Novella: Da capo – Elölről

2019. október 25., péntek
A borító Leah Hope Eastbrook munkája
Sziasztok!
Mivel többen kerestétek ezt a novellát, de nem találtátok meg, úgy döntöttem, hogy felteszem ide, így bármikor elérhető lesz pár kattintás után. Jó olvasást! ;)



"He said "be true",
I swear I'll try
In the end,
it's him and I"

Az embriók füle hamarabb működésbe lép, mint a szívük. Ezek alapján csodálkozik-e bárki, hogy a hallás nemcsak az egyik első képességünk, hanem az egyik legutolsó is?
Ebben a pillanatban is emlékszem, élénken, mit hallottam utoljára a fékcsikorgás után és az ájulás előtt. Abban a másodpercben, amikor azt hittem, meg fogok halni.
Miss Monroe dobbant egyet a parkettán csinos, magassarkú cipőjében. A hang visszaránt a jelenbe.
– Ez rettenetes ötlet. Nemhogy támogatom, teljességgel ellenzem!
– Pedig éppen maga mondta, hogy érdemes lenne új dolgokat felfedeznem – húzom gúnyos mosolyra az ajkam. Tetszik a tanácsadó arcára kiülő tanácstalanság. Hogy elvileg ő az, aki iránymutatást ad nekünk, mégis bele tud esni a saját csapdájába.
– Gondold csak végig – vált tanárnénis hangról bizalmaskodóra –, mihez kezdenél egyedül a nagyvilágban? Rengeteg veszély leselkedik odakint a hozzád hasonló, fiatal lányokra.
– Valóban. – Átvetem a jobb lábamat a balon. Beakasztom a farmerem gyári szakadásába a kisujjam. Rántok rajta egyet, az anyag reccsenve engedelmeskedik. – Például az, hogy majdnem kinyiffannak egy autóbalesetben?
Próbál szigorúan nézni rám, hogy vegyem a lapot. Tizenkilenc órát töltöttünk azzal, hogy a balesetről beszéltünk – éppen ezért tudhatná és tudja is, hogy nem viccnek szánom.
– Veszély mindenhonnan leselkedik ránk, igaz? – forszírozom.
– Igaz – bólint összeszorított ajakkal.
– Tehát akkor sem menekülhetnék el előle, ha akarnék. – Mielőtt megtartaná a hegyibeszédet, lenyúlok a fotel mellé, és az ölembe veszem a táskámat.
Felállok. Ő inkább felugrik.
– Millió sorozatgyilkos országa vagyunk!
Elnézek Monroe feje mellett. A nap éppen lefelé indul, olyan finom mozdulattal kúszik lejjebb, egyre lejjebb, mintha ettől senki sem venné észre. Vége a munkaidőnek és vele együtt a sulinak is; többé már nem vagyok végzős.
Visszafordulok.
– Nem – pontosítok szomorkás mosollyal –, millió elveszett tinédzser országa vagyunk.
Elhagyom az irodát. Mintha tűsarkú kopogását hallanám a hátam mögött, de a fülemben nem igazán bízom, úgyhogy megyek tovább. Kilököm az üvegajtót és a délutáni, aranyló napfényben találom magam. A parkoló előtti gyepen páran lacrosse-t játszanak, kész röhej. Ennyire idióták, vagy nem érdekli őket, hogy mögöttük tanárok autói sorakoznak?
Labda gurul a lábam elé. Megállok, de nem veszem fel. Körülnézek, egy alak messziről integet. A szemembe süt a nap, így nem ismerem fel, ki az.
– Várj! – kiabálja úgy, hogy még én is meghalljam. – Szia, Kylie!
Ne már. Pont Aaron? Rohadtul remélem, hogy ez nem isteni közbeavatkozás az utazással kapcsolatban.
Nem merem jobban felmérni a lacrosse-ozókat. Talán ő is köztük van? Kizárt. Akkor Aaron nem jött volna ide. Görcsbe rándul a gyomrom.
– Helló.
– Mi újság? – adja Aaron a lazát, mintha érdekelné. Képes még mosolyogni is rám azzal az „ugyan már, hisz barátok vagyunk” mosollyal, aminek talán még be is dőlnék, ha naiv Disney-hercegnő lennék a hetedhét határon túlról. Akin lobotómiát végeztek, és elfelejtette, hogy gonosz boszorkányok is léteznek.
– Minden rendben, Aaron.
– Mit csinálsz ma este?
Az ajkamra harapok. Mindig ilyen nehéz volt őt lerázni? Nem emlékszem. Igazság szerint igyekszem sok mindent elfelejteni az elmúlt időkből. Pechemre pont azt nem sikerül, hogy egykor tényleg barátok voltunk.
– Lesz egy buli a tóparti házunknál. Gyere el!
Másra sem vágyom, mint beülni egy csapat idióta közé, akik sört vedelnek és egymással kavarnak. Ráadásul biztosan ott lesz… Hallom a vér zubogását az ép fülemben. Megrázom a fejemet. Nem tudok őrá gondolni, most nem, hiszen olyan közel vagyok a lelépéshez.
– Miss Monroe – biccent Aaron, ahogy a tanácsadó megáll mellettünk. A tűsarkúját nézem, mert nem akarom, hogy észrevegyék arcomat, a zavarodottságot rajta. – Kellemes, diáktalan nyarat kívánok!
– Köszönöm, Aaron. Neked pedig sok sikert a főiskolához! – Felsóhajt. – Kylie?
Érzem a felém irányuló figyelmüket.
Átkozott Miss Monroe, miért pont most jött ki? Miért nem húztam el a fenébe, amikor elém gurult az a tetves labda?
Beszívom a levegőt.
– Igen?
– Kérlek, gondold át még egyszer, amit mondtam! – már-már könyörög, igazi aggodalommal, amitől bizsereg a tarkóm. A szégyen jele. De ez még hagyján, Aaron is engem fürkész, több mint kíváncsi tekintettel. Pont Aaron. Ha ezt elmondja neki is… – Nem menekülhetsz csak úgy el!
– Jézusom – hátrálok. Előveszem a tenyérbemászó stílusomat a fölényes hanggal. Így el tudok húzni a közelükből, és véletlenül se bánják, hogy nem jöttek utánam. – Nem viszi kicsit túlzásba? Nincs saját élete, amivel az enyém helyett foglalkozhatna? Értse meg, hogy nem dönthet mások helyett, és főleg nem befolyásolhatja őket úgy, ahogy magának tetszik!
Monroe arcából kifut a vér. Szólni szeretne, de inkább becsukja a száját. Aaron felé inkább nem is nézek, ki tudja, milyen döbbenettel vegyes undort látnék.
A francba az egésszel! Úgy volt, hogy este nyugodtan összepakolom a cuccaimat, de elmegy tőle a kedvem. Felhívom Veronicát, az egyetlen embert, akinek nemhogy elviselem, de még igénylem is a társaságát. Van egy óriási borospincéjük a ház alatt. Az kell nekem.
Szedem a lábam, ahogy csak tudom, szúr az oldalam. Fújtatok, mint egy ló, elképzelem, milyen nevetségesen festhetek kívülről. Piros arc, napszemüveggel lefogott jégszőke, rövid tincsek, üldözött tekintet és hófehér bőr – csakis én lehetek.
Veronica vigyorogva vár. Csak két évvel idősebb nálam, mégis sokkal többet tud. Mintha neki természetes lenne a káosz, ami körülvesz bennünket, és kicsit sincs beszarva tőle.
– Be akarok rúgni – közlöm, miután lerogyok az ágyára.
– Tudhattam volna, hogy csak ezért jössz – nevet fel.
– Fogd be! Komoly gondjaim vannak, oké?
– Engem már nem etetsz meg ezzel a „szegény lány vagyok, majdnem meghaltam” maszlaggal.
Elengedem a megjegyzést a működő fülem mellett.
– Ha nem hozol nekem egy üveg édes vörösbort, esküszöm, betörök oda.
Az ajtó felé nyújtja tetovált karját.
– Csak nyugodtan.
– Arrgh! – a párnájába fúrom az arcomat. Tudja, hogy nem megyek le oda és nem fosztom ki a családi borospincét. Mindent tud rólam, a francba, és még az orrom alá is dörgöli!
– Szóval?
– Szóval mi? – fintorgok.
– Vége a sulinak, tegnap még majd kiugrottál a bőrödből örömödben, hogy leléphetsz erről a „pokoltanyáról”, ma meg a fogadat csikorgatod dühödben?
– Valahogy úgy.
A többit elhallgatom. Bár elég okos ahhoz, hogy kitalálja, mi a gond, nem fogom elismerni. Bizonyos dolgokat jobb magunkban tartani.
– Oké. Ha elmeséled, talán lemegyek a pincébe, és talán hozok egy üveg bort.
Ez nem ér. Azt akarom mondani, hogy ez nem ér, hogy nem kérhet ilyet, nem zsarolhat érzelmileg, a legjobb barátomként sem, ám ehelyett azt válaszolom:
– Monroe miatt gyengének tűntem.
Veronica hoz egy üveg bort. Megisszuk. Beszélgetünk, élcelődünk, néha még nevetünk is. Leginkább azon, ahogyan Veronica beszólogat, de nem veszem zokon. Este nyolc körül hazaér az anyukája, és megkérdezi, mit szeretnénk vacsorázni. Hidegen hagy az étel gondolata, helyette azon pörgök, hogy ideje lenne hazamenni. Nem mintha várna otthon valaki, csak nem akarom őket zavarni. Még akkor sem, ha azt mondják, örömmel látnak, és tudom, hogy ez igaz. Inkább magam miatt döntök így.
Megölelem Veronicát, majd távozom. A derekamra kötöm a farmerdzsekimet, jólesik a bőrömön végigfutó hűvös levegő. Fehér tornacipőm szinte világít a sötétbe borult járdán. Egy szúnyog a vállamba csíp, odacsapok, de elhibázom, és a vérszívó megmenekül. Itt, a tó közelében sokkal több van belőlük, mint nálunk a lakóparkban.
Elhúz mellettem egy dzsip, az összes lehetséges ablakon kifelé lógnak belőle az emberek, azt hiszem, az egyik lányt ismerem is. Zene bömböl az autóból, még azután is hallani vélem, hogy a kocsi elfordul jobbra a következő kereszteződésnél. Elérek a keresztutcáig, és jobbra nézek: egy csomó autó parkol ott. Ez Aaron bulija.
Folytatnom kéne az utamat hazafelé, és még a jobbra fordulás gondolatát is kiűzni a fejemből. Pár nap, és elhúzok innen, nem kéne ilyenekkel foglalkoznom.
De… talán éppen azért, mert hamarosan lelécelek innen, tehetnék egy utolsó kitérőt.
A hang a koponyám hátsó felében azt suttogja, hogy látnom kell őt, nem mehetek el addig, amíg nem látom.
Elindulok. Néhány méter után már látom a házban világító fényeket. Hallom a zenét, a basszust, a bőrömön érzem a hullámzását. Eminem Riverje az. Ketten smárolnak egy kabriónak dőlve, nagy ívben kikerülöm őket.
Megállok, hogy rendesen körbe tudjak nézni, hunyorgok a fényszórók vakító fényétől. Bárki gondoskodott a felszerelésről, nem aprózta el a végzős év utolsó, hivatalos buliját. Mosógép méretű hangfalak, lacrosse-pályát megvilágító reflektorok, söröshordók egymás mellett – azaz minden, ami egy közhelyes bulihoz kell.
Végül megpillantom, épp kilép a házból. Elakad a lélegzetem. Elhalkulnak körülöttem a zajok, egyedül a fékek csikorgását hallom a fülemben, mindkét fülemben, még akkor is, ha ez tudományosan lehetetlen.
Marco. Megáll a teraszon, körbepillant. Hosszan nézem, iszom a látványt, kihasználom, hogy senki sem láthatja, ahogyan őt figyelem. Akárhányszor megláttam a suli folyosóján vagy a menzán, inkább megfordultam és eltűztem a másik irányba.
Valaki belém ütközik, és jéghideg sört locsol a lábamra.
– Basszus! – kiált fel a srác a kelleténél hangosabban, az ép fülem mellett. – Ne haragudj, nem láttalak!
Páran minket néznek. A sör teljesen átáztatja a tornacipőmet, már a zoknimban is érzem.
– Néha érdemes lenne nyitott szemmel közlekedni – morgom, és előtúrok egy csomag nedves törlőkendőt a táskámból.
– Ezer bocs, igazad van, csak olyan kicsi vagy, meg vékony is, hogy beleolvadtál a sötétségbe.
Kérdőn nézek rá. Ez most komoly?
– Mármint – kerekedik el a szeme –, nem úgy értem, hogy rosszul nézel ki, vagy ilyesmi, mert nem… Jézus! Hadd segítsek!
– Kösz, nem kell, megoldom.
Leveszem a cipőt, kibújok a zokniból is, és kicsavarom belőle a sört. Rettenetesen büdös, savanyú szaga csípi az orromat.
– Biztos? – folytatja tovább a srác.
– Megoldjuk, Tyler – feleli a kérdésre egy ismerős hang a hátam mögül. Földbe, vagyis a nyirkos fűbe gyökerezik a lábam. Nem merek megfordulni, és szembenézni vele. Hová szaladjak most? Ráadásul mezítláb?
A Tylernek nevezett srác persze azonnal eliszkol. Felegyenesedek, és megfordulok. Remeg a kezem.
– Kylie.
– Marco.
Mintha egy újabb isteni közbeavatkozás lenne, megszólal a Him & I. A fogamat szívom.
– Gyere, kerítünk neked egy papucsot.
– Megvagyok.
Marco felvonja a szemöldökét. Utálom, hogy a mozdulattal a szemére irányítja a figyelmemet – a sötétkék, parázsló szempárra. A haja egy leheletnyivel rövidebb, mint szokott, és valószínűleg a nyár miatt, de egy árnyalatnyival világosabb is. Már-már szőkésbarna a tejcsoki helyett.
– Nem hiszem, hogy megvagy.
Most én vonom fel a szemöldököm. Hagyom, hogy az undor, amit a szavai iránt érzek, kiüljön az arcomra.
Marco elindul a hátsóajtó felé, ahol senki sincs. Fázik a talpam a fűben, sőt már az egész lábam. Nincsen cipőm, amiben hazasétálhatnék, és… és…
– Nem jössz? – fordul vissza felém.
De, megyek.
Szívem a torkomban dobog, ahogy követem. Elindulunk az emeleti fürdő felé, én szorosan Marco háta mögött. Érzem, hogy figyelnek. Hogy kíváncsiak, hogy kérdeznének, hogy mindjárt megírják a jelen nem lévő pletykafészkeknek, hogy együtt láttak minket – a baleset óta most először. Erősen kapaszkodom a lépcső korlátjába, de nem azért, mert félek az esetleges zuhanástól. Igyekszem a pofátlan kíváncsiság kiváltotta fellobbanást leplezni.
Marco kinyitja előttem a fürdőszoba ajtaját, majd bentről kulcsra zárja. A kádhoz lép, nem néz rám, megnyitja a csapot, és ereszt némi vizet a kád aljába.
– Tessék.
A szürke csempére szegezem a pillantásom. Elhaladok Marco mellett, és beállok a kádba. A meleg szúrni kezdi az átfázott bőrömet, de inkább tűröm, és leülök a kád szélére.
Marco elővesz egy törölközőt, mellém teríti.
– Kösz – köszörülöm meg a torkom, mire biccent.
Ide-oda kapkodom a tekintetem, szavakat keresek. Azóta nem beszélünk, hogy kijöttünk a kórházból. Pontosabban mióta elküldtem, hogy soha többé nem akarom látni. Akkoriban mondták el, hogy nem fogok többé úgy hallani, mint a baleset előtt. Hogy soha nem leszek ép, de ne aggódjak, mert a fülem fölött visszanő a haj, és megtanulom érzékelni a tompa világot.
Marco azóta nem vezet. Pedig nem ő volt a hibás. Sem az őz, aki elénk ugrott a fák közül. Egyszerűen csak megtörtént.
Marco a kézmosó előtt áll. Hosszú heg tör elő fekete pólója alól, keresztülszeli napbarnított bőrét. Zavaromban elfordulok. Alig hallom a légzését, de tudom, egyre mélyebb levegőket vesz. Behunyom a szemem.
– Aaron elmondta, igaz?
Megerősítés nélkül is tudom a választ. Legjobb barátok, nem vártam a beszámolásnál kevesebbet.
– Miért? – kérdezi.
– Miért maradjak?
Marco mellém ül, a kád másik oldalára. Libabőrös leszek. Amikor ilyen közel van, visszarepülök az együtt töltött napokba. Micsoda pech, hogy olyan kevés adatott belőlük.
– Ne menj el – rázza a fejét.
– Már nem vagyunk együtt – mondom ki az igazságot, ami abban a pillanatban rettenetesen fáj.
– Ezt én is észrevettem, kösz – gúnyolódik.
– Akkor mondj egy okot, csak egy jó okot a maradásra.
Marco ismét a fejét rázza. A tekintetében villan valami, és közben fogalma sincs, hogy a tökéletes hallásnál többet is feláldoznék azért, ha visszakaphatnánk valamennyit az önfeledt, bolond és soha véget nem érőnek hitt hetekből.
– Árulj el valamit – kéri hirtelen.
Gyenge bólintással adom meg magam. Ahhoz képest, milyen kitartóan igyekeztem gyűlölni, pillanatok alatt lebontja a védfalamat. Miss Monroe szerint ez fejlődés, már legalább beismerem „ambivalens érzéseimet”.
– Azon az éjszakán, mielőtt a fának ütköztünk… Mit hallottál utoljára?
Belemarkolok a hideg márványba.
– Miért számít ez most? – suttogom.
Marco kérlelhetetlenül néz, követeli a választ. Felemelem a fejem, látni akarom az arcát. Nem remeg a hangom, amikor kimondom:
– A hangodat.
Alig láthatóan beszívja az alsó ajkát.
– Itt az okod.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése