2017. május 10., szerda

A könyvkiadásról szakszerűen

Mai, rendhagyó cikkünk témája nem más, mint a könyvkiadás körül keringő urban legendek, a modern világ blogger kuruzslói, és néhány ötlet, amit jobb nem kipróbálni, ha jót akarsz magadnak...

Sok bloggerből lett szerző ír sokfélét a könyvkiadásról, tapasztalatokról - vagy azok hiányáról. Persze ezzel nincs is baj, mindenkinek szíve joga azt írni, amit szeretne, a gond ott kezdődik, hogy sokan orbitális nagy ostobaságokat terjesztenek követendő példaként. Tegyünk rendbe néhány dolgot, jó?


A kontárkodó szerkesztő

Belefutottam egy magánkiadásról szóló cikkbe, amely többek között azért ajánlotta a többi írópalántának is a magánkiadást, mert ott semmiféle szerkesztő nem nyúlkál bele a történetébe (és rontja el az ő művét). Ugye ti is halljátok, milyen szürreális ez? A szerkesztő ugyanis az író és a történet „legjobb barátja”. Ő az, aki úgy ismeri a kéziratodat, mint te magad, és a tudásával, energiájával könyvet csiszol belőle, nem pedig „könyvszerű szöveget.” Ő sohasem változtatja meg a történetedet, hanem megmutatja, hogyan teheted ezt meg te magad úgy, hogy a sztorid jobb legyen. Egy jó szerkesztő kincset ér, és még véletlenül sem kontár! Egy lektornak elképesztő a tudása, az olvasottsága, és már ott látja a gubancokat, megoldásokat egyaránt, ahol te még nem is sejted.
Ha komolyan veszed az írást, akkor tudod, hogy állandóan fejlesztened kell magadat tovább és tovább, és egyetlen nyers szöveged sem tökéletes. Ezt el kell fogadni. Amit leírsz, nem szent, bármikor megváltoztatható, kitörölhető, újraírható.

A szerkesztés pedig nem annyiból áll, hogy kicserélünk két vesszőt! Aki látott már szerkesztett szöveget, az tudja, hogy nem a nyelvtani bakik jelentik a legnagyobb problémát. (Akik pedig még nem láttak ilyesmit, azoknak mutatom a következő képet. Ezt én kaptam vissza így egy profi szerkesztőtől. És ez csak a jéghegy csúcsa.)

Téves elképzelés, hogy a regényeket nem kell szerkeszteni, és maradhatnak benne nyugodtan hibák, hisz az átlagolvasó nem lektor, úgyse veszi észre. Ezen az elven felbuzdulva holnaptól diabetológus leszek, mert adtam már be inzulint az unokaöcsémnek... Az átlagemberek úgysem doktorok, hát miből sejtenék, hogy én sem vagyok?


Aki nem tudja megvárni a nagy kiadók válaszát

Ahhoz, hogy megtanulj írni, türelem kell. Ahhoz, hogy megtanulj jól írni, még több türelem kell. Ahhoz, hogy találj egy nem magánkiadót a kötetednek... Hát, általában évek kellenek. Viszont ez alatt is fejlődsz, máshogy látsz dolgokat, talán magad is rájössz a hibáidra, szóval az időd nem elvesztegetett. Bekerülni egy nagy kiadóhoz piszok nehéz, természetes, hogy időbe telik... De ki mondta, hogy nem? Hogy könnyű lesz?

Magyarországon nincsenek irodalmi ügynökségek, csak sokszor kéretlen, temérdek anyaggal ellátott kiadók, írójelöltek, és bizonyos pályázati lehetőségek. A könyvkiadás egy kezdő szerző számára úgy néz ki, hogy:
Ír egy regényt (amiről tegyük fel, hogy jó),
Elküldi néhány általa kiválasztott kiadónak (akiknek a kézirat a profiljába vág, és van lehetőségük írások fogadására is),
Vár,
Vár,
És vár... (a másik oldalon ott van egy túlhajszolt szerkesztő, aki a „nyolc óra munka” után olvas bele kéziratokba, és amiben nagy potenciált lát, később előveszi újra.)
Az író eközben még mindig vár. Akkor van reális esélye arra, hogy ez a várakozás meghozza a gyümölcsét, ha - ez a legfontosabb -, jó regényt írt. Mert az ismeretlen szerzők kiadása elég drága mulatság, és nem biztos, hogy a pénz megtérül... Sőt, valószínűleg csak később térül meg a kiadónak, azonnal nem. Úgyhogy nehéz döntést kell hozni, megéri-e vállalni a kockázatot, mennyire jó a mű, milyen erős szerkesztés kell hozzá, és igen, eladható-e az adott kiadónak. Ezeket a szempontokat mind megfontolják, és sajnos elég sok ponton bele lehet bukni.

(Vannak más, pályázatos lehetőségek is, ahol kiadást lehet nyerni, ezekről most szándékosan nem ejtek szót.)


A „szerintem-ne-kövesd-el” lista:

Ne légy türelmetlen! Minden egyes perc, amiben kivársz, előrébb visz téged és az írásaidat.
Ne becsüld le a szerkesztőt! Önmagáért beszélő tanács.
Szánj időt a tanulásra és a tapasztalásra! Nem kell azonnal könyv.
Válassz okosan! Öt év múlva mire leszel büszke? Egy sokáig érlelt, alaposan átgondolt kéziratra vagy egy húsz példányszámban elkelt, szerkesztetlen szövegre?
Ha nem vagy magadban biztos, kérdezz szakembereket! Ez még mindig a jobbik eset, mint sületlenségeket állítani, és biztatni másokat is a sületlenségekre...

Fontos, hogy a fiatal tehetségek megértsék, amit néhány hónappal ezelőtt én is: nem születtek írástechnikai tudással és harmincévnyi tapasztalattal. Nem azzal van a legfőbb baj, hogy valaki nem tud valamit, hanem azzal, hogy nem is akarja tudni, és lesajnál mindenki mást, aki viszont igen.


Végezetül pedig megosztok egy kedvenc idézetet Vavyan Fable-től, amiből sok tanulság levonható:

„Penna és tinta még nem tesz íróvá.”


(Szándékkal nem ejtettem szót ebben a cikkben a magánkiadásról sem. Az majd egy következő írás anyaga lesz.)
Továbbolvasok...

2017. január 15., vasárnap

Kérdeztetek: hogyan legyünk jobb írók?

Sziasztok!
Meghoztuk a cikksorozatunk következő részét, amelyben arról elmélkedünk, hogyan lehetünk jobb írók. Köszönjük szépen a kérdést, ha szívesen olvasnátok egy-egy témáról, írjatok bátran! :) Addig pedig lássunk neki ennek a csupán ránézésre könnyű kérdésnek...

Először is, szerintem az egyik alapvetés az, hogy mindig fejlődni kell tovább. Megújulni, kipróbálni más dolgokat, kísérletezni, elhagyni a komfortzónát. Néha fel szoktam tenni magamnak a kérdést: ha ugyanazt csinálod, hogy vársz el más végeredményt? Ez igaz az írásra is. Ha mindig ugyanazt írjuk, ugyanúgy, az unalmas lesz. Íróként, bloggerként törekedni kell arra, hogy ne ismételjük önmagunkat, hogy ne használjuk fel ugyanazokat az elemeket, hogy más karaktereket alkossunk, mint az eddigiek, hogy merjünk mély és nehéz témákhoz nyúlni. Az olvasó mindent elhisz, ha el tudod hitetni vele.

Merülj bele!
A történetírás az ötletekkel kezdődik, ne siesd el! A cselekmény egy lánc: szemről szemre épül fel, minden történésnek oka és értelme van. Ne töltsd meg a történetedet felesleges odlalakkal, jelenetekkel, ha nem vezetnek semerre. Ahogy én látom, nagy gond a bloggerek között a túlírás, nem győzöm elégszer hangoztatni, hogy figyeljenek erre oda. Azzal, hogy megírod, nem veszítesz semmit, addig is gyakoroltál, viszont a szövegbe, amit publikálsz, nem kell mindent beletenned. Pontosan tervezd meg, milyen eseményeken ível keresztül a cselekmény, milyen vonzata lesz egy autóbalesetnek, egy barát, rokon elvesztésének, egy iskolaváltásnak! Ezek a dolgok a valóságban sem történnek következmények nélkül.
Ha erre odafigyelsz, egy nagy hibát már kiiktattál.

Olvass!
Ez az a joker-mondat, amit sokan hangoztatnak, de nem túl sok blogger fogad meg. Többen mondják, hogy inkább írnak, mintsem olvasnának, de a kettő olyan szorosan kötődik egymáshoz, hogy nincs egyik a másik nélkül. Hogy miért fontos olvasni? Egyszerű: mert szuper elfoglaltság. :) Amikor belemerülsz egy csodálatos történetbe, amelynek nem ereszt a világa, azt az érzést semmi más nem adja meg.
Azokon a nyilvánvaló tényeken túl, hogy az olvasás fejleszti a kifejezőképességedet, nem árt ismerni a zsánered alapműveit, mert azokból tanulhatsz.

Bétáztass!
Egy jó béta nem is aranyat, hanem gyémántot ér. (A béta elolvassa a történetedet, majd véleményt formál róla, tippeket ad, hol és mit kellene változtatnod, hogy jobb legyen.) Fontos, hogy a készülő művedről véleményt kapj, és erre leginkább a számodra ismeretlen bétaolvasók a legmegfelelőbbek. Ők elsősorban azt mondják, amit látnak, és véletlenül sem befolyásolja őket a te személyed. Véleményt kérni egy friss vagy éppen készülőfélben lévő kéziratról rémisztő lehet sokaknak, de ne feledjétek, azt is meg kell tanulni, milyen érzés kritikát kapni. Amint publikálod az írásodat, kért és kéretlen véleményeket kaphatsz rá, nem mindig segítő szándékkal. Ha azelőtt nem találkoztál kritikákkal, nincs tapasztalatod arról, milyen az, amikor valaki a gyengeségeidre tapint, akkor nagyon nehéz lesz neked. Amikor véleményt kérsz, el kell távolodnod annyira a történettől, hogy ne érezd személyes támadásnak a kritikát. És ezt gyakorlással teheted meg.
(Bétacsoport a Facebookon, ha érdekel a lehetőség: #itt)

Tesztek, könyvek
A neten egyre több írástechnikával foglalkozó oldal lelhető fel, ezeket érdemes böngészni, de már ilyen témájú könyveket is találhatsz a boltok polcain. Ezekben általában gyakorlófeladatok vannak, amelyeket ha megcsinálsz, utána sokkal könnyebben olvasztod bele az írásaidba.
(A témával foglalkozó könyveket ezen a linken találsz: #itt.)

Nyisd ki a szemed
Elsősorban nem arra gondolok, hogy figyeld meg az embereket, a reakciójukat, amit aztán beleépíthetsz a szövegbe. Nem. Inkább arra gondolok, hogy merj kipróbálni dolgokat, amiből alkotóként „táplálkozhatsz”. Mert elég nehéz elmesélni, milyen érzés eltévedni vagy berúgni, ha még soha nem tévedtél el, és egy pohár bort sem ittál meg.
Amikor írsz, és leginkább amikor hétköznapi emberekről írsz, használod a saját tapasztalataidat. Lehet, hogy ez csak annyiban merül ki, hogy a karaktered éppen lázas, és te pontosan át tudod adni a hőingadozását, de lehet, hogy eltörte a karját, és te is jól tudod, milyen az, amikor viszket a bőre a gipsz alatt... Mert átélted. Megtapasztaltad. És ez kell az írásodba, mert ettől lesz igazi.
Klasszikus példával élve ott vannak a külföldön játszódó regények, amelyeket olyan írópalánták írnak, akik még utána sem néztek az adott ország hagyományainak, ételeinek, felfogásának, épületeinek és a többi. A legjobb tapasztalat az, amit a saját szemeddel látsz, a füleddel hallasz, de ha még nem utaztál olyan sokat, akkor helyettesítheted az igazi emlékeket – rengeteg kutatómunkával. Nem lehetetlen, de rendesen utána kell járni, megkérdezni olyanokat, akik ott élnek/éltek, mert minden helynek megvan a saját hangulata, amit nem lehet máshoz hasonlítani. Már magyarországi viszonylatban sem, Győr például egyáltalán nem olyan, mint Budapest, és végképp nem olyan, mint Érd.
Figyelj oda a legapróbb részletekre is! Ízek, illatok, virágok, macskakövek – ezek az apróságok nagyban rásegítenek a hangulatépítésre, használd őket!


Nilla: Tudom, hogy már rég volt, de neked mik voltak a tipikus hibáid kezdőként?

Demi: Nem volt az olyan régen :) Most is hurcolok magammal hibákat, amelyek közül jónéhány a javítások során kigyomlálásra kerül. Valójában én is azt tartom, amit a tanáraimtól hallottam, hogy tökéletes kézirat nem nagyon létezik. Viszont minden szerző egyedi, és minden egyéniség a maga hibáival küzd. Azért is jó a tesztolvasás, bétázás, szerkesztés, mert az ügyes szemű külső olvasó hamar rávilágít az ismétlődő hibákra. Így könnyebb következő alkalommal kiszűrni őket. Ilyenekről fogok mesélni a saját esetemben, mint

- a türelmetlenség (nem feltétlenül írástechnikai hiba, de attól még hiba),

- a leírások hiánya (bement a szobába, na és? Vagy volt ott egy csomó minden? Jó, de mi? És különben is, kit érdekel? Elisabeth mindjárt beleájul Alex karjaiba, hát nem ez a lényeg? Jaj! És ha közben megüti magát? Miért? Mert volt ott egy komód, pont mögötte…),

- vagy a karakterek egysíkúsága (kék a szeme, arca csupa derű),

- a karakterek egyfajta közelítése (voltaképp azért nincsenek barátai, mert senki sem érti meg őt, meg az osztályába is csupa hülye jár. Pedig ő különleges, csak senki sem értékeli eléggé. Ennyi nem elég?),

- a nyelvi szint és a sablonosság (forgatta a szemét, rágcsálta az ajkát, dacosan felvetette az állát, beleborzongott az érintésébe, nyelvük vad táncot járt; mondta, ökölbe szorított kézzel, sokkoltan bámul maga elé, kiált kétségbeesetten, rázza a fejét elborzadva és hadd ne folytassam, iszonytatóan, bárgyún, blöööööááá).

Ezek az „apróságok” rányomják bélyegüket a szövegre, a megoldásokra, így a történet minőségére is. Ja, meg a félelem. Régebben még jobban féltem arról írni, ami nekem személy szerint kellemetlen, vagy lelkileg fájdalmas. Ilyen a konfliktuskerülés is, vagy gyors „szembe megyek a fallal is” robbanásszerű bumm. Egyik sem jobb vagy kevésbé súlyos hiba, csak van.
Azt ugye tudjátok, hogy főleg kezdő íróknál megfigyelhető, hogy a karakterei kezdetben bármennyire is átgondoltak, a cselekmény egy bizonyos pontja után elkezdenek ugyanúgy viselkedni, mint az alkotóik? Amikor a karakterek ilyen önfejűek lesznek, nem árt átgondolni, miért történik ez? Tényleg a kiagyalt természetüknek megfelelően hozták ezt vagy azt a döntést, vagy csak a mi komfortzónánknak megfelelően nyüglődnek, képtelenek a döntésre? Esetleg dramaturgiailag hoztuk őket egy olyan helyzetbe, amit megemésztenünk nekünk, a szerzőnek sem nagyon sikerül, nemhogy a szereplőnek, élesben?

Nilla: Mennyire és miben kell tudatosnak lenni ahhoz, hogy legyűrjük ezeket? Nehéz feladat?

Demi: Nehéz, de nem ez a lényeg. Aki írásra adja a fejét, az nem lepődik meg azon, amikor azt mondom: elkezdeni a történetet könnyű, befejezni komoly feladat, de „megcsinálni”: na, az a kihívás. A megcsinálás alatt azt a munkát értem, amikor kifejezetten a kész történet javára dolgozunk át dolgokat a kéziratban. A hibák makacs kis dögök. Berögzülnek, és legalább olyan nehéz megszabadulni tőlük, mint egy bacitól. Viszont vannak hasznos bacik is. Például olyanok, amelyek meglétéről tudunk, és árulkodóak tudnak lenni. A segítségével megérthetjük, mi nem működik a történetben. Még több munka és idő, hogy miután megértettük, és kitaláltuk a megoldást is, javítsunk, átírjuk, ízeire szedjük a jelenetet, a karaktert, a kort, a párbeszédet, a szemszöget, akármit.
Írni melós időtöltés. Tudatában kell legyek, hogy amikor megakadok az írásnál, miért történik. Az esetek nyolcvan százalékában sikerül megoldást találnom, a többiben meg nem. És itt a válaszom az ódzkodók számára, akik szerint az írástechnikával töltött idő időpocsékolás. Amíg nem kerestem a saját hibáimat, amíg nem tanultam, ez a nyolcvan százalék jó, ha húszat tett ki. Óriási megkönnyebbülés érteni, mi, miért nem működik. Megtérül az írással foglalkozó könyvek bújása, más írók személyes tapasztalatainak átböngészése. Vagyis, számomra az írói tudatosság nem úgy nehéz, mint egy bonyolult matekfeladat, hanem úgy, mint egy életen át tartó felismerés, ami újra és újra többet és többet ad, ha kitartóan foglalkozunk vele. De nem megy egyik napról a másikra, és ezt muszáj tudomásul venni. Ahogy azt is, ha a kezdő hibáinkat leküzdöttük, jönnek más problémák, komplexebbek, riasztóbbak, olyanok, amelyek már a nyelvi szint és dramaturgiai kérdéseken túl a világépítés, az olvasói elvárásokon túl, vagy a szakmai közönség, a zsáner alapkövetelményeit vitatja.
Az írás kimeríthetetlen kút! Ha egyszer beleugrottál, és az első sokk után elkezded magad jól érezni benne, megismered az aspektusait, az apró fortélyait, poénjait, parazitáit és személyes élményeit, egy életre benne felejtheti magát az ember :) És még utána is találsz újabb és újabb meglepetést és tanulnivalót, új megközelítést egy konfliktusra.

Nilla: Hallottam valakitől, hogy szerinte az írás nem tanulható. Vagy van tehetség, vagy nincs. Szerinted?

Demi: Dehogynem tanulható! Van egy kis fogalomzavar itt a tehetség és a tanulás között. Valamiért az a téveszme él sokak fejében, hogy az írás az egyetlen olyan szakma, amit nem kell elsajátítani, az csak úgy kipattan az emberből, mint bambuszból a rügy J. Azt gondolom, hogy a tehetség kibontása is gyakorlással és tanulással jár. Ültess le egy jó hallású, ritmusérzékű, ügyes kezű kissrácot a zongorához, és mondd neki, játssza el a Holdfényszonátát! Először meg kell tanulnia lejátszani. A példa sarkított, de hasonló ahhoz a kérdéshez, tanulható-e az írás, az alkotói képesség egyáltalán? A kissrác, amennyiben kitartó, meg fogja tanulni lejátszani a Holdfényszonátát. Amennyiben tehetséges, jóval rövidebb idő alatt fogja megtanulni, mint kevésbé jó adottsággal rendelkező társai. Ez a tehetség sémája. Akik veleszületett ráérzéssel születnek a történetmeséléshez, gyorsan és hatékonyan haladnak, könnyebben boldogulnak, kiemelkedő ötletek születhetnek meg a fejükben már csak azért is, mert kevesebb időt töltenek a szokásos tanulási fázisban, valahogy ösztönösen ráéreznek a hibáikra, és kevesebb iránymutatásból is több előnyre tesznek szert.
A lényeg mindentől függetlenül elég egyszerű: a tehetséges gondolkozó csak gondolkozó marad, amíg csak gondol az írásra, és nem ír. Ahhoz, hogy valaki egyáltalán eldönthesse magában, tehetséges, tehetségtelen, képességei mennyire fejleszthetőek, ahhoz írni, gyakorolni kell: vagyis tanulni. Ha a kísérletezései harminc, negyven év távlatából sem mutatnak eredményt, fejlődést, és túl van több tucat novellán, több millió karakternyi kéziraton, tanfolyamon, írói közösségen és ott érzi magát, ahonnét elindult, akkor igen, el kell rajta gondolkodni, hogy a dolog valamiért nem működik. Ideje másba fogni.

Nilla: Ha megkérdezem tőled, hogyan lehetnék jobb író, mi jut eszedbe először?

Demi: Először? Az, hogy jó úton jársz, mert feltetted ezt a kérdést. A második, hogy ezt úgyis le kell tudnod nyelni, hogyha valaki más mutat rá a hibáidra. A profi író elég kiegyensúlyozottan tud „termelni”. Azért tettem idézőjelbe a termelés szót, de te úgyis érted, mert a művészek általában ki szokták gúnyolni az összes termeléssel kapcsolatos aspektust. Például vannak azok a modern performance előadások, ahol a művészek felmennek a színpadra, és látványosan megsemmisítik az ipari termékeket, tömegcikkeket. Papírgaluskára vágják a telefonkönyveket meg a személyazonosító dokumentumokat, a konzerveket összezúzzák, vagy épp tévét akasztanak a mellkasukra és telefonkészülékekkel fejezik ki, mennyire birka és önmegsemmisítő lény az emberiség. És erről eszembe jutott, hogy a termelés, mint emberi kényszer, elég meghatározó pont a könyvpiacon is. Akkor is, ha nem mennyiség, inkább minőség hívők vagyunk. Az irodalom berkein belül talpon kell maradni, és ezért egy profi író képes kiegyensúlyozottan termelni, ami azt jelenti, évente egy-két könyvet mindenképpen kiad. De nem biztos, hogy mindegyik könyve azonos színvonalú lesz.
Ha jobb író akarsz lenni, tudomásul kell venned, hogy mindennek ára van, és minden apró fejlődés az írói szemléleted során egy komoly eredmény. Nem biztos, hogy az a jobb író, aki minden éven képes letenni egy könyvet a polcra. Sok profi író négy-öt kéziraton is dolgozik egy évben, de csak egyet ad ki. Ha elég időt és teret akar adni a fejlődésének, fel kell áldoznia ideje egy részét arra, hogy olvasson a zsánerben, amiben ír, olvasson más műfajokban is, akkor is, ha alapjáraton nem fog olyat írni. Kísérletezik, és sokszor vakvágányra fut. A jó író, szerintem, ezt csinálja. És persze képes felállni a kudarcaiból. Az íráskényszer elég komoly hangyaboly és elég rendetlen is, tele zegzugokkal, meglepetésekkel. Az egyedi, őszinte, trükkös látásmód nagy ajándék, de tudni kell azt papírra vetni is. Én például őszintén irigylem azokat az írókat, akik olyan izgalmasan játszanak szimbólumokkal, az emberiség kollektív agyába beleplántált eszmékkel, ahogy csavargatják őket, ötször is megkeverik, és utána lesz belőle valami fantasztikus, meglepő, és teljesen újszerű. Holott nem új, igazából nem, csak épp elkapnak valamit a korszellemből, abból, ami épp most és épp így mindenkihez szól, és azt teljesen más megközelítésből tálalják.
A másik kérdés, és talán még lényegesebb: a sikeres író alatt kit értünk? Azt, aki megtalálta az olvasóközönségét, és rajonganak érte, írásait veszik, mint a cukrot? Vagy azt, aki mindig egy rétegesen rétegelt olvasóközösségnek ír, de ez a viszonylag szűk szakmai kör megbecsüli, eredményeit elismerik? A jó és a sikeres sem jár mindig kézen fogva. Máskor meg igen. A jó író céltudatosságába beletartozik az is, hogy tisztában van ezzel, és ennek megfelelő pszichológiai rákészüléssel dolgozik, ennek megfelelően alakítja az írásait.

Nilla: Tudom, hogy amíg egy tanács beválik valakinél, nem biztos, hogy másnál is működik. De mégis, talán vannak általánosságok, amiket gyakran kiszúrsz?

Demi: Néhány, igen, de tényleg általánosak lesznek. Legyen mondjuk egyszerre öt.

1. Két lépés távolság (talán erről már szó esett korábban? Nem emlékszem.)
Miután pontot tettél a történet végére, vizsgáld felül! Ezt a tanácsot én mindig megfogadom. Nem azonnal, mert a pont után levegőt kell venni. Ha icipicit érzelmileg el tudsz távolodni a történettől, a kézirat is valamiféle átalakuláson megy keresztül. Ez belső dolog. Pár hét után előveszed a történetet, és mi lesz az első reakció azon kívül, hogy jé, ezt én írtam? JÉZUS! Ezt a sok szart mind én írtam? XD
Szerintem ez sokakra igaz. Azért is, mert amikor megvan az írás lendülete, írni kell. Ne akkor agyaljunk az ég árnyalatának megnevezésén, és ne akasszuk meg magunkat minden áron, mert ez vagy az a mondat nem működik. Tudom, hogy olyan szerzők is vannak, akiket eleve néhány mondat fölötti elégedetlenség is megakaszt, de itt most nem az a cél. A két lépés távolság nagyon jó tanács. Ha végeztél, és kipihented magad, ha a kéziratod is pihent, akkor sokkal racionálisabban tudsz majd a szövegre nézni. Könnyebb megtalálni a saját hibáinkat.

2. Biztos, hogy jó pontról kezdődik a történet?
Az írók zöme egy trükköt alkalmaz, amit most elárulok, de talán nem is mondok újdonságot.
Fogja a kéziratot, és az első húsz oldalt felülbírálja. Az jár a fejében, hogy egy felgyorsult világban élünk, ahol iszonyú sok jó történet van, és ha el akarja adni a könyvét, olyan figyelemfelkeltő kell, hogy legyen az első öt-tíz oldala, hogy az olvasó odafagyjon a könyvesbolt parkettájához, amikor belelapoz.
Ezt tényleg csak akkor tudja megcsinálni, ha már megírta a kéziratot. Akkor fogja, felülvizsgálja, honnan kezdődik el valójában a sztori, nyit egy doksit, és megírja a története elejét. Próbáljátok ki, játéknak sem utolsó.

3. Soha ne az első megoldást válaszd!
Ezt sem én találtam ki, és bevallom, eleinte szájam húzgálva bámultam magam elé e tanács láttán. Miért? De most tényleg, miért ne, ha adja magát az első megoldás?
Hát pont ezért: mert adja magát. A sablon elkerülésének legjobb módszere, ha nem vagy sablonos. A harmadik ötleted már rafináltabb lesz, és még az is lehet, hogy kettőből fogsz egyet csinálni.

4. Ha azt látod, hogy folytonosan ismétled magad, és igazából már téged zavar, hogy pl. párbeszédeknél a moderáció unalmas és klisés, ne szégyellj felütni egy olyan könyvet, amiről tudod, hogy JÓL van megírva!
Nézd meg, más hogy csinálja. Ne másold le, dehogy, hanem csak nézd meg, hogy vezeti a szöveget. Ösztönző lesz, ígérem! Tovább fogod gondolni, és segíteni fog.

5. Gondold át, melyik karakterednek mi a szerepe a történetedben.
Ha találsz olyan szereplőt, aki felesleges, tüntesd el. Ha olyat, aki nem tölti be a hozzá fűzött reményeidet, dolgozz rajta, adj más motivációt a kezébe, változtass a múltján, irányítsd más „szakterületre” ha kell. Te vagy a főnök, te döntöd el, ki mit csinál a könyvedben. Olykor muszáj keménykezű főnöknek lenni, és kirúgni vagy áthelyezni néhány pofát akkor is, ha amúgy tök szép a hajuk és nincs velük sok baj. De hasznosak is? A könyved nem egy egész emberéletet felölelő periódus, amiben elférnek a tétlenül eltöltött évek, jövő-menő haverok. Ott akkor egy történetet mesélsz el, aminek működnie kell, a szereplőid pedig eszközök – nem a szomszédod, nem a barátaid, nem sértődnek meg, ha tőrt böksz a szívükbe, vagy kisatírozod létüket a világból.

Nilla: Mit jelent az, hogy „én-író”?

Demi: Azt sem tudom már, honnan ered a kifejezés, kinél olvastam erről először. Arra hivatott rámutatni, hogy létezik egy szerzőtípus, amelyik határozottan a saját sorsa sajnálatossága fölötti íráskényszernek él. Egyáltalán nem akarok ezzel cinizmust sugallni, de ha nyíltan akarunk beszélni az írásról, és sokfelé, sokféle irodalmat olvasunk, akaratlanul is találkoztál már a típusával. Az én-írás is működőképes, de csak akkor, ha az író nem várja el, hogy az olvasó anélküli is együtt érezzen vele, hogy konkrétan helyzetbe hozná a karaktereit, megteremtené a konfliktust. Az én-író nem is feltétlenül az olvasóknak ír. Normális dolog, hogy írás közben feldolgozunk bizonyos érzelmeket, érzéseket, eseményt, és belső késztetésből újra meg újra előkerülő témát. Ez olyan mélyen bennünk él, hogy képtelenség, sőt nem is kell kiirtani, hiszen pont a mi szűrőnk miatt egyedi az a történet, muszáj azonosulni érzelmileg vele. Azt akarom ezzel hangsúlyozni, hogy mindenkiben létezik egy szelet én-író. A vaskalapos én-író viszont módszeresen kitér saját véleményére a történet során, belemagyaráz, kiszól, félrerúg minden mást, és kizárólag a saját életének, problémájának, vágyainak elmesélésére koncentrál. Ezek nem memoárok, vagy önéletrajzi ihletésű történetek. Ezek teljesen hétköznapi regények, kitalált kalandokkal, fordulatos cselekményekkel, sokszereplősek, mindössze központi eleme az egó. Áttételesen a szerző magáról beszél, és önmaga rekonstrukciója a főhős, néha a mellékszereplők is. Feltűnően hallatja a hangját, és minden esemény a neki megfelelő mederben zajlik, alakul. Ebben az önvilágban lelkileg kielégül a szerző. Jellegzetessége, hogy rengeteg tanító jellegű megszólalás fordul benne elő, és természetesen minden karakter elnyeri benne méltó jutalmát.

Nilla: Ha három év múlva látod magadat íróként, szerinted miben fejlődtél? Mi lett más?

Demi: Úgy érted, hol tartok írás szempontjából három év múlva? Vagy mit fogok érezni három év múlva, amikor a mai énemre tekintek vissza?
Az elsőre a válaszom, hogy nem tudom. Képes vagyok gyorsan haladni, és stagnálni is. Az élet ilyen, kiszámíthatatlan és néha azt sem tudom, másnap mit fogok csinálni, nemhogy három év múlva.
A másodikra pedig az, hogy ha három év távlatából visszanézek a mostani énre, valószínűleg sokat fogok nevetni. Ha most teszem ezt és 2013-ra gondolok, akkor is nevetek, miért változtatnék ezen a jó kis szokáson? :)
Három év alatt olyan sokat változunk belül, vagy akár maga a környezetünk, a világ, hogy az egy egész éra tud lenni egy szerző látásmódjában. De remélem, még írni fogok. (Amúgy ez a hatodik tanácsom: tanuljunk meg nevetni magunkon. Ha nem vesszük véresen komolyan önmagunkat, kevesebb az esélye annak, hogy még azelőtt görcsölni kezdjünk, hogy egyetlen betűt leütnénk a lapra.)

Köszönjük a figyelmet, hamarosan jelentkezünk! :)
A cikksorozat további részei ide kattintva elérhetőek: link.
Továbbolvasok...

2016. december 9., péntek

A lány, aki életet hazudik magának

Furcsa dologra lettem figyelmes a Facebookon. Jó hely az, sok mindent látni ott. Például ott van A lány, akit én csak így emlegetek magamban. Nem tudom, ki lehet, de a sejtéseim megvannak.
Szerintem még nincs húsz éves.
Csendes lehet, visszahúzódó, elmélkedő típus.
Elfojtja a vágyait és a kreativitását.
Úgy érzi, hogy nem illik bele a környezetébe.
Ezért hát kitalált magának egy életet. Egy életet, ahol népszerű, az álommunkájával foglalkozik, és van egy álomvőlegénye - vagyis hát, most már férje, elméletileg. Ebben az életben minden tökéletes, fantasztikus, pont a helyén van. Ki ne álmodozott volna már ilyesmiről? A lány az „életének” fontos eseményeit a neten közli, általában szelfikkel tarkítva; egy arccal, ami nem az övé. És népszerű. Több százan kedvelik és kommentelik a képeit, gratulálnak az esküvőhöz, a babaváráshoz, a munkájához. Valódi, hús-vér emberek írnak szívecskéket az amerikai vlogger képeihez, A lánynak szánva kedves soraikat.
A mai bloggerek nagy része ezt csinálja. Kitalál egy hangzatos nevet, letölt egy képet egy szép lányról a weheartitről, ismerősnek jelöl ötszáz embert a neten, és aztán posztot ír, posztot ír, posztot ír... Nem ritkán a suliban, otthon történtekről, vicces álneveket aggatva a sztori szereplőire.
A net trükkös hely ebből a szempontból: könnyebb „barátokra” és „népszerűségre” szert tenni név nélkül, arc nélkül, áloméletet élve. És ezek a lányok a hétköznapokban titkolják az alternatív énjüket. Szégyellik a kreativitásukat. Feszélyezve érzik magukat, ha valaki mégis megtudja róluk, bloggerek, akik titokban regényeket írnak. Tudjátok, mi zavar a legjobban?
Hogy ebben nincs semmi szégyellnivaló. Talán a társadalom, vagy a suli hierarchiája kényszerít álarc mögé százakat, nem tudom. Csak azt tudom, hogy takargatni azt, ami számunkra fontos, amit élvezünk és szeretünk csinálni, nem valami kellemes dolog. Szeretnék egyszer egy olyan bloggerközösséget, ahol mindenki nyugodtan felvállalhatja a nevét és az arcát, a szégyen legapróbb szikrája nélkül. Ahol nem kell más lányok divatos fashion-fotóit használni ahhoz, hogy népszerűnek érezhessük magunkat. Ahol a Hajnik, Bettik, Zsófik is elegek ahhoz, hogy kivívják az olvasók szimpátiáját, nem kell Hope-nak és Skynak lenni hozzá.
Írok a dologról, mert nem tudok mást tenni. Hiszen írok, ha elmélkedni akarok, és írok, ha fáj valami. Írok, ha boldog vagyok, és akkor is, ha mondandóm van. Írok magamnak és írok nektek - és szerencsés vagyok, ha elolvassátok. Ez a bejegyzés most egy kicsit mindegyik egyszerre.
Továbbolvasok...

2016. szeptember 28., szerda

Nem ér a nevem, avagy a karakterépítés

Ebben a cikkben is szokásosan szubjektív leszek, és a magam kis kezdő módján megpróbálom elmondani, én hogyan építek fel egy-egy karaktert, amelyből talán ti is tanulhattok. De hogy egy tapasztalt véleményt is kapjatok, ezúttal is kettőnk gondolatait olvashatjátok ‒ egy gyakorlottabb író és egy blogger mesél.
A kérdéseiteket továbbra is várjuk, bombázzatok velük! :)

Régebben olvastam egy idézetet, amely így hangzik:
„A jó történetek titka. (...) Ha a hercegnőnek mindene meglenne már az elején, a történet nem kezdődhetne el. Csak azok az emberek válhatnak főszereplőkké, akikből hiányzik valami.”
És ezzel egyet tudok érteni. Ugyanis, ha a főszereplő nem szándékosan Mary Sue, akkor hiányoznia kell belőle valaminek. Vagy éppen túlzottan birtokolnia kell ‒ na, és azt már te döntöd el, hogy mit. Minél szokatlanabb a párosítás, annál jobb eredményt kaphatsz. Például a hipochonder orvostanhallgató jó alap lehet egy szitkomhoz.

Vannak az úgynevezett archetípusok ‒ apa, anya, amazon, macsó, hős, és így tovább. A jó karakterek gyakran mentenek meg komplett történeteket, úgyhogy a figurákat alaposan ki kell dolgozni. Kezdetnek belövöm, a történetet és a nagyvonalakbeli csavarokat alapul véve, hogy milyen archetípussal szeretnék dolgozni, aztán jöhetnek a finomságok, amelyekkel árnyalható a karakter. Például egy realista, fiataloknak íródott romantikusba nem fogok egy önutálattal küzdő, világmegmentő hőst tenni, ha a karakternek semmi köze a cselekményszálhoz, ahogyan egy posztapokaliptikus drámába sem fogom benyomni a Keresztapát, hacsak nem kezdett el fegyverekkel üzletelni, és nekem pont kapóra nem jön.

De. A jó karakterek különbözőek, kitűnnek a regénybéli társaik közül. Éppen ezért emlékszünk rájuk annyira, szerettük vagy utáltuk őket. Például ott van Az éhezők viadala. Katniss azzal (is) tűnik ki a többiek közül, és azért választják vezetővé, mert egyáltalán nem akar az lenni.
Ki kell választanod valamit, ami a saját szereplődet kiemeli a többi közül. Nem arra gondolok, hogy ez a bizonyos szereplő legyen gyönyörű, vicces, versenyezzenek sokan a kegyeiért, bitang jól harcoljon és mindeközben legyen vámpír, hanem legyen valami, ami miatt pont ő főszereplőd. Ez lehet hiányosság, vagy éppen többlet, az eddig bejárt út, családi háttér, sok minden.
Emlékszel még az oroszlánra, aki bátorságot kapott? Na, ez pont egy ilyen zseniális húzás. Mert ki gondolná, hogy az oroszlán pont bátorságra vágyik?

Sokan nem veszik lehetőségszámba, hogy egy karaktert lehet utálni is. Egy regény alatt bejárt út lehet negatív. Nem mindenki változik mindig pozitív irányba. A fejlődés két irányba indulhat, és ezzel sokat lehet játszani.
Például ott van az egyik örök klasszikus, az Üvöltő szelek. Nos, én személy szerint nagyon szeretem azt a történetet, pedig mondhatjuk, hogy két negatív hős romboló szerelmének a története. De tudjátok, valahogy mégis lenyűgöz.

Aztán ott van az a típus, akiről tudod, hogy nem jó ember, és mégis imádod. Tudod, hogy a valóságban el nem bírnád viselni, de a sztoriban ő az ász. Könyvektől elvonatkoztatva ‒ mivel elsősorban karakterekről beszélek ‒, ismerősen cseng a Doktor House név?

A karaktert változtatja az út, amelyet a történetben végigjár. Ha a hőseid ugyanolyanok a végén, mint az elején, akkor valami nincsen rendben. Ahogy a történet is eljut A-ból B-be, úgy a szereplők is. Találj ki nekik minél több fordulatot, csavart, nehézséget! Ezek majd formálják őket is, a történetet is.

Sajátosságok ‒ ezekről lesz felismerhető a karakter (vagy a megszólalásai) első blikkre. Képzeld el, milyen szavakat használ, milyen szlenget, ha van, milyen stílusban beszél, csendes, hangos, előre köszön-e? Ezek mind-mind olyan apróságok, amelyekkel élővé és hihetővé teszel egy szereplőt.
Játsszunk ezzel egy kicsit! Felsorolok néhány példát, híres regények, filmek, sorozatok karakterének rövid jellemzéseit, és próbáld kitalálni, vajon kiről szólhatnak a sorok. Ebből is látszik, milyen jól beazonosítható a történet a szereplői alapján.
(És ha van kedved, írd meg kommentben a tippjeidet!)

Neki mindennél fontosabb, hogy emelt fővel és egyenes derékkel járhasson mások előtt, ezért pedig nem fél bemocskolni a kezét. Eléri, amit akar, borzasztó makacssága hozzásegíti ehhez. Bármilyen borzasztó is a napja, túléli, mert tudja, hogy holnap már egy másik nap van, amikor kigondolhat valamit.

Ő a fiú, aki kilépett a tévéből ­- helyén van az önbizalma, könnyen barátkozik, de nagyon kevés embert enged közel magához, és kicsit talán túl gyakran kacsintgat is, amiért szintén imádja önmagát.

A lány, aki okos, kedves, vicces, csak egy dolog nem volt még - szerelmes. És úgy véli, nem is lesz már soha, mert nincs rá ideje. Csendben éli az életét, amíg az tart, csakhogy a sors útjai kifürkészhetetlenek, és egy nap összehozza őt valakivel, aki ugyanabban a cipőben jár, mint őt.

A hős, aki már tucatszor megmentette a világot, és nem kapott érte köszönetet  persze nem is várt. A legfontosabb számára az életben hogy a kisöccsét biztonságban tudja, na és a pite.

A fiú, aki tizenegy éves korában levelet kap egy iskolától, amelyről korábban sosem hallott.

A vámpírcsalád, amelyik nem iszik emberi vért.

Látjátok? A karakterek mesélnek.


Most akkor menjünk bele a dolgokba egy kicsit mélyebben is, és lássuk, mit mond Demi, a Könyvmolyképző Kiadó írója.

Nilla: Te hogyan építesz fel egy karaktert? Mivel kezded?

Demi: Először meghatározom, az adott karakternek miért fontos a szerepe a történet szempontjából. Ha ez megvan, ismerem a motivációit, nagyjából látom az utat, amit bejárhat, máris van egy vázlatom, ami még kevés csontváznak, de elhelyezhető a „nagy egészben”.
Az fontos, hogy a karakter – főleg ha karakteralapú történetről beszélünk ‒ ne csak figyelmet kapjon, de érdeklődést is kiváltson az olvasókból. Nem egy marketingszöveget kell a szájába adnunk, sőt a külső fényes-csodás, csinos felvonultatása sem biztos, hogy elegendő fegyver a kezünkben. Írni bármit lehet, avagy messziről jött ember azt mond, amit akar: állíthatja, hogy Julie csinos, okos és bátor. De nem ez fogja meghatározni. A történetben Julie-nak okosnak, csinosnak és bátornak is kell lennie. A karakter döntései a karakter részét képezik, akárcsak a múltja, a frizurája vagy a barátai.

Miután megvan a karakter szerepe, jellemzője, élete, már nagyon sok mindent tudok róla, jóval többet, mint amennyi magában a kéziratban szerepelni fog. És itt van a titok nyitja. Amikor a szerző teremt, nem csak egy kezet, szemet, lábat alkot meg. Mihelyst ez tudatossá válik, rájössz, mire van szükséged a karaktered esetében. Például egy különleges ismertető jelre? Egy fura hobbira? Egy képességre?
Amikor semmi ötletem nincs, előszedek egy tucat sablonhőst könyvekből, filmekből, képregényekből, és kihúzgálom a legjellemzőbb tényezőiket. Az eredmény, hogy gyakorlatilag bármit írsz, azt már előtted egyszer megírták, azt a karaktert már megalkották, és valószínűleg sokkal jobban, ügyesebben, komplexebben, mint ahogy én valaha is képes leszek.
Aztán rádöbbenek, hogy az enyém pl kék színű, magas nyakú pulóvert visel. Akkor meg kell kérdeznem magamtól azt is, miért teszi ezt? Azt fogom válaszolni magamnak, hogy azért, mert valami gond van a nyakával... már csak ki kell derítenem, hogy micsoda? És akkor kiderítem. Menetközben arra is rájövök, azért visel magas nyakú pulóverek közül pont kéket, mert az megy a szeme színéhez, vagyis már azt is tudom a szereplőmről, hogy egy piperkőc majom, és így tovább. Sőt, az első ilyen pulóvert az anyukája vette neki! Ő pedig ad a mama véleményére.
Lényegtelen, hogy ebből a három információból hány darab fog szó szerint szerepelni a történetben, de ott lesz a sorok mögött, mert amit én tudok a karakterről, azt akarva-akaratlanul beleszövöm a történetbe. Tehát szerintem a karakteralkotás első szabálya és első lépése a „megismerés”.

Nilla: Szerinted mitől működnek jól a karakterek?

Demi: Attól, hogy betöltik a nekik szánt szerepet. :D
Képzeld el, hogy munkaadó vagy. Nem, inkább képzeld el, hogy fejvadász vagy, egy fejvadász cégnek dolgozol. Bármerre is fut a történeted, pontosan tudod, hogy a hősöd milyen kritériumoknak kell megfeleljen. Tegyük fel, hogy bár a kiválasztás megtörtént, még mindig kétdimenziós, papírszerű figurának érzed a karaktert? Ekkor jön a képbe az a nagyon fontos részlet, amitől az olvasót érdekelni fogja a főhősöd további története, sorsa. A színészek is így választanak szerepet a színpadon, tudják, megérzik, mitől tud „hálás” vagy „hálátlan” lenni egy szerep. A „hálás” szerep pedig sosem könnyű.
Ha a karaktered el is csíp valamit a kor szelleméből, és egyszerre sokan odafigyelnek rá, az már önmagában siker. Ha hajlandó vagy elvonatkoztatni önmagad jellemétől, természetétől, és tényleg a karakter életét és természetét akarod életre hívni, akkor jó úton jársz. Ha mindezeken túl még olyan apróságokra is oda tudsz figyelni, amiktől a karaktered egyedi és emlékezetes marad, akkor biztos, hogy a karakter működőképes.
Innentől kezdve már csak arra kell figyelni, hogy ne rángasd dróton a cselekmények forgataga közben, ne „kasztráld” a jellemét lustaság, időhiány, személyes szoc-problémák okán. Mert ez is veszélyes, és tényleg gyakran előfordul, hogy az író nem ad megfelelő életteret a teremtményének, talán észre sem veszi, máris kész a baj. Azért jó dolog a tesztolvasás, és főleg akkor, ha különböző típusú olvasók elé teszed le a kéziratodat. (Több szem többet lát, ez nem szégyen, ez az igényesség mutatója).

Nilla: Történt már veled, hogy a „karakter megváltoztatta a saját sorsát?” Tehát, hogy írás közben a szereplő önállósította magát, és már nem tudtad az eredeti elképzelések szerint folytatni?

Demi: Állandóan változhatnak. Apró, de jelentősebb dolgokban is. De ezt nem ők maguk indukálják, hanem a cselekményvezetés. :D A cselekmény bonyolódik, a karakterek alkalmazkodnak, vagy épp szembehelyezkednek a fejleményekkel, reagálnak a történésekre. Én világközpontú író vagyok, nem karakterközpontú, így bármikor beáldozok egy karaktert, ha azt a világ megkívánja. De nagyon fontos dolog, hogy meg kell tanulni NEMET mondani. A karakter nyírásának, a sablonszerű, egyszerűbb megoldásnak. Ne elégedjünk meg azzal, ami olykor „adja magát”. A karakternek is van választása. Nincs rémesebb annál, amikor az előre megírt vázlat miatt a karakterek önmaguknak mondanak ellent úton-útfélen, a gerincük kocsonyává válik, mert a szerző maga is fél a következménytől, amit a karakter egyébként jogos lépése váltana ki a történetben. Kell, hogy legyen annyi időnk, hogy átgondoljuk, mit kockáztatunk, és mi nem éri meg, amikor írás közben a hősünk két lábra áll, és úgy dönt, jobban tudja, mit akar.
Például a legnagyobb hiba, amit kezdő, de sokszor haladó szerző is elkövet ‒ és amitől falra mászok ‒, amikor olyan karakter a legmenőbb csávó a gáton, aki egy piszkos gazember, de a lelke egy rózsaszín üveg hajbalzsam, amikor kiskutyákról, gyerekekről, csini csajról (akinek LELKE van) esik szó, és talán még egy pár könnyet is elcsorgat legkedvesebb szomszédja anyukájának temetésén, holott öt perce még géppuskával halálra gyilkolt egy egész utcát, nem kímélve se istent, se embert, mert ő ennyire kemény. Tudom, ez egy nagyon elrugaszkodott, de sajnos élő példa.

Nilla: Ez egy nagyon jó példa. Ha már így szóba jött, emeljük ki egy kicsit. Szerinted melyek a kerülendő típusok  a fenti kivételével? Cserfes, idegesítő legjobb barátnő, a hosszúhajú rocker srác, aki csak egy állat lehet? A szomszédban lakó kislány, aki kedves, gyönyörű, tüneményes, és olyan szavakat használ, mintha illemtankönyvből olvasna? A szigorú apa, aki meccset néz a tévében, kombit vezet, és nem engedi bulizni a fiatalokat? Egyszerű példák, és nem húzhatók rá mindenre, de elég gyakran találkozom velük. Meg azzal is, hogy sokan félnek újat alkotni  például a kislányt, aki közelről sem tökéletes, hisztis, néha csúnyán beszél, és így tovább.

Demi: Nem a sablonnal van baj, hanem azzal, ha megelégszünk vele, holott telne jobbra, érdekesebbre is. A szerző sokszor akkor használ sablont, ha át akar siklani a karakter fölött.  Ezt pedig csak két okból akarhatja:
A) Maga sem találja őt érdekesnek, ezért felruházza töltelék-tulajdonságokkal.
B) Nem ismeri eléggé a sablonkarakter típusát, motivációit, így olyannak írja le, amilyennek már előtte sokan.
Jó példa erre a nagyon fiatal szerzők felnőtt-jellemzése. Tuti minden szülő agresszor, fafej, nem ért semmit, nem is érdekli igazán a kamasz lelkivilága, amúgy is egy szemétláda, stb.

Nilla: Vegyük alapul a világirodalmat. Melyik az a legkülönlegesebb hős vagy antihős, akivel „találkoztál?”

Demi: Franz Kafka Átváltozásának főszereplője az egyik legkülönlegesebb hős, akit olvastam. Talán azért, mert egy elég érzékeny korszakomban találkoztam ezzel a művel, és nagyon erős hatással volt rám. Meghatározóvá vált, ahogy később a karakterek formáláshoz viszonyulok. Nekem Gregor Samsa az, akit egyszerre lehet végtelenül megvetni, és közben annyira szánni, hogy a szívem is belesajdul. Ezt a kettőséget nagyon értékelem, mert talán az egyik legnehezebben megalkotható karaktertípus, de a leghihetőbb is.
Olyan karaktert írni, akit egyszerre értesz, esetleg megértesz, együtt érzel vele, és mindeközben pontosan tudod, hogy iszonyatosan megérdemli azt a sok katyvaszt, amit kap, sok szerző álma. A rossz döntéseket hozó antihősök hihetőségének megalkotása egy nagy feladat. Ott az a fránya motiváció, az előzmények, és a fő szlogenem, ami talán míg élek és írok, mindig szerepelni fog a történeteimben: senki sem születik gazembernek. Akkor hogyan lesz azzá?
Dan Wells nagyon ügyes ebben. John Wayne Cleaver vékony mezsgyén folytatott tánca a jó, rossz, őrület és valóság között irigylésre méltó. Na és Thomas Harris Hannibálját kinek kell bemutatnom? Szerintem senkinek. :D Cassandra Clare Sebastianja? Egy vadbarom, és mégis mindenki tudja, mit, miért csinált. Mi újság a Malfoy családdal? Lukjanenko Zavulonjával? Marvel Magnetójával? János Vitézzel – na, nem a Petőfiével, hanem Csurgó Csabáéval? Egy biztos, mindegyiküknek van története, háttere. Erős, erőszakos, néha túlságosan is, de mint tudjuk, az erőszak erőszakot szül, és a küszöbről nézve mindez csak még mélyebb nyomot hagy.

Nilla: Milyen tippeket tudnál adni arra, hogyan gyakorolhatjuk a karakteralkotást?

Demi: A novellázás nagyon jó gyakorlóterep. A novellában korlátozott a keret, és csak egy kulcslyuk áll rendelkezésünkre, hogy elmeséljük rajta keresztül, mi történik a benti szobában. A fókusz kialakítása, használata annyi koncentrációt igényel, hogy mire elkészül a karakter, a történetének is késznek kell lennie.
A másik a megfigyelés. Játszd el, hogy te vagy Sir Arthur Conan Doyle hőse. Nem érdekes, később felhasználod-e bármelyik történetedben a karaktert. Holmesként vizsgáld az utcán az embereket, és találd ki, kik ők a valóságban. Apró részletekből rengeteg dolgot ki lehet következtetni az életkörülményeikről, szakmájukról, családjukról, szociális helyzetükről, tegnap estéjükről, értékrendjükről.

Nilla: Szerinted mik a legnagyobb buktatók ezen a terepen? Hiteltelenség? Tapasztalatlanság?

Demi: A hiteltelenség és a tapasztalatlanság. Jól mondod, mert a másodikból következik az első. :) A teremtés az teremtés. Legyen szó világról, kitalált nyelvről, fajról, tárgyról, szereplőről. A legrosszabb, ami történhet egy karakterrel, hogy semleges marad.
Mi még írósuliban szakmai oldalról is megfigyeltük a karakter szavajárását, viselkedését. Pl: vicces volt szakács, asztalos, nyelvtanár vagy óvónő szemén/száján keresztül írni. Persze menet közben rendesen túlzásba estünk a szófordulatokkal, szlenggel, de ennek ez volt a lényege: amiről írsz, azt ismerd jól. Például a karakterek szakmaisága beül a gondolataik közé. A rendőr hajlamos rendőrként gondolkodni, igaz? Egyáltalán nem meglepő, hogy egyes krimi írók rengeteg időt töltenek a rendőrőrsök környékén, kötnek ismeretséget nyomozókkal, utánozzák a zsargonjukat, kikérdezik őket, mit tartanak az asztalfiókjukban.

Nilla: A saját hőseid közül ki jelentette a legnagyobb fejtörést, és ki a személyes kedvenced?

Demi: A legnagyobb fejtörést Oliver okozta, aki erősen ambivalens karakter. Ő az a srác a szomszéd utcából, aki mindenkinek meg akar felelni, de a felszíne erősen repedezett, és rosszul felskiccelt kép. Kilógnak a takargatni kívánt részletek. :)Emiatt folyamatosan konfrontálódik, hamar talál magának ellenséget. Létezik egy erős, szép és jó iránt vonzódó oldala, az idealista, az, amelyik tudja, mit jelent a jó döntés. De tudni és csinálni valamit két különböző dolog. Individuális életképe van, amiben mélyen elnyomja a saját természetes tulajdonságait egy rossz példa miatt, amit kamaszként még csak nem is igazán ért. Az igazságérzete túlfejlett, és ez nem segít neki a szocializálódásban. Tudja, milyen akar lenni, ki akar lenni, de egyik idealizált jövőképe sem a sajátja, csupán másolatok a hozzá legközelebb álló férfialakokról. Nagyon hosszú út áll még előtte, amit be kell járnia szegletétől végéig.
Ami a kérdés második felét illeti: nem szeretnék kedvencet avatni. Sok kedvencem van, akiket ilyen-olyan okokból szeretek írni.  Némelyiküket az olvasók még nem ismerhetik, hiszen nem léptek a publikum elé. Lásd: Freak tanár úr. :P Igen, beszédes neve van :) A geek néha vicces tud lenni karakteralkotásnál, csak vigyázat, mértékkel! Az öncélúság vagy nagyon jól áll, vagy nagyon rosszul. Olyan ez, mint a navy stílus, vagy a bojtos sapka.


Reméljük, tudtunk nektek segíteni egy picit, az érdeklődést köszönjük, és hamarosan újra jövünk! ;)

Korábbi cikkek az írásról itt és itt.
Továbbolvasok...

2016. szeptember 6., kedd

Hogyan kezdjünk hozzá az íráshoz? Tippek

Sziasztok!
A múltkori írós cikkhez kapcsolódóan érkezett egy kérdés, amit ebben a posztban fogunk kicsit körbejárni - igen, a többes szám jogos. Olvassatok tovább, a cikkből kiderül, ki a meglepetésvendégünk! :)

A téma, amit kivesézünk egy kicsit - a kezdés. Mi kell egy jó kezdéshez, hogyan érdemes nekiállni, mit érdemes és mit nem? Lássuk először a kérdést!
„Nekem olyan problémám van, hogy nem tudom elkezdeni az írást. Megfogalmazódik bennem a sztori, látom a szereplőket, a történet alakulását, de egyszerűen nem tudok belekezdeni. Lehet, hogy ez az én tehetségtelenségemből adódik?”

Ami legelőször beugrott a soraidat olvasva lényegében a válasz az utolsó kérdésedre: nem hiszem, hogy ez a te tehetségtelenségedből adódna. Belekezdeni egy hosszabb lélegzetvételű regénybe - de még egy rövidbe is -, nem egyszerű. Nagyon nem. Már az elején ott vannak a buktatók, amiket le kell győzni, vagy a későbbi írás során is érezni fogjuk, hogy valami nem okés. Úgy, ahogy például meg kell tanulni jól jegyzetelni, úgy szerintem a történet elkezdésének is vannak bizonyos „alapvetései.” De ezek nem vonatkoznak minden íróra, hisz különbözőek vagyunk, ugyanazt a történetet/jelenetet láthatjuk ezerféleképpen.

A kezdéshez is vannak tippjeim, amelyek eddig nekem beváltak. Hátha tudjátok hasznosítani Ti is! :)

1. Ha teheted, ne írj, amikor tele van a fejed „ihlettel”
Ezt elég nehéz betartani, ami azt illeti. Ha meghallok egy jó dalt, látok egy jó jelenetet, akkor gyakran megesik, hogy ötletek, pillanatok futnak át az agyamon, és jön a késztetés, hogy azonnal írni kell! Nos, nem kell.
Egy szövegben ugyanis minden egyes szónak értelme van, tehát oda kell figyelni! Csakhogy amikor én érzésből, úgymond ösztönből írok, akkor csak jönnek a szavak, és utána a felét ki kell húznom. Mert egyszerűen hülyeségek.
Egy-egy ilyen ihletteljes pillanatban érdemes jegyzeteket készíteni! Írj le mindent, amit később tervezel beletenni, találj ki hozzá egy-egy jelentet (sokszor azért születnek meg kimondott jelenteket, hogy egy-egy fontos mondatot, párbeszédet beleépíthessünk a regénybe, mert máshogy nehezen, vagy nem lehetne megoldani).

2. Vázlat
Így tehát elérkeztünk a vázlathoz. Nem mindenki szereti vagy alkalmazza, de nagyon hasznos lehet. Gondold végig: mivel szeretnél kezdeni? És abból a kezdőmondatból hová alakul majd a történet? Egy eseménybe csöppenünk bele, egy gondolatfolyamba, honnan jutunk hová? Melyik karakterek tűnnek fel, milyen hangulatot szeretnél teremteni az írásnak? Ha ezeket előre letisztázzuk, könnyebb lehet alkotni.
Nem kell mindig az összes apró információt a fejedben tartani, mert ott a vázlat, és oda már leírtad. Tudd, melyik fejezetben hová szeretnél kilyukadni, és így mindig megvan a kiinduló- és az érkezési pontod!

3. Az első mondat
Azt olvastam, hogy a jó első mondattal már meg lehet „venni” az olvasót, tehát ez a bizonyos mondat kitűnő arra, hogy az első pillanattól szimpatizáljon veled. Érdemes sokat rágódni azon, mi legyen ez a mondat. Jó, ha kellően tükrözi a regényed hangulatát, például az ilyen „reggel volt, és a piros zokniban fázott a lábam” típusú kezdések is tök jók lehetnek, egy piros zokniról szóló groteszk regényhez.

4. Olvass írós szemmel
Nagyon egyszerű. Csapj fel könyveket - krimit, romantikust, fantasyt, minél többet és többfélét, annál jobb -, majd nézd meg, hogyan csinálják mások. Nézd meg, mit emelnek ki, milyen mozzanattal indítanak, és próbáld kitalálni, ennyiből merrefelé tarthat a történet. Ez fejleszti a képességeidet is, láthatod, másoknak hogyan sikerült leküzdeniük az első fejezet nehézségeit, és még szórakoztató is.

5. Ne görcsölj
Néha éppen az a legnagyobb gond, hogy túl jót akarunk alkotni. Éppen ezért megtörténhet, hogy nem tudod úgy kifejezni magad, ahogy szeretnéd, hogy a stílusod egy kicsit „megkopik”. Az írás nehéz, de élvezni kell. Kapcsolj valami halk zenét, ha szereted, helyezkedj el kényelmesen egy bögre tea/tejeskávé mellett, és írj! Persze nem mint egy őrült, gondold át szépen, de ne görcsölj rá. Ha tudod, mit akarsz, akkor már csak meg kell keresned hozzá a szavakat. :)

Ugyanerről a témáról faggattam kicsit egy tapasztaltabb írót is, aki már a második könyvének megjelenését várja - Demi Kirschner, a Könyvmolyképző Kiadó írója válaszolt.
(Demivel készült korábbi beszélgetésünket #itt olvashatjátok, szintén szó esik benne írásról és tanácsokról.)

Nilla: Hahó, Demi. Első kérdésemmel rögtön a dolgok közepébe csapok: te hogyan kezdesz hozzá egy történet írásához?

Demi: Ezek a kérdések nagyon összetettek, és egyéniek egyszerre. Ami működik az egyik embernél, az nem feltétlenül jó a másiknak, ezért, amikor a kérdésekre válaszolok, szubjektív leszek. Így ti is láthatjátok, nem ismerem az arany elkészítésének titkát, és titkos receptjeim sincsenek, amelyekből varázsütésre megoldás születik.
Mindjárt az első kérdésre válaszolva: a kezdés.
Létezik egy olyan kifejezés, hogy fehér lap szindróma. Az író éveket végig tud szenvedni a jelenséggel, ha nem keresi meg az okát. Néha a megoldás magától jön, néha nem.
Nekem nagyon jót tett, hogy szembesülni kényszerültem a történet elkezdésének problematikájával, és volt tanfolyamvezető, aki teljesen természetesen reagált, amikor elmondtam, sőt kiderült, nagyon sokan szenvednek a történetkezdés nehézségével.
Számomra nagyon fontos, hogy fenntartsam saját magam érdeklődését a történet iránt. Ha bután is hangzik, ez egy komoly probléma. Szépen megbeszélem magammal, az adott történet milyen felkészülést igényel. Több szálon fut? Lineáris a cselekménye? Milyen nézőpont lesz a legmegfelelőbb a történet/világ bemutatásához, milyen karakterekre lesz hozzá szükségem? Gondolnom kell vázlatra az kézirathoz, vagy menni fog zsigerből, menet közben? Milyen „keretbe” szeretném helyezni a történetet? Mennyire lesz hosszú a kibontási folyamat?
Ha ezekre a kérdésekre megtaláltam a választ, leülök, és elkezdek pötyögni.
Ha mégsem sikerül elkezdenem a történetet, akkor gáz van, de nem velem: a sztorival. Valahol, valami hibádzik, valamit elsumákoltam, nincs meg a dramaturgiai ívem, csak azt gondoltam, hogy megvan, közben meg elméreteztem a történetet, és a probléma túl hamar megoldódik, esetleg megoldhatatlan… Valami megoldás létezik, az mindig létezik, csak türelem kitartás kell, hogy a szerző megtalálja.

Nilla: Mit tudnál tanácsolni olyanoknak, akik úgy érzik, tehetségtelenek, csak mert nem biztosak abban, hogyan érdemes kezdőként elkezdeni egy fejezetet/novellát?

Demi: Ez egy természetes állapot, de a tudatosság jól jön az alkotási folyamathoz. Főleg akkor, amikor az ember már rájött, hogy nincs tökéletes regény (még a legnagyobbak is elkövethetnek bakikat), és egyetlen szabály sem húzható rá az összes kéziratra. Arra kell törekedni, hogy az adott történetet a legoptimálisabb (praktikusabb) oldalról tudjuk elmesélni. Ehhez pedig rutin kell. Ha a kezdő író azon gyötrődik, elkezdje vagy ne kezdje, saját magának okoz görcsöt, amit ráadásul még fokozni is tud, valahányszor újra megnyitja a doksiját, és összedobált szavak halmazának látja az első oldalakat.
Nem szabad azon rágódni, hogy az első története nem lesz tökéletes. Nagy valószínűséggel tényleg nem lesz az. Az írás valóban egy életen keresztül tartó tanulási folyamat, ez nem csak egy üres szlogen. És az sem a legjobb megoldás, ha az öt-tíz évvel korábban megírt történetet próbáljuk újra meg újra átírni. El fog veszni belőle valami, mert közben maga az író is változik, már másként lát dolgokat, más gondolatok foglalkoztatják, így borul majd a régi történet logikája, mondanivalója is.
Én is azt tartom, mint sok más hobbiból, vagy hivatásból író szerző: ha írni akarsz, írni kell. A tehetség fontos része az alkotásnak, de a szorgalom, a kitartás, a tapasztalat sokszor köröket rúg rá a született tehetségre, mert az önmagában elkallódik, azt fejleszteni kell. És mindenki más ritmusban járja be a szerzővé válás útját, más-más célok lebegnek előttünk, amikor írni kezdünk. Egyetlen nagyon fontos tanácsot tudok adni: arról írj, ami érdekel, úgy írd, hogy az a történet javát szolgálja (ne a saját kényelmedet), és ott kezdd el, ahol a „történet kezdődik”. Ne előbb, és ne túl későn. Ezt a pontot nehéz megtalálni. Az ember hajlamos őrült nagy körítést kitalálni egy sztorihoz, máskor megtetszik neki egy idézet, filmrészlet, bekezdés egy másik könyvből, és azt gondolja: na, így kell elkezdenem a könyvemet. Az esetek kilencvenkilenc százalékában az a kezdet nem a te történeted kezdete lesz. A te történeted ott kezdődik, amikor kikívánkozik belőled az első mondat, amikor a megírandó regényedre/novelládra gondolsz. Írd csak le bátran, ne félj, hogy aztán ki kell majd esetleg törölni. Írd le, aztán egyszerűen ne hagyd abba, írd tovább. A hibákon, és leendő kritikákon ráérsz még bőven agyalni. :D

Nilla: Sokat hallottam már az „írói ígéret” kifejezést. Hogy sok kezdő gyakorta csúszik el ezen, és mekkora szerepe van a későbbiekben. Egy kis gyorstalpaló keretein belül, mit kell tudnunk az írói ígéretről?

Demi: Ez nagyon fontos, ám nagyon nehezen megfogható dolog. A legegyszerűbb, ha felhozok egy példát:
Ha kitalálom, hogy a repcevirágzás köré építem a történetem, vagyis valamilyen módon minden történés a retinatépő, sárga repcéhez köthető, akkor a történet felétől nem tehetem meg, hogy csak és kizárólag a rózsákat helyezem fókuszpontba, és a repcéről egy büdös szót nem ejtek többet. :) Ez most biztos elég hajmeresztő példa, de az még hajmeresztőbb, amikor az író scifinek kinéző felütéssel indítja a történetet, és a tizedik oldalon kiderül, hogy a karakter csak álmodta az egészet, és onnantól kezdve több száz oldalon keresztül a szomszéd srác kidolgozott felsőtestének domborulatairól szól a történet.
Nem állítom, hogy az írói ígéret megszegése nem játszhat rá egy ügyesen elhelyezett poénra, vagy fordulatra, de azt nagyon ügyesen kell csinálni. Itt is dolgoznia kell annak a bizonyos tudatosságnak. Az látszik egy íráson, ha a szerző tudja, első oldaltól kezdve, mit akar elmondani a történetében. Az is látszik, ha menetközben átlibben egy másik ötletbe, és az eredetit cserbenhagyja.
Az írói ígéret betartása mégis azért fontos, mert az olvasó olvasás közben tudat alatt is elhelyezi a történetet egy téma köré. Örömmel olvas róla, érdeklődik a megoldás iránt. Ha a könyv felénél rájön, hogy a sztori ismeretlen irányba ferdült, könnyen lehet, hogy félbehagyja a könyvet, és bezárja.

Nilla: És van még valami, amit mindenképpen szerettem volna megkérdezni. Van még egy rejtélyes fogalom, amiről sok jót (és rosszat :)) hallottam. Ez pedig az információ megfelelő adagolása. Valóban csak annyi lenne a trükkje, hogy ami nem fontos, azt kiszedjük, és nem lőjük le idejekorán a poént?

Demi: Háháh, nem olyan egyszerű ez a dolog. Nem mindegy, hogy lebegtetjük az információt – ami valljuk be, egy idő után rém idegesítő :D – , vagy megtaláljuk minden morzsa helyét a nagy egészben.
Minden zsánernek megvan az infóadagolásra vonatkozó trükk- és eszköztára. Ezeket jó ismerni. És hogy hogyan ismerjük meg? Járhatunk tanfolyamra, előadásokra, ami a témát érinti, illetve olvashatunk, mondjuk rengeteget, sőt annál is többet.
Azokat a dolgokat nem kell újra feltalálni, amit a tapasztaltabb írók már egyszer megtettek előttünk. El lehet lesni a trükk-tárukat, de nem ez a nehéz, hanem átültetni a saját módszerünkké. Az infóadagolás valóban nem a legegyszerűbb, valakinek zsigerből megy, valakinek örökké gondot fog okozni. Olyan ez, mint a vicc természete. A ritmusa a fontos, és poén pillanata. Ha eltalálod, a közönséged szakadni fog a röhögéstől, ha nem, akkor csak hümmögnek. Például teljesen más egy krimi infóadagolása, és más egy drámáé. Az is lényeges, milyen korosztályt célzol meg a történeteddel, az is, milyen a történeted világfelépítése. A túl sok információ egy bolygó klímájáról, egy szerkezetről, egy fegyverről akár fárasztó is lehet, ha a szerző belelovallja magát. Meg kell találni az egyensúlyt az információ funkciója, mélysége és helye között. Erről a témáról iszonyú sokat lehet beszélni, nagyon terjedelmes, és én meg unalmas :P Tessék, nagy vonalakban vázoltam a lényeget, közben megnyitva úgy négy csatornát, amit érdemes tovább bogozni, ha valakit direkt az a bizonyos érdekel.

Maga az infóadagolás módja is megváltozott az elmúlt évtizedek alatt. Ahogy a hétköznapokban, úgy az írásban is lényegre törőbbek, célzottabbak vagyunk, nagyon fontos pontos kifejezéseket használni írás közben. Egy-egy jól elhelyezett aprósággal az emberek fejében azonnal sok minden helyre ugrik, hiszen nap mint nap rengeteg információ ér bennünket. Amit tíz éve még el kellett volna magyarázni egy oldalban – pl, napelem ‒, arra ma elég egy fél mondat, és így tovább.

Nilla: Hamarosan megjelenik az Öld meg Jana Robinst! folytatása. Először is, mik azok az apróságok, amelyeket tudhatunk a kötetről? :)

Demi: Lássuk csak. A cím szerintem nagyon sok mindent elárul, hogy mi is várható a történetben: Szörnyek és ketrecek. Amennyire egyszerűnek tűnik, annyira sok mindent takar ez a cím. Belső szörnyektől kezdve valódiakon át, a gyerekkor, a környezet és önmagunk által felhúzott ketrecekig széles a skála. Az első részben felállított sakktáblára felsorakoztak a kulcsfontosságú figurák, és olyan múltbéli események láncolatáról hullik le a lepel, amiből kiderül, a történet egyáltalán nem az első kötet első leütésénél kezdődött el.
Nagyon jókat szórakoztam az első könyvre érkező olvasói vélemények olvasása közben, hiszen sokan megpróbáltak bizonyos sablonokat ráhúzni a szereplőkre: például Virgin a főgonosz, Jana a főszereplő, meg valami szerelmi háromszög, meg Kathy Jana vérszerinti húga, és a többi. Ezek jó dolgok, pozitív dolgok, szeretem, hogy az olvasók gondolkodnak, megpróbálják megfejteni a rejtélyeket. Nagyon sok meglepetésben lesz részetek a második könyv olvasása közben, remélem, annyira fogjátok élvezni, mint amennyire én megszerettem ezt a kötetet.

Nilla: A kezdés gondolom nem, de okozott fejtörést a Szörnyek és ketrecek írásának valamely része?

Demi: A második kötetet kétszer írtam át egy év alatt. Olyan módszert próbáltam ki átírás közben, amit korábban még soha. Néha kételkedem saját épeszűségemben, hiszen a kockázat óriási volt. És azt is tudom, hogy nem sikerült volna, ha nincs komoly kísérletezéshez alkalmas alapom hozzá. Amikor megírtam a történetet, tudtam, hogy a játék indul. Lehet csűrni, csavarni, felboríthatok szabályokat, előrébb hozhatok jeleneteket, hátrébbhelyezhetek másokat. Szerencsére a kiadó részéről itt már a szerkesztőm is a segítségemre sietett, máskülönben tuti figyelmetlenül benne felejtek valamit a második fejezetben, ami csak a tizennyolcadikban kellene, hogy felbukkanjon. :P Mindig ettől rettegek a legjobban. Tényleg. Nekem ez a mumusom.
amit korábban még soha. Néha kételkedtem saját épeszűségemben, hiszen a kockázat óriási volt. És azt is tudom, hogy nem sikerült volna, ha nincs komoly kísérletezéshez alkalmas alapom hozzá.
És hogy melyik volt az a jelenet, aminek a megírása nehezemre esett? Ó, volt ilyen. Túl sokat nem árulhatok el róla, mert az erős spoiler lenne, elmondom, mi jelentette a fejtörést. Bizonyos elképzelhetetlen, hajmeresztő szituációkat akkor lehet jól ábrázolni, ha az érzelmi reakció a karakterek részéről jól működik bennük. Ezt pedig nehéz jól csinálni.
Például: sokan sablonreakciót írnak emberölésre. A vér látványára. A csalódásra. De elképzelni sem tudom, a történetemben megesett dologra hogyan reagálna egy ember. Én legszívesebben elvágtam volna a jelenetet ott és akkor, gyorsan helyszínt és szemszöget váltva, és így ha-ha, megúsztam volna az érzelmi rész kifejtését. Csakhogy a szerkesztőm nem hagyta. :D Így meg kellett írnom. Nagyon megrázott, mire elkészültem vele.

Nilla: Köszönöm, hogy szántál rám az idődből!

Demi könyve(i) rendelhető(k) az alábbi linken, a nem tucat YA fantasyt kedvelőknek mindenképpen ajánlom Jana Robins varázslatos világát. :)


Ha bármi kérdésetek lenne, írjatok bátran! :) Írásról, blogolásról, bármiről, ami érdekel. Privátban is ugyanúgy elérhető vagyok, mint a komment-szekcióban: nilla@citromail.hu

Hamarosan találkozunk!
Továbbolvasok...