatták, felmelegítettek, jó érzés volt. Szívesen üldögéltem volna itt órákig. Csak nézném a focizó, kutyasétáltató, beszélgető ismerőseimet – kékszeműeket – és hallgatnám a természet hangjait, a csendet.
- Rosszat is akarhatok? – kérdezte egyszer csak, ezzel pedig elérte, hogy magamhoz térjek a kábulatomból.
- Mi nem akarunk rosszat.
- Nem ezt kérdeztem.
- Tudom.
- Akkor? – fordult felém felvont szemöldökkel. – Ugyan, Aidan. Tudod, hogy senkinek sem ártanék, csak kíváncsi vagyok. És ha nem te, akkor ki válaszoljon a kérdéseimre?
Igaza volt. Az én feladatom volt az, hogy őt bizonyos dolgokra megtanítsam, nem másé. Az enyém. Tetszett a gondolat, amelyre éppen most ő ébresztett rá. Az enyém.
- Tehetnél rosszat is, igen. De az nem egyezik meg az Akadémiánk értékrendjével. Máskülönben nem lennél itt.
- Óh, szóval... Vannak még rajtunk kívül kékszeműek?
- Persze, hogy vannak. Mondjuk errefelé nincsenek, itt csak mi élünk, de nem mi vagyunk az egyetlenek.
- Vannak olyanok is, akik rosszat tesznek az emberekkel?
- Kimondottan rosszak nincsenek, csak semlegesek. Olyanok, akik megkapták ezt a képességet az élettől, de nem törődnek vele. Meglepődnél, ha tudnád, hogy hány tragédia történt már miattuk.
- Tényleg? – nézett meglepetten, még a hangja is csodálkozóvá vált. – Ti vagytok a jók...
- Mi vagyunk a jók.
- Igen, úgy értettem. Szóval, mi vagyunk a jók, ők meg a rosszak? Mint a mesékben? Ez tényleg így működik?
- Nem egészen. – Előredőltem, a térdemen támaszkodtam meg. – Senki sem jó vagy rossz. Csupán vannak olyanok, akik jó dolgokat cselekednek, és vannak, akik meg nem teszik ezt, és ebből rossz dolgok születnek.
- Mi különböztet meg minket?
- Az értékrend.
- Nem így értettem – mosolyodott el szégyenlősen. – Valamiben mások, mint mi? Honnan tudjuk, hogy ki melyik oldalon áll?
Most én nevettem el magamat az ő szavait hallva. Aranyosan fogalmazta meg a mondanivalóját, nagyon tetszett.
Gyorsan beszélni kezdtem, nehogy azt higgye, hogy kinevetem.
- Igazság szerint külsőleg semmiben sem mások, mint mi. Már ha erre gondoltál.
- Például. Ha nem mások, akkor honnan tudjuk, hogy...?
- Csak úgy megérzed. Tudod, hétköznapi embereknél is van olyan, hogy egyszerűen csak érzik, ösztönösen, hogy ki a jó ember, és ki kevésbé. Nálunk is így van. Hidd el, megérzed a Közömbösöket.
- Így nevezik őket?
- Így.
Egy szusszanásnyi szünetet tartott.
- A szüleim mindig meséltek nekem a „különleges emberekről”, próbáltak felkészíteni erre. De sosem gondoltam volna, hogy ez a sok hihetetlen dolog mind létezik.
- És most te vagy a hihetetlen dolgok megszemélyesítője.
- Még nem! – kacagott. – Csak leszek, feltéve, ha megtanítasz.
- Én igyekszem.
- És egész jól csinálod a dolgodat. Ma megtanultam, hogy minden csak azon múlik, hogy koncentráljak, és hogy olyanok is vannak, akik nem használják a képességüket, ebből pedig tragédiák születnek. Szerinted ez miért van?
- Nem tudom – feleltem. – Talán azért, mert a semmittevés csábítóbb. Vagy megunták, hogy mások gondjával-bajával foglalkozzanak.
- Szóval nincsenek kimondottan gonoszak, akik hataloméhesek és világuralomra akarnak törni, mint a a Pindur Pandúrokban.
Ismét nem bírtam ki nevetés nélkül.
- Nincsenek. Legalábbis én nem tudok róluk.
Bólintott néhányat távolba meredő tekintettel, aztán hallgatott. Csend lett köztünk, hallgattuk a többieket. Lehet, hogy az imént hallottakat próbálta megemészteni, nem tudom. Jólesett itt ülni egymás mellett, némaságban. Volt valami függetlenség, felelőtlenség, fiatalság a pillanatban. Nem kellett most másra gondolnunk csak a pillanatra, más dolgunk pedig nem volt, mint élvezni azt.
Szabadok voltunk.
- Hétvégén hazamegyek a szüleimhez – jelentette ki, miközben félve pillantott felém. Mintha rettegett volna valamitől. Nem értettem.
- Persze, pihenj csak. Van mit, szóval... Érezd jól magad.
- Köszönöm, meglesz. És... – elhallgatott. – Te mit fogsz csinálni?
- Jó kérdés. Még ötletem sincs.
Újabb hallgatással teli percek. Volt valami egészen különös a levegőben.
- Ha visszajöttem, akkor... Esetleg lenne kedved csinálni valamit?
- Mármint?
- Hát, nem tudom – vonta meg a vállát. – Valamit ketten.
Rea alig mert rám nézni. Én viszont csak bámultam pillanatokig, arra gondolva, hogy mekkora idióta vagyok, amiért csak pislogok és hallgatok.
- Persze, feltétlenül – mosolyogtam rá. – Ez jó ötlet, majd igyekszem kitalálni valamit.
- Én nem azért kérdezem, csak te olyan... visszafogott vagy.
Jól éreztem, hogy nem ezt a szót akarta használni?
- Nem is vagyok az.
- Dehogynem! Méghozzá nagyon is. Az ember azt hinné rólad, hogy állandóan pörögsz, sok helyre eljársz, közben pedig... Nem vagy túl aktív.
- Hogy? Te most azt mondtad rám, hogy savanyú vagyok?
- Nem, én nem! – ingatta a fejét feltörő nevetésével küzdve. – Tényleg nem ezt mondtam.
- Elég, hogy erre gondoltál.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy icipicit nem sértette a büszkeségemet, hogy ezt gondolta rólam. Tény, hogy nem jártam el túl sokat, de azért nem is voltam bezárkózva a négy fal közé. Ezt pedig be akartam neki bizonyítani. Méghozzá most rögtön.
- Mi lenne, hogyha azt a közös valamit csinálást előrébb hoznánk néhány nappal?
- Mire gondolsz? – kérdezte rosszat sejtve.
- Most múlt háromnegyed öt, mit szólnál, ha fél hétkor találkoznánk a főbejárat előtt? Gondolom, kell egy kis idő, míg elkészülsz.
- Miből gondolod?
- Ismerem már a lányokat. Tudom, hogy szeretnek öltözködni, még akkor is, ha nincs rá külön okuk. Ha pedig van, akkor még inkább.
- Lenyűgöző vagy. De akkor azt is áruldd el, hogy mit vegyek fel.
- Ami kényelmes.
- Szóval azt sem bánnád, ha köntös lenne rajtam?
- Huh – fújtam ki a levegőt –, akkor nem tudom. Farmer és póló?
- Átlátok rajtad! – mutatott rám. – Csak azért mondtál fél hetet, hogy addig ki tudd találni, hogy mit csináljunk.
- Nem, csakis azért, hogy bebizonyítsam neked, nem vagyok savanyú.
- Nem vitatkozom veled – mosolygott. – Fél hétkor. És aztán nyűgözz le! – Felállt mellőlem, nyújtózkodott egy aprót, majd integetve eltűnt a szemem elől.
Ekkor fogalmazódott meg az a gondolat a fejemben, hogy lehet, hogy nem jó időpontot választottam a bizonyításhoz. Fogalmam nem volt róla, hogy mivel kellene töltenünk az esténket.
Én is feltápászkodtam a padról, a térdem roppant néhányat, miközben az első lépéseket tettem meg.
Csupa-csupa sablonos dolog jutott eszembe, mint a mozi meg a biliárd, és semmi használható. Éppen az alagsorban sétáltam a szobánk felé, amikor a tornateremként kialakított helyiségből játék hangja ütötte meg a fülemet. Léptem még kettőt, mire megfogalmazódott bennem az ötlet, és széles vigyorral az arcomon rontottam be a terembe.
Néhány srác – harmadikosok – éppen kosaraztak, és igen furcsán néztek rám, hogy mit is akarok én tőlük.
- Bocsi, srácok – tértem a lényegre. – Nem zavarok sokáig, csak azt szeretném megkérdezni, hogy nincs kölcsönbe egy lacrosse ütőtök?

Futólépésben köröztem a szobában, mert mire mindent összeszedtem és sikerült elkészülnöm, elmúlt fél hét. Kezemben egy nagy, fekete sporttáskával csörtettem le a lépcsőn, egyenesen a főbejárat felé. Már a folyosó végéről láttam, hogy Rea ott állt, engem várt, és közben valami ismeretlen fiúval beszélgetett. Rea nagyon magyarázott, az meg nagyon bólogatott, úgyhogy gondolom, csak eltévedt.
Mikor láttam, hogy egyedül maradt, sebes léptekkel indultam meg felé, és már most abban reménykedtem, hogy tetszeni fog neki a kitalált program.
- Szia! – mosolyodott el szélesen, amikor meglátott.
- Bocsi, hogy késtem! Csak nem találtam meg valamit. Mehetünk?
- Persze – bólintott, aztán már nyitottam is ki neki az ajtót.
Csendben lépkedtünk egymás mellett, mostanra mintha teljesen elszállt volna az a délutáni hangulat, ami köztünk volt. Lehet, hogy a találka miatt. Feszült csend telepedett ránk, és én idegességemben az utcai lámpákat tanulmányoztam.
Körülbelül tíz perces séta vezetett a tópartig, de ezt már a sötétedésben kellett megtennünk. Azt vettem észre magamon, hogy ösztönösen, automatikusan húzódom hozzá közelebb, mintha meg kellene védenem, vigyáznom kellene rá.
Rea értetlenül nézett rám, amikor megálltam az egyik pad közelében, körülbelül tíz méterre a kukától (ez csak azért volt fontos, mert gyermekkoromból még rémlett anyukám jó tanácsa, amit a közös strandolások alkalmával el is mondott, hogy sosem szabad a kuka közvetlen közelében letelepedni, mert mindenki odajár kidobni a szemetét, és mennek rá a darazsak meg az egyéb rovarok. Ez olyan tanács volt, mint például az, hogy oda kell sorba állni ételt venni, ahol nagy a sor, mert ott biztosan jó a kaja).
- Mindjárt érthetőbb lesz – mondtam neki bátorítóan, de szemmel láthatólag nem értem el vele semmit. Nem hitt nekem.
Kiterítettem a földre egy szürke plédet, majd letérdeltem rá, és intettem neki, hogy csatlakozzon hozzám, de helyette csak furán nézett rám.
- Aidan, a világért sem akarok kötekedni, de nincs ehhez egy kicsit hideg?
- Nem vagyok ennyire felkészületlen – kuncogtam ingatva a fejemet. – Hoztam neked is takarót. – Azzal átnyújtottam neki egy kockás plédet, amit ő ámulva tekert maga köré.
- Meglepetésből jeles – jegyezte meg.
- És még nincs vége! Tudom, hogy ma nem telihold van... – Felálltam, kezemben a piros homokozóvödörrel, amit alig bírtam megszerezni, és a lacrosse ütővel. – De azt sajnos nem tudtam elintézni.
- Mit művelsz? – kérdezte nevetve, holott még semmit sem tettem.
- Megmutatom, hogy tudok más is lenni.
Aztán feltettem a vödröt a fejemre, feltartottam az ütőt, és hangosan énekelni kezdtem. Méghozzá az O Sole Miót. Azt gondoltam, hogy közel s távol nincs még egy ilyen háborodott, mint én, de aztán rájöttem, hogy van. Itt ül velem szemben, és rajtam röhög.
- Elég, nem bírom! Kérlek, fejezd be – kérlelt könnyeit törölgetve.
- Rendben – engedelmeskedtem azonnal, majd újra letérdeltem vele szembe. Figyeltem, ahogy próbálta összeszedni magát a rögtönzött koncertem után.
- Aidan, ez... Szenzációs volt. Nagyon jól szórakoztam.
- Látszott is rajtad. Örülök neki, így legalább már tudod, hogy nem is vagyok „visszafogott”.
- Bocsánat a feltételezésért. Ez a produkció minden kétséget letarolt.
- Hoztam neked még valamit.
Felkapta a fejét. Láttam rajta, hogy mennyire nem számított erre a lépésemre. Most itt volt az idő, hogy bebizonyítsam neki, hogy különleges hatással van rám, még akkor is, ha nem tud róla.
Átnyújtottam egy péksütis zacskót, amit először félve, majd kíváncsian vett szemügyre. Mintha csak arra gondolna: „Vajon mennyi arzént rakott bele?”
- Almás pudingos? – nézett rám csillogó szemmel. – A kedvencem!
- Ebben nem voltam biztos, hogy szereted, de... hoztam neked dobozos kakaót is.
Rea olyan pillantással nézett rám, amit leírni is nehéz lenne. A szikrázó szempárban ezer meg ezer érzés kavargott, és szólni ugyan nem szólt semmit, de a pillantásával rengeteg érzelmet fejezett ki, s főleg azt köszönte meg, hogy figyeltem rá.

Címkék:

Kékszeműek - 4. fejezet
2012. március 6., kedd | 15:10:00 | 1 letters
Negyedik fejezet

2002. október 20., vasárnap

- Rea – sóhajtottam. – Kérlek, hallgass meg. Nem szeretném, ha a tegnapi éket verne közénk. Nagyon sajnálom.
- Na ne már – ingatta a fejét Bené. – Ilyen semmitmondó klisédumával akarsz elé állni?
- Te most Rea vagy! Neked az a dolgot, hogy körülbelül úgy reagálj, ahogy ő tenné. Nem az, hogy benésen megmond, mi a helyzet.
- Rea is ezt fogja mondani.
- Mégis miből gondolod?
- Hát, most én vagyok ő, nem? Hidd el, ide valami eredetibb kell.
- Jó, csak ne szívózz velem. Ez egyáltalán nem egyszerű.
- Oké.
- Rea – futottam neki ismét. – Tegnap egy barom voltam. Eddig lehet, hogy nem említettem, de néha elborul az agyam. Olyankor hajlamos vagyok így viselkedni. Lehetetlen kérés, hogy ne haragudj rám?
- Óh, Aidan – mondta női hangon, miközben áttette az egyik lábát a másikon. – Tényleg egy tajparaszt voltál. De olyan cukimuki arcot vágsz, amikor megbánsz valamit, hogy nem tudok neked ellenállni. Gyere, babám, adj egy csókot!
- Ne szórakozz már – felálltam a helyemről és a szobában kezdtem mászkálni. – Ez egyáltalán nem poén.
- Szerintem meg nagyon vicces volt. De most komolyan, haver. Ne izgasd már magadat ezen ennyire. Odamész, rámosolyogsz, bedobod a sármodat és minden rendben lesz.
- Aha, oké. Látom, igazán élvezed.
- Azért nem kell megsértődni! Én csak elmondtam a véleményemet. Amúgy meg mióta lettél ilyen? Régen nem foglalkoztál ennyit ilyen apróságokkal.
Nos, hát igen. Ez volt az a dolog, amit még magam előtt sem ismertem be szívesen. Maximálisan megbíztam Benében, de ezt a dolgot szerettem volna magamnak megtartani.
Mióta Rea a közelemben volt, kezdtem furcsán viselkedni. Legszívesebben állandóan mellette lettem volna, körülötte forogtak a gondolataim, szerettem volna rá vigyázni. Erről pedig úgy hallgattam, mint a sír. Ha Bené már közel járt ehhez a témához, hárítottam, tereltem. Habár sejtettem, hogy ismert már engem annyira, hogy tudja, valami nem volt rendben. Talán észrevette, hogy többet éreztem Rea iránt, mint amit eddig bármikor egy elsős iránt. Új volt nekem ez a helyzet, szokatlan, nem tudtam mit kezdeni vele. Ezért bántott annyira a tegnapi.
Az évek alatt megszoktam már, hogy hogyan védekezzek a szüleimet illető kérdések terén, de nem tudtam kiszűrni az összes pillanatot. Sajnáltam, hogy ennek pont Rea itta meg a levét. Nem tudtam róluk olyan egyszerűen beszélni, általában teljesen elvesztettem a fejemet, ha ők kerültek szóba.
- Asszem ideje lemenni vacsorázni. Elég időt hagytál neki, most kapd el.
- Igazad van. Ha látom, hogy jön, félrehívom és megmondom neki. Ilyen egyszerű az egész.
- Pontosan, haver. Na gyere, menjünk.
Nem akartam tovább húzni ezzel Bené agyát, láttam rajta, hogy kezdett kiakadni a vacillálásomon. Próbáltam nyugodtnak mutatni magamat, miközben belül tépett az idegesség. Általában jól sikerült elrejtenem mások elől az érzelmeimet, jól hazudtam. A nehéz időkben fejlesztettem ki ezt a képességet, nagy szükségem is volt rá.
Leérve a helyiségbe óvatosan körbepillantottam, igyekeztem nem bámulni, de nem láttam Reát sehol. Leültünk a szokásos helyünkre, általában ki szoktuk várni, míg megfogyatkozik a sor az ablak előtt.
Bené is bámészkodott, én is nézelődtem, így nem volt feltűnő, hogy kerestem valakit. Valakit, aki nem akart lejönni. Már azon kezdtem gondolkodni, hogy nem is fog megérkezni, amikor Ana egy pillanatra elvonta a figyelmemet. Volt valami a pillantásában, valami megbánó és szemrehányó. Elfordította rólam a tekintetét, felsóhajtottam és ekkor lépett be az ajtón Rea. Rögvest felálltam, öles léptekkel indultam el felé, hisz nem akartam, hogy a barátnői előbb érjék el.
- Szia! – köszöntem rá. – Van rám egy perced?
- Persze – bólintott, majd az ajtó felé indult, én pedig szorosan a nyomában voltam.
Egy lépcsőfordulóban találtunk menedéket, éppen nem járt erre senki, csendes volt. Ez a beszélgetés nem tartozott senkire, csak ránk.
Ő nézett, én néztem, nem szóltunk semmit. A távolban cipőkopogás hangja hallatszott, aztán újra csend lett. Itt volt az ideje, hogy végre bocsánatot kérjek tőle, de olyan jó volt hallgatni ezt a békés némaságot!
- Hogy vagy? – indítottam egy nem túlságosan idevaló kérdéssel, ami őt is eléggé meglepte.
- Elég jól, köszönöm. És te? Zavartnak tűnsz.
- Valójában az is vagyok.
- Mi a baj?
- A Hold állása. – Döbbenten nézett rám. – Nem igazán érzem magamban az egyensúlyt, szédülök, hamarosan telihold lesz, és majd nem fogok tudni aludni. Kész agyrém – sóhajtottam.
- Hm, hát... Ilyenkor azt kell csinálni, hogy egy piros homokozóvödröt kell a fejedre húzni, aztán keresni egy lacrosse ütőt és kimenni egy tópartra, elénekelni az O sole miót, az ég felé tartva az ütőt, és reggelig várni. Majd ha látod felkelni a Napot, akkor hazaindulhatsz. Azt hallottam, hogy ez segít az ilyen problémákon.
- Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom, amiért paraszt voltam.
- Sejtettem – mosolyodott el melegen. – De semmi baj, Aidan. Mindenkinek lehetnek rossz pillanatai.
- Egyszer elmesélek neked mindent – ígértem. – És köszönöm, Rea.
Kaptam egy újabb kedves mosolyt. Csendben indultunk vissza az ebédlő felé, egyikünk sem érezte szükségét annak, hogy megszólaljon. Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy végre találtam egy olyan embert, akinek nem kellett mindenért magyarázkodnom, aki nem kért számon, aki nem akart mindent tudni.
Bené kíváncsian nézett rám, amikor visszaértem. Tudni akarta, hogy a mai monológjaim után hogyan sikerült a beszélgetésünk. Csak bólintottam egyet vigyorogva, ebből pedig tökéletesen tudta, hogy minden rendben ment.
Alig vártam, hogy vége legyen a vacsorának. Szerettem volna Reával tölteni az időmet, még akkor is, ha jelen pillanatban biztos voltam abban, hogy nem fogom. Túl büszke voltam ahhoz, hogy ismét megkörnyékezzem. Reménykedtem abban, hogy ő fog megkeresni, de amikor egy félénk integetés után kiviharzott a helyiségből, rájöttem, hogy ez az ötlet nem fog megvalósulni.
Lemondóan sóhajtottam egyet, majd Bené felé fordultam, hogy gyorsan kikérdezzem a holnapi terveiről figyelemelterelésként.
- Hát, valószínűleg megmutatom Adélnek a várost. Tudod, ő nem a környékről jött.
- Ez egy jó ötlet. Szerintem mi is valami hasonlót fogunk csinálni.
- Árulj már nekem valamit – fordult felém szinte suttogva.
- Mondd, mi nyomja a lelked.
- Mit mondtál neki? Egész este minket figyelt és mosolygott.
- Tényleg? – lepődtem meg. – Tényleg?
- Olyan vagy, mint valami dadogós kölyök. Vagy egy papagáj. Igen, tényleg, és ne nézz ilyen furán, rémisztő.
- Nem is nézek furán.
- Szerinted.
- Jó, akkor úgy nézek. De tényleg minket figyelt?
- Mit gondolsz, hazudok? És van egy olyan igen erős megérzésem, hogy nem én érdekeltem annyira.
Próbáltam úgy tenni, mint aki nem érti, miről beszél. Őszintén szólva magamnak sem akartam bevallani, hogy lehet, hogy Rea engem figyelt, nemhogy Benének. Ezt hallgatnám utána még egy hétig.
- Ne csinálj így, haver. Nekem is van szemem. Meg egy különleges képességem, amit úgy hívnak: kapcsolat-felismerés.
- Igen? És mit sikerült ezzel a csodaképességgel megállapítanod?
Bené csak elvigyorodott és ennyit mondott:
- Tudod te azt nagyon jól.
Aztán beállt közénk az a kínos csend, amit marhára nem szerettem. Bármiről szívesebben beszélgettem volna, mint ezt hallgatni. Egy hang azt suttogta a fejemben, hogy lebuktam. Bené tökéletesen tisztában volt azzal, hogy valami fura kötődést éreztem Rea iránt.
- Tudod, azon gondolkozom – törte meg a csendet, miközben a szobánk felé haladtunk. – Hogy milyen fura érzés is a szerelem.
Szándékosan nem néztem rá, úgy tettem, mintha rám egyáltalán nem vonatkozna a mondanivalója. Mintha én nem gondolkoztam volna még soha ezen.
- Én eddig azt hittem, hogy már sokszor voltam, aztán rá kellett döbbennem, hogy valójában még egyszer sem.
- Ez nem igaz. Te tényleg sokszor voltál.
- Jó, de most nem azokra a párhetes kalandokra gondolok.
- Már megbocsáss, de mióta is ismered Adélt?
- Na jó, ebben igazad lehetne, ha nem érezném azt, amit.
- Hányszor is érezted már ezt a valamit? – néztem rá összevont szemöldökkel.
- Figyelj, te ma mindenbe bele akarsz kötni?
- Nem, csak ez olyan ellentétes.
- Te pedig mindig mindenben találsz olyat, amibe bele tudsz kötni. Szóval, ha végre hagyod, hogy befejezzem, akkor elmondom, hogy ez az érzés teljesen más, mint eddig. Nem azért akarok vele lenni, mint a korábbi barátnőimmel. És mellette egyáltalán nem is olyan! Teljesen más. Megérti, hogy mit akarok mondani, nem gúnyol ki, nem akar átrázni. És tudod, látom rajta, hogy örül, hogyha mellette vagyok. Nem az van, hogy koloncnak tart, hanem egyszerűen... vágyik rá. Én pedig az ő közelségére.
Nagyot nyeltem. Nem akartam Bené szavait a saját életemre vonatkoztatni, de képtelen voltam mást tenni. És ez már tényleg durva volt. Néhány napja ismertem csak azt a lányt, de mégis sikerült elérnie, hogy állandóan rá gondoljak, és komplett idiótának nézzem magam emiatt.
- Nem túlzod egy kicsit el? – kérdeztem miközben elterültem az ágyamon. – Mármint oké, hogy most szerelmes vagy meg minden, de nem érzed ezt egy picit soknak?
- Mit, Aidan? Mit éreznék soknak? Azt, hogy mellette szeretnék lenni a nap minden percében, hogy szeretném érezni a közelségét, megölelni, a fenekére csúsztatni a kezemet? Ezt találod soknak?
Benének igaza volt. Hülyeségeket beszéltem. Magam sem tudom miért, de mintha az eszem próbálta volna meggyőzni a szívemet, hogy neki van igaza. Ezért hatottak rám olyan erősen Bené szavai.
- Most pedig megyek, megkeresem Adélt, és jó éjszakát kívánok neki.
Elmosolyodtam és arra gondoltam, hogy én is nagyon szívesen így tennék, ha az a fránya büszkeség nem tartana vissza. Valami folytán azt éreztem, hogy nem lennék most kívánatos személy Reánál, ezért magammal harcolva ugyan, de csak eldőltem az ágyon, és vártam, hogy jöjjön el a reggel.

Címkék: