Tagadás (kisregény)

A forgatókönyv szerint csókkal zárják a történetüket, és boldogan élnek, míg meg nem halnak – a valóságban viszont Lilynek és Nicónak semmi köze egymáshoz. Dominika festői tengerpartján csak eljátsszák, hogy szerelmesek egymásba, aztán mindenki visszamegy a saját életébe.

Ez a terv.

Legalábbis addig, amíg Lily úgy nem dönt, hogy átírja a forgatókönyvet…

1)

Nem ronthatom el a nagyjelenetünket. Mindenkinek csak egy igazi nagyjelenet jut, és ha azt elbaltázod, egész életedben bánni fogod.

Nem ronthatom el, de mégis: képtelen vagyok visszafogni magam. A nyolcnapos forgatás alatt egyetlen dologban sem voltam annyira biztos, mint a mostani jelenetben. Nem érhet ott véget, ahol a forgatókönyv diktálja, ennek a párosnak több kell, extra idő, hogy lubickolhassanak egymásban.

Meglököm Nico meztelen vállát. A srác tekintetében olyan villanás, amit a kamera nem láthat, én viszont gond nélkül elkapom – egy csipet meglepődés, egy adag kalandvágy, leheletnyi carpe diem.

– Ne hidd, hogy ilyen könnyen megbocsátok neked – incselkedem, mialatt közelebb húzódom hozzá. Nem tudom, miként fog végződni a jelenet, csak menni akarok az árral, és engedni a karakteremet kibontakozni.

Érzem, hogy ötfős stábunk, élen a rendező nővéremmel, szinte kővé dermed a meglepettségtől.

A tenger felőli fuvallat belekap a strandköpenyembe, beszökik a vékony anyag alá. Borzongok.

Nico csípőre tett kézzel áll. Neon színű úszónaciján és kisfiús mosolyán kívül nem visel semmit. Az ilyen mosoly végzetesen vonzó azokon a srácokon, akik tudnak bánni vele. Nico tud. Száznyolcvan centijével, napbarnított bőrével, borostájával és világosbarna, állig érő hajával minden, csak nem kisfiús, így amikor megvillantja ezt a mosolyt, az egész arca megváltozik. Amikor először találkoztam vele, elismertem, hogy tényleg helyes. Amikor először megláttam ezt a mosolyt, megroggyant a térdem.

– Mit szeretnél tőlem? Egy szavadba kerül.

Hiszek neki. Mármint a karakteremmel, hisz az a dolgom, hogy eljátsszam, őrülten belezúgtam, és a nagy drámajelenet után megbocsássak és kibéküljünk, majd jöhet a „csók”. Nem viccelek, ennyit írt a forgatókönyv: „aztán csók, és vége”. De nincs vége, ha rajtam múlik. Megmutatom, hogy van élet a csókon és a megbocsátáson túl is, hogy egy jó szerelmi történet igenis folytatódik a „vége” után, és a nézővel marad.

Az arcához hajolok. Nicónak kristálytiszta, világoskék szeme van. Baromi jó színész, egyetlen pillantásával el tudja hitetni velem, hogy odáig van értem.

– Azt akarom, hogy kapj el!

Nico az ajkára harap. Akaratlanul is utánozom, és amikor a derekam után nyúl, elhajolok a mozdulat elől, és szaladni kezdek az átlátszóan tiszta Karib-tenger felé. A homok forró a talpam alatt, de akkor sem tudna megállásra kényszeríteni, ha felégetné a lábamat.

Kacagok. Pedig ez nem is volt a forgatókönyv része. Nico a nyomomban, nyilván bármikor utol tudna érni, de a felvétel és a becserkészés öröméért nem teszi.

Még nem érem el a vizet, amikor lassítok, és szembenézek az üldözőmmel. Nagyon élvezi a játékot, a tekintete szinte lángol. A szemem sarkából látom, hogy a két operatőr közül az egyik megindul felénk. A hangot majd utólag összerakjuk. A lényeg a jelenet húzása, a kémia, az improvizáció.

Nico a vállamat nézi, amiről a futás hevében félig lecsúszott a köpeny, a színes fürdőruhámat, és benne engem: igenis felmér magának, és tetszik neki a látvány. Hú, de jól csinálja. Ahhoz képest, hogy csak az egyetemen tanult színjátszást, rohadt profi.

– Ne fuss tovább előlem – kéri, az én szívem meg kihagy egy ütemet. Valójában nem hozzám, a karakteremhez beszél, de annyira benne vagyok a jelenetben, hogy nem tudok különbséget tenni.

Soha az életben nem csináltam még ilyet, de most lendületet veszek egy ugráshoz, és csak remélni merem, hogy nem kell többször felvenni. A lábammal átfogom Nico csípőjét, bőröm a bőréhez tapad, vizes hajtincseim végéből a nyakába csorognak a cseppek. Kezemmel a nyakát ölelem, és megpróbálok nem összerezzenni, amikor ujjai a fenekem alatt a combomba markolnak.

– Elbírsz? – suttogom milliméternyi távolságban az ajkától.

Talán nem ártott volna átgondolni az ugrást a plusz kilóimra tekintettel, de Nico meg sem rezdült, sőt olyan magabiztosan tart, hogy szélnek eresztem az aggódó gondolatot.

– Viccelsz velem? Alig vártam, hogy ilyen közel legyél.

Megcsókolom. Nem ez az első csókunk a forgatás alatt, viszont ez a legspontánabb. Nincsenek kívülről jövő utasítások, semmiféle nyomás vagy forgatókönyv: csak befejezzük, amit a karaktereink elkezdtek, és pokolian jó érzés. Mindenütt bizserget, ahogy a nyelve összekapaszkodik az enyémmel, ahogy belesóhajt a csókunkba, és a lehető legközelebb húz magához. A bőre pont olyan forró, mint a dominikai napsütés, az ajkán a tenger íze. Annyira jó beleveszni a pillanatba, hogy soha nem akarom elengedni. Nem fogom vissza magam egy másodpercre sem – nem érzek bűntudatot, szégyent, csakis az érdekel, amit a testem tesz az övével, hogy az egekbe repítse ezt a jelenetet. Emlékezetessé fogom tenni, nem lesz egy a sok közül, még akkor sem, ha ez azzal jár, hogy átlépem a profizmus határát. Most nem önmagam vagyok, hanem a lány, aki őrülten belehabarodott ebbe a srácba.

A világ legfinomabb mozdulatával vetünk véget a csóknak. Könnyű, mint egy simogatás, természetes, akár a lélegzés. Nico tekintete az enyémbe mélyed, a lelkem legsötétebb bugyrába is lelát. Annyira nyílt vagyok vele, annyira sebezhető, mint senki mással ezelőtt.

– Ennyi! – kiabálja Sam, az operatőrsrác, mire magamhoz térek. Szinte ködös az agyam, és nem is fogom fel, mit látok, mert Nico még fog, és ezúttal rosszfajta borzongás fut végig rajtam.

A nővérem nincs sehol, a többi stábtag meg tátott szájjal bámul minket. Leugrom Nico öléből, megigazítom a ruhámat, és Sam felé indulok, de Nico nem enged, gyöngéden visszafordít maga felé.

– Lily, beszélnünk kell!

– Később, jó? Meg kell találnom a nővéremet. – Gyorsan elszakítom a pillantásom, nem tudok hosszan a szemébe nézni.

Odamegyek a többiekhez, és felkapom a táskámat.

– Jó lett a felvétel? – kérdezem Samet.

– Hát – vakarja az állát –, megismételhetetlen lett, az biztos.

Nekem ennyi elég. A megismételhetetlen dolgok általában jól sikerülnek.

– Nem láttad Irist?

Sam a szálloda felé mutat. A hátam mögött a többiek beszélgetnek. Még éppen hallom Franco, a másik főszereplőpáros fiútagjának hangját, ahogy Nicótól kérdezi:

– Miért rohangászol a forró homokban, haver?

– Mert egy idióta barom vagyok.

2)

Nem nézek hátra, ahogy a szálloda felé igyekszem. Már az arcom belső felét harapdálom, mint kiskorunkban, ha rossz fát tettem a tűzre. A zsigereimben érzem, hogy Iris mérges rám. Nem hagyta volna csak ott úgy a filmet, ha nem lenne totál pipa.

Felliftezem a hatodikra, ahol a szobáink vannak, és egyenesen a nővéreméhez megyek. Kopogok az ajtón, többször is, mire szipogós hangon kiszól:

– Mi az?

Ajaj, sír?! Basszus, akkor nagyon ki van borulva.

– Engedj be, Iris! Nem akartalak megbántani az impróval, ne haragudj!

Iris kinyitja az ajtót, sminkje az ajkáig lefolyt. Egy gombóccá gyűrt papírzsepit nyomkod az arcához, és csak potyognak a könnyei.

– Jézusom, mi a baj? – Azonnal a legrosszabbra számítok. Mert azt nem hiszem, hogy a nagyjelenet miatt bukott ki ennyire.

– Az esküvő! – zihálja. – A tökéletes esküvőnek lőttek!

Bennem akad a szó. Azért jöttünk Dominikára, mert kicsi korunk óta ez volt Iris álomhelyszíne az esküvőjéhez. A kisfilmet csak extraként forgattuk itt, amolyan ha már úgyis itt vagyunk alapon, ráadásul az összes stábtag hivatalos az esküvőre is.

Ekkor jut eszembe, hogy egész nap nem láttam Casst, a vőlegényt.

– Hol van Cass? – kérdezem rémülten. – Ugye, nem lépett le a lagzi előtt?

Iris hisztérikusan zokogva rázza a fejét.

– Cass túrázni ment. Nem vele van a baj. – Iris mély, nagyon mély lélegzetet vesz. – Hanem veled.

És a könnyei csak tovább patakzanak. Értem én, hogy sok a stressz, másfél éve erre az esküvőre készülünk, fontos neki a streamszolgáltató pályázatára készülő kisfilm is, de ez azért túlzás. Mégis hogyan és miért rontanám el pont én az esküvőjét?

Legyintek.

– Miattam egyáltalán ne aggódj, és pláne ne bömbölj. Nagyon is jól megvagyok, köszönöm, és az összes feladatot hibátlanul fogom teljesíteni, amit rám bíztál. Vagy a film miatt vagy ideges? Azért már bocsánatot kértem. Tudom, hogy egy jó barátod írta a forgatókönyvet, és tök jó is, de úgy éreztem, hogy a karakterem és Nico karakterének párosa nem kapott megfelelő lezárást… Annyira tud irritálni, amikor valami befejezetlen marad. Színtiszta kicseszés a nézővel szemben, én meg katarzist akartam adni nekik. Kiteljesedést a karaktereknek.

Csacsogok, hátha elakad a könnyvízesés, és csillapíthatom a nővérem szomorúságát. Élete legfontosabb eseménye előtt áll. Nehogy már elrontsam neki!

– Nem vagy boldog. Az álomesküvőmön, ahol mindenkinek boldognak kéne lennie, az életem egyik legfontosabb személye nem az. És még csak el sem ismered! Annyira tagadsz mindent, ami változást hozhat, hogy már észre sem veszed magadon.

Ez nem igaz, gondolom, de nem mondom ki. Ehelyett azt válaszolom:

– De örülök nektek, és boldoggá tesz a te boldogságod.

– Hát ez az – néz rám olyan könnyes szemmel, amibe beleremeg a szívem is –, az én boldogságom. Hol van a tiéd?

– Teljesen jól vagyok. Miért aggódsz ennyire értem? – nyúlok a keze után, hogy támogatást nyújtsak neki. Vagy magamnak.

– Ha annyira jól vagy, miért jöttél az esküvőre egyedül, Lily? Hiszen vőlegényed van, de otthon hagytad! Miért?

Összeszorítom a számat. Nem vallhatom be Irisnak, hogy Josh azért nem jött velem, mert szerepet vállaltam a kisfilmjében. Josh választás elé állított – ha belemegyek, hogy eljátsszam a romantikus főhősnőt, nem jön velem.

– Dolga akadt.

Iris felhorkan.

– Nyilvánvalóan. Olyan dolog, mint amikor titokban rávett, hogy megműttesd a melledet, és hetekre elkerülte a velünk való találkozást, hogy ne jöjjünk rá?

Érzem, hogy tiltakoznom kell, muszáj, vagy belehalok.

– Magam miatt tettem. Hisz tudod, hogy sosem tetszett a formája.

– Nem, Lily! – mennydörgi a nővérem, amitől hátrahőkölök. – Semmi bajod sem volt magaddal, amíg Josh nem éreztette veled, hogy nem vagy megfelelő. Kés alá feküdtél, fogytál, mint egy őrült, mindent megtettél neki, és ő arra sem képes, hogy elkísérjen téged!

Felugrom az ágyról, elmúlik a meleg késztetés Iris vigasztalására.

– Mi bajod van most, hogy így rám akadtál? Sosem tetszett, hogy Joshsal járok, de ma egyszerűen elviselhetetlenül durva vagy velem. Miért?

– Mert a mai jelenet a parton Nicóval nem csak imprózás volt. Az voltál te, és láttam, milyen boldog lehetnél, ha hagynád magadnak.

– Az nem volt komoly – dadogom. – A játék része. Nicónak eszébe nem jutna bármit is akarni tőlem… Csak szórakoztunk.

– Te szórakoztál.

Megmasszírozom az orrnyergemet, aztán a homlokomat.

– Oké. Oké. Most megyek, lezuhanyzom, aztán együnk együtt, jó? Mindketten nyugodjunk le egy kicsit, hogy tiszta fejjel átbeszélhessük a történteket.

Iris már nem bömböl, hála az égnek. Kisurranok a szobájából, kell egy kis magány. Isten tudja, miért remeg a kezem, ahogy a kilincsre csúsztatom.

Lemosom magamról a napfény ízét, a homokszemek illatát és Nico csókját. Elfelejtem, milyen vággyal markolta a combomat, hisz csak a kamerának szólt. Nem volt benne semmi valós, nem is lehetett, hisz nekem vőlegényem van, ő pedig rá sem nézne egy teltebb lányra, mint én. Amikor először találkoztunk, Nico teljesen semleges volt velem. Egyáltalán nem adta a bunkó macsót, normálisan szólt hozzám, viszont teljes érdektelenség ült a tekintetében. Ez akkor változott meg, amikor forgott a kamera, és csakis akkor.

Hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam. Elméletileg később kiderül, kell-e újravenni jelenetet az elmúlt napok anyagából. Nyolc napja, éjt nappallá téve csak forgatunk, kezdek az erőm végére érni.

Holnap jönnek a vendégek, és én a fogadóstáb oszlopos tagja vagyok, ezzel is próbálok segíteni Irisnek, hogy nyugodtan tudjon pihenni a nagy nap előtt. De semmi kedvem sincs hozzá. Legszívesebben csak elbújnék a tengerparton egy pálmafa alatt, és hűsölnék meg úszkálnék, ameddig csak lehet.

Felhúzom a magas talpú szandálomat, és ellenőrzöm a színes, madármintás maxiruha masniját a mellem alatt. Ezúttal az egyik abszolút kedvenc illatomat, a Victoria’s Secret kókuszos testpermetét viselem magamon, ami mindig ad egy extra löket magabiztosságot. Vállamra csúsztatom a fekete táskapántot, és átslattyogok Irishoz, de nem nyit ajtót és nem is felel. Talán már lent van az étteremben, gondolom, és elindulok a lift felé. Egy percbe sem telik, és a hotel elegáns arany és barna lobbyjában találom magam. Átvágok a helyiségen, a hatalmas ablakokon árad befelé a lenyugvó nap narancssárgás fénye.

Keresztülsétálok a misztikus sötétbe burkolózó báron, hogy kiérjek a teraszra – mindig itt eszünk, amint enyhül egy kicsit a nappali hőség. Tekintetem azonnal a szokásos asztalunk irányába téved, csakhogy a nővérem helyett valaki teljesen más ücsörög ott egy pohár koktél fölött.

Földbe gyökerezik a lábam. Nem létezik, hogy pont akkor jöjjön le, amikor mi is! Azt hiszem, ő is észrevett. Most már muszáj lesz odamennem és lazának lenni.

Az érkezés sikerül, a lazának maradás kevésbe. Nicónak viszont nem okoz kihívást, ahogy egy terebélyes rottingszékben ül. Sötétkék, bő ing van rajta, farmer rövidnadrág, a haja összefogva, feltűrt ingujja alól kilógnak a tetkói. Persze nem bámulom. Ahogy elmegyek mellette, egy másodpercre lehunyja a szemét.

Lehuppanok Nicóval szemben, és kényelmes pózba helyezem a lábamat.

– A többiek? – kérdezem a világ legtermészetesebb hangjával.

Nico nem felel. Hát, ez jól indul.

– Rendeltél már?

Továbbra sincs válasz. Biztos morcos. Vagy éhes, akkor szokott ilyen mély hallgatásba burkolózni.

– Mi volt az a délutáni jelenet? – szólal meg végre. A gyomrom a torkomba liftezik a hangjától. Na, Lily, most legyen erőd tagadni.

– Improvizáció – vonok vállat. – Néha jót tesz a filmnek, és olyan erős volt a dinamika, hogy nem bírtam ellenállni. Bocs, ha belerángattalak bármi kellemetlenbe.

Nico szeme összeszűkül. Mutatóujját végighúzza az álla vonalán, ajkát konokul összepréseli, ilyenkor megközelíthetetlennek tűnik. Hirtelen a hátam mögé néz, és halkan annyit mond:

– Ahhoz késő, már nyakig benne vagyok.

3)

Sam kihúz magának egy széket, és vigyorogva egyikünkről a másikra néz.

– Most jövök a rendezőasszonytól. Átnéztük az összes felvételt, és mindegyik átment a szűrőn. Tudjátok, mit jelent ez?

Azt jelenti, hogy többé nem kell szerelmespárt játszanunk. Kerülöm Nico tekintetét, miközben elveszek egy itallapot. Hirtelen innék valami erőset. Lassan megérkezik az egész stáb az asztalhoz. Úgy mosolygok, mint egy idióta, nehogy valaki ráérezzen, milyen feszült vagyok. Amikor Iris „forgatás vége” képeket készít, nem tudom nem észrevenni, hogy Nico többemberes távolságra elkerül.

Vacsora után a fiúk felvetik, hogy ünnepeljük meg a kisfilmet ezen a jeles napon, és az élőzenés teraszra próbálják rábeszélni a fáradtakat. Nagyjából úgy néz ki, hogy mindenki belemegy, én viszont ki akarom menteni magam. Ma nincs kedvem ehhez.

– Bocs, srácok, én tutira nem megyek.

A nővérem és Cass bánatosan fordulnak felém, és még utoljára megpróbálnak rábeszélni a kiruccanásra, amihez csatlakoznak az operatőrök és a hangmérnök is, Franco és Beate, szóval már mindenki nyaggat, egyedül Nico nem. Hát persze hogy ő nem.

– Egész egyszerűen elájulok, még a múlt éjszakai forgatást sem pihentem ki, és nem akarok visszahúzni senkit. Menjetek és érezzétek jól magatok helyettem is!

Iris megölel, Cass pedig nyom egy puszit a fejem búbjára. Az egész csapat iszonyú összetartó már az egyetem óta, egy rossz szavam sem lehet rájuk, tárt karokkal fogadtak, amikor belecsöppentem a projektjükbe, de Iris és Cass mások. Ők a családom.

A többiek a buli, míg én a szobám felé veszem az irányt. Amikor felérek, átnézem az összes közösségi médiát, hátha találok akár egyetlen üzenetet is Joshtól. Akármit. Csak, hogy hiányzom neki, annyi elég is lenne. Persze sehol nincs semmi.

A hőség miatt egy nagyon vékony topban alszom, ami még a hasamat is alig fedi. Ragad rám a meleg, a légkondit viszont utálom. A szoba ablakai és a teraszajtó nyitva, elalvás előtt imádkozom, nehogy beszökjön valami félelmetes teremtés. Olyan kimerült vagyok, hogy másodpercek alatt elalszom.

Beate valamikor hajnalban jön vissza a hotelbe, hallom, amint a mágneskártyával szórakozik az ajtónk előtt. Kómás aggyal, félig csukott szemmel odatámolygok, hogy beengedjem, viszont a zár kattanása után váratlan látvány fogad.

– Na, végre – motyogja becsiccsentve az ajtónak, amiről azt hiszi, ő nyitotta ki fél kézzel. Nem tudja, hogy ott vagyok, ugyanis fel sem néz az előtte álló lány dekoltázsából. Bal karjával a falnak támaszkodik, jobbal a kilincset keresve hadonászik, az ismeretlen lány tenyere a fenekét tapizza, és attól rettegek, hogy mindjárt itt, a nyílt folyosón esnek egymásnak.

– A szobád eggyel arrébb van, Nico – mondom olyan visszafogott, barátságos hangnemben, ahogy csak beszélni tudok.

Nico végre elszakítja az ajkát a lány mellétől, és ködös tekintettel rám néz.

– Te… – suttogja, de kicsit mintha nem nekem beszélne. – Annyira felhúztál ma… Annyira nem tudok mit kezdeni veled.

A csaj, aki legalább tíz kilóval könnyebb nálam, finoman a szobája felé löki, nyilvánvalóan nem azért jöttek el idáig, hogy velem trécseljenek.

Nem nézek utánuk, mert nem akarom látni, ahogy eltűnnek odabent.

Mire újra el tudok aludni, már hajnalodik. Kábé fél óra szundítás után kimászom az ágyból, és úszni indulok, kihasználom, hogy ilyenkor nincsenek sokan a medencénél. Kellenek a hosszok a bágyadtság ellen.

Természetesen én vagyok az első a kis csapatból, aki megreggelizik. Nem várom meg a többieket, az egyik bérelt autónkkal kiszáguldok a reptérre, nem számít, hogy órákat kell várnom a gépre. Legalább jut időm gondolkozni, illetve nem gondolkozni a tegnap este történteken. Nico és egy lány összebújva. Borzasztó látvány, pedig nem kellene, hogy érdekeljen. Semmi közünk egymáshoz.

Abban a pillanatban hirtelen szeretném, ha Josh beváltaná a jegyét, és megjelenne a násznéppel együtt, hogy ne legyek olyan átkozottul egyedül.

Josh nem jön, a vendégsereg viszont megérkezik. Komoly logisztikai feladat senkit sem otthagyni a reptéren, mielőtt hét minibuszba ültetem őket.

A hotelnél Iris és Cass szeretettel végigölelgetnek mindenkit, a pereputty becsekkol, én meg gyorsan eszem valamit, mielőtt éhen veszek.

Amúgy nyugis nap van, a srácok a tegnap estét heveri ki, késő délután kezdenek magukhoz térni, mire én már kétszer elfáradtam. Gondoskodtam arról, hogy mindenkinek legyen holnapra vasalója, szobákat cseréltettem a recepción, mert Maddy néni nem akar annyit liftezni, és öntöttem egy kis lelket Irisbe is, aki hirtelen rádöbbent, hogy holnap férjhez megy. Tök jól vagyok. Élvezem a pillanatot és a színes koktélt, az esti meleget, a fehér ruhám libbenését a bokámnál.

Amikor feltűnik Beate, azonnal lecsapok rá a tervemmel, és így kötünk ki még sötétedés előtt az élőzenés teraszon. Már a harmadik koktélomat iszom, és egy cseppet jobban érzem a hatását, mint illene. Holnap nagy nap lesz, türtőztetnem kell magam, csak annyira jólesik leengedni és senki bajával nem foglalkozni… Leírhatatlan.

Nem tudom, Beate vesz rá engem a táncra vagy én őt, de táncolunk egymással és egyedül is, ez a legvagányabb csajos buli, ahol az elmúlt fél évben jártam. Kieresztem a gőzt, engedem, hogy a latin ritmusok átjárjanak, és csak élvezem a pillanatot. Lecsúszik még egy koktél, de túl szomjas vagyok, hogy kétszer meggondoljam.

Felkérnek táncolni. Engem, a kis töltött bonbont! Egészen hihetetlen, az meg pláne, hogy nem foglalkozom most ezzel, mert túl jól érzem magam a bőrömben.

Olyan sok ember gyűlik össze a teraszra, hogy néhányszor szem elől tévesztem Beatét. Pár perc után azonban újra felbukkan a látómezőmben, így nem aggódom. Egyedül akkor ugrik meg a vérnyomásom egy kicsit, na jó, brutálisan, amikor Nico a tömegben a hátamhoz simul. Tudom, hogy ő az. Érzik a szenzoraim, érzi a bőröm, a testem ismeri a közelségét. Csak áll mögöttem, mint egy erős védfal, és én kívánom a közelségét. A hajamba fésülöm az ujjaimat, mintha ő érintene, és hátrafelé húzom a tincseimet, hogy fejem a mellkasának dönthessem.

Bömböl a zene, de olyan közelről és tisztán hallom Nico szavait, mintha csak ketten lennénk.

– Kibaszott jó illatod van. Nem… bírok… vele… betelni… – Minden egyes szó után megsimogatja a bőröm, de olyan finoman, mintha hozzám sem érne.

Az érintése berobbant bennem valamit. Nem érhetünk egymáshoz. Félig hátrafordulok, a szemébe nézek. Olyan közel van, eszméletlenül közel.

– A vékony lánynak is ilyen illata volt?

Megkeményedik a pillantása. Fáj a dühös tekintete, azonban tudom, hogy el kell távolítanom magamat tőle. Nem lehetünk túl közel, hisz már nem forgatunk, és nekem ott van Josh…

Nico elsétál. Totál elvesztem a kontrollt az érzéseim fölött, kérek még egy koktélt, és ott helyben kiszörpölöm a szívószállal.

Ki akarom ütni magam, hogy ne érezzem, milyen, amikor összetörik a szívem.

4)

Elmegy a kedvem a bulizástól, Beatét keresem a tömegben. Egy félreeső asztalnál nevet Francóval és Sammel, szólok neki, hogy lekoccanok. Vissza akarnak kísérni a hotelbe, de Nicóra hivatkozva lebeszélem őket a tervről. Kiverekszem magam a táncparkettről, aztán a kezembe gyűröm a ruhám alsó felét, hogy ne legyen kimoshatatlanul mocskos.

A szandálom tipegése visszhangzik az éjszakában. Az égbolt kristálytiszta, csillagos, a levegő selymes. Imádom a nyári éjjeleket, a bogarak neszezését, a puha hajnalhasadást.

Tudom, hogy ilyenkor nem lenne szabad használni a szálloda medencéjét, de szabályszegő kedvemben vagyok, és miután ledobáltam a ruháimat, megmártózom. A vízben jó, de miután kimászom, borzongás fut végig rajtam, és iparkodom a szobánk felé. Hogy ne fázzak annyira, a lépcsőn szaladok fel liftezés helyett. Rá sem fordulok a folyosóra, de a mérges hang máris megüti a fülem.

– Szarok a szabályokra! Ezerszer láttál minket együtt, tudod, hogy nem bűnöző vagyok! Nem, te figyelj rám! A barátnőm nem veszi fel a telefonját, és tudnom kell, hogy odabent van-e épségben.

Nico a szobánk előtt veszekedik a recepciós sráccal, a mi szobánk előtt, és valakit odabentről a barátnőjének hív. Észre sem veszem, mikor gyorsítom fel a lépteimet. Nico végre felém néz, és olyan megkönnyebbülés suhan át az arcán, hogy szinte térdre zuhanok.

– Mi a franc, Lily – sóhajtja. – Miért jöttél el egyedül?

Intek szegény recepciós srácnak, aki baromira örül, hogy megjelentem és nem kell szabályt szegnie, majd kinyitom az ajtót, és betessékelem Nicót.

– Nem tartozom elszámolással senkinek. Ha el akarok jönni egy buliból, eljövök.

– Ha azt hiszed, hogy bármelyik életben hidegen hagy, ha egyedül császkálsz éjszaka, gondold újra.

A fejemet ingatom. Józanul biztos látnék rációt a szavaiban, így viszont ne dirigáljon nekem.

– Ne fújd úgy fel, kábé ötszáz méterről van szó.

Nico közelebb lép, fölém tornyosul, pedig nem sokkal magasabb nálam, most mégis úgy érzem, apró vagyok hozzá képest, és gond nélkül elvesznék az ölelésében, ha széttárná a karját.

– Életem legrosszabb ötszáz métere.

Mosolygok az orrom alatt, hogy lehet valaki ennyire atyáskodó és édes egyszerre? Furcsa kombináció, tudom.

– Ne csináld ezt velem – motyogok, ahogy a minibárhoz lépek. Eddig egy pezsgő híján érintetlen volt a kis hűtő. Eddig. Nem szórakozom, nagy vadra lövök, és kiveszem belőle az üveg Absolut vodkát. – Kérsz?

– Ma nem iszom – feleli Nico határozottan. Hát legyen, annál jobban járok én. Lerúgom a cipőmet, és befészkelem magam az ablak előtt terebélyesedő fotelba. A függönyök elhúzva, remek kilátás nyílik a sötét tengerre.

– A tegnapi napot pihened, igaz? – Erről eszembe jut valami, és pofákat vágok, miközben belekortyolok a piába. – Milyen volt azzal a lánnyal? Szép emlék marad?

Nico levágja magát a másik fotelbe, és rám függeszti a pillantását. Ajaj. Kimelegszik a tarkóm ettől a nézéstől.

– Nem történt semmi olyan, amire emlékezni kéne.

Be vagyok csiccsentve, így duplán nem kéne Nicóval a szexuális kalandjairól beszélnem. Triplán, ha beleszámoljuk, hogy a napi tizenhat órás forgatások kezdete óta folyamatosan kívánom. Ez már csak ilyen, ha tizenhat órában el kell játszani, hogy odavagy érte.

– Pedig megesküdnék rá, hogy szoknyapecér vagy, aki él az adódó lehetőségekkel.

Mintha Nico nevetne, nem tudom, mert nem nézek rá, isten őrizz, hogy úgy tegyek, miközben a szexről beszélünk. A vodkásüveg hűvös, a tartalma elmossa a kétségeket, a tagadást, a határokat. Általában nem iszom, ezért kevés itallal is nagy másnaposságot tudok előidézni. Már érzem is, hogy lesben áll, támadásra készen.

– Akkor nem vagyok szoknyapecér, amikor a megfelelőre várok.

– Hú – bólogatok átszellemülten. – Ez aztán mély. Biztos akad valahol egy csinos, formás, de azért vékony lány, aki megtestesíti mindazt, amire vágysz.

A szemem sarkából látom, hogy felém fordul, majd hátradől, így aztán végképp nem nézhet máshova, csak rám.

– Mi ez a baromság nálad a „vékony lányokkal”?

– Semmi, semmi – mondom, mintha tényleg semmiség lenne. De a francokat az.

– Most komolyan. – Nico nem tágít. Jól van akkor. A vodkától bátor vagyok.

– A világ a vékony lányoké. A férfiak megvesznek értük, még akkor is, ha tagadják. Bizony, mert amit amúgy nem hangoztatnak, hogy idővel majd hasonlítgatni kezdenek: „te miért nem vagy ilyen”, meg „pár kiló mínusszal bomba csaj lehetnél”, érted, lehetnél, mert így – mutatok végig magamon –, így aztán nem vagy az. Te, meg hülye idióta, elhiszed, hogyha megváltozol, akkor majd szeretni fog, kívánni fog, és addig csinálod ezt, amíg rá sem ismersz önmagadra többé. Szóval nekem nincsen semmi bajom a vékony lányokkal. Abszolút semmi. Az a probléma, hogy nem tudok olyan lenni, mint ők. Egyszerűen nem megy, hiába próbáltam már mindent a műtéten kívül, de kés alá nem fekszem még egyszer, szó sem lehet róla.

Percek telnek el a kirohanásom után. Nem tudom, hány, de soknak tűnik.

– Mi az, hogy még egyszer? – firtatja Nico, és a hangszíne olyan… Nem tudom, fura.

– Ha te azt tudnád! – nevetek. – Bár talán tudod is. Amikor azt a sejtelmes ágyjelenetet forgattuk, láthattad a saját szemeddel.

Ja, az ágyjelenet. Most tutira nem fogom visszapörgetni magamban, mint az elmúlt öt napban annyiszor.

– Nyilvánvalóan fogalmad sincs, mitől vesznek meg a férfiak – morogja Nico, olyan forró a hangja, hogy ez igazából morgás, viszont nem tudom, kit akarna letámadni, mert csak ketten vagyunk itt. Meg természetesen az Absolut, aminek meg is érkezik a hatása, és már vibrálnak a képek a szemem előtt, be kell hunynom, ha nem akarok hányni. Behunyom, és aztán nem bírom kinyitni.

Talán soha életemben nem aludtam még ilyen jól. Van, ami melegít, de nem a takaró az, és jó illat van, természetes, tiszta haj és még valami keveréke… Nem akarok feltápászkodni, hogy körülnézzek, mert akkor jönni fog a fejfájás is – a vodkára még emlékszem a tegnap éjszakából. És Nicóra is. Megmerevedik a hátam, teszek a rám leselkedő fejfájásra, és felmérem, hol is vagyunk.

Az ágyamban. Félmeztelenül. Nico fejével a combomon. Iris esküvőjének reggelén! Úristen, menten megáll a szívem.

A másik ágyon Beate már ébren van, egyenesen rám mered. A tekintete kíváncsi, izgatott, meglepett.

– Nem történt semmi – vágom rá azonnal. – Úristen, hány óra van?!

– Nyolc. – Beate alig bírja visszanyelni a nevetését. Nico is felébred, a szemét dörzsöli, még mindig a combomon pihen, és teljesen frászt kapok, amikor elfordítja a fejét, hogy belecsókolhasson a bőrömbe.

5)

Atyaisten! Felugrom, mint akit tűz éget. Nico viccesnek találja, és lazán átfésüli ujjaival a reggeli, kócos tincseit. Mindig van egy hajgumi a csuklóján, ezúttal is legörgeti onnan, és összefogja vele a haját.

– Mi a francot művelsz? – követelem a választ csípőre tett kézzel.

– Neked is jó reggelt, Liliom!

Liliom. Ez megőrült!

– Miért vetkőztél le? És miért aludtál itt? – hebegek, alig hiszem el, hogy ez megtörtént. Bekarmoltam egy kicsit tegnap, de arra határozottan emlékszem, hogy nem bújtam össze vele.

– Így szoktam aludni. Amúgy te kérted, hogy maradjak itt – bújik bele az atlétájába.

– Az kizárt.

Nico felvonja a szemöldökét.

– Szerinted hazudok, Liliom?

– Ne hívj így! – csikorgatom a fogamat. – Egyáltalán, ne is… – A homlokomra szorítom a tenyeremet. Kell egy másodperc, mert ez nyilvánvalóan csak egy rémálom. – Úristen, Iris meg fog ölni! Kell egy Alvedon, mielőtt átmegyek hozzá.

Nico még mindig a szobánkban áll, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Aggaszt, hogy semmi emlékem sincs arról, miért aludtunk együtt. Nagyon aggaszt.

– Nincsen dolgod valahol? – morranok rá. – Mert nekem van! Mire vársz még?

– Adj egy puszit, mielőtt elmegyek.

Ez baszki, tényleg megzavarodott.

– Domenic, ne szórakozz! Nekem nincs most erre időm.

Ha már leliliomozott, megérdemli, hogy a teljes nevén hívjam, pláne, hogy nem szereti. Csakhogy nem hagyja magát ilyen könnyen. Előkapja a kisfiús mosolyt, mint valami szuperfegyvert. Az arcomhoz hajol.

– Jössz nekem egy puszival.

Sportcipőjével a kezében elsétál, mintha semmi fura nem történt volna köztünk. Bámulom a csukódó ajtót utána, a helyet, ahol az imént állt, de nem tudok rájönni, mi a bánat volt ez.

Összenézünk Beatével.

– Nem lesz könnyű dolgod vele.

– Semmilyen dolgom nincs vele! Nekem vőlegényem van – hebegem.

– Szerintem nem annyira érdekli.

Engem érdekel. Ez nem történhet meg! Nico megzavarodott a film miatt, az a baj, hogy túl közel vagyunk egymáshoz. Azt hiszi, hogy vonzódik hozzám, pedig csak a kihívás tetszik neki.

– Bár értem, szerencsétlen miért pedálozik annyira a múltkori után.

Nem tudom, miről beszél, és nem is az én dolgom. Az én dolgom jelenleg, hogy fogat mossak, magamra kapjak valami kényelmes ruhát, és átrongyoljak Irishez. Ahogy arra számítok, pizsamában, kiterülve reggelizik a franciaágyon.

– Jó reggelt! – rikkantom, pedig beleremeg az agyam. Iris egy dinnyeszelettel a szájában biccent, és int, hogy üljek mellé. Nem ártana nekem is enni valamit, de felfordul a gyomrom a kaja gondolatától. – Készen állsz, hogy Cass felesége légy?

A nővérem bólint.

– Arra már azóta készen állok, mióta megismerkedtünk. A felhajtásra nem állok készen. Nem kellett volna ekkora cécót csapni.

– Azzal már elkéstél, úgyhogy akár élvezhetnéd is.

– Így van – mondja immár szőlőszemeket rágcsálva. – Beraksz egy kis zenét?

Felcsillan a szemem. Nincs köztünk feszkó, itt vagyunk ezen a csodálatos szigeten, hogy férjhez adjuk a nővéremet, és én választhatok készülődős zenét. Lenyugszik a csapongó lelkivilágom, és púderszivacsok, hajsütővasak meg szexi harisnyatartók között kicsit elfelejtem az életemen elhatalmasodó káoszt.

A helyi sminkes- és fodrászcsapat kezelésbe veszi a koszorúslányokat, majd egy nagyon gyors, és az izgatottságtól szegényes ebéd után a nővéremet is. Iris túlzás nélkül gyönyörű. Sötétbarna haja elegáns, fonott kontyban pihen a tarkóján, egy hófehér virágot leszámítva semmi giccs vagy díszítés nincs benne. A sminkje visszafogott, klasszikus. Egyedül a szemöldökén és az ajkán erősebb a színezés, amitől kérdés nélkül beillene a keleti hercegnők sorába. Ruhája csipkés, törtfehér, egészen a térdééig az alakjára simul, onnantól viszont bővül, mint egy hableány uszonya. A tengerparti forgatástól a bőre akár a bronz, vibráló összhangot alkot a ruhájával.

– Gyönyörű vagy – suttogom a fülébe, mire válaszul megszorítja a kezem.

Én vagyok az utolsó, aki elkészül, de nem tehetek róla, össze-vissza rohangászom, hogy mindenkinek a segítségére legyek. A hajamat dús loknikba szárították, a sminkem csak egy leheletnyivel erősebb, mint a hétköznapokon, a ruhám is díszítés nélküli, egyenes fazonú, levendulaszínű visszafogottság.

Kiszabadulok a szobából, és gyorsan elkapom a szüleimet egy körre, akik eddig a bárban „pihenték ki” az esküvő fáradalmait. Izgatottak lesznek a hír hallatán, hogy lassan indulhatnak a tengerparti kis oltárhoz.

Soha nem álltunk olyan közel a szüleinkhez, mint egymáshoz. Ez nem az ő hibájuk, egyszerűen csak így alakult. Örültek, amikor elköltöztünk otthonról, azt hiszem, nekik mindig is nagyon fontos volt a saját identitásuk és a „felnőtt életük”. Ezért fogom én az oltárhoz kísérni a nővéremet – mindketten így éreztük helyesnek, a szüleink pedig nem haragudtak érte.

A teljes násznép a parton vár minket. Iris vet egy utolsó pillantást magára a tükörben, látom a mozdulataiból, milyen ideges. Legalább hatezer kép és videofelvétel készült eddig a mai napról, azonban egy sem örökítette meg, Iris milyen zavarban van; nem hagyta, hogy mások meglássák rajta.

– Minden flottul megy. Sőt, tökéletesen. Itt az ideje, hogy te is tökéletesen érezd magad. Itt a nagy nap, amit kislánykorunk óta tervezgettünk, és az álomsrác, aki úgy szeret, ahogy megérdemled. Vágjunk bele!

Összeölelkezünk még egyszer, már amennyire a hajkoronák engedik, és a part felé vesszük az irányt.

Amint meglátnak minket, azonnal kattannak a fényképezők és indulnak a felvételek, mosolygó és áhítattal ámuló arcok mindenütt. A felállított oltártól elakad a szavam. Az utolsó centiméterig fehér, lila és rózsaszín virágok borítják, igazi művészi munka. Egyetlen virágszirom sincsen rossz helyen, szinte már mértani pontossággal rendezett az egész felület. És igen, Cass is jól néz ki. Az arckifejezése meg egészen zseniális, mintha nem hinné el, hogy létezik a világon ilyen szép nő, és perceken belül a felesége lesz. Megölelem, mielőtt odanyújtanám Iris kezét, és teljesen ösztönösen, mintha máshová nem is nézhetnék, a tanúira esik a pillantásom. Pontosabban csak Nicóra. Visszanéz rám, a lehető legkomolyabb pillantással, ami létezik. Összeugrik a gyomrom, mintha valami rosszat tettem volna.

6)

Elfoglalom a helyem a koszorúslányok között, és repeső szívvel tapsolok, amikor férjnek és feleségnek nyilvánítják őket. Beállok a gratulálók sorába, a fényképezkedők sorába, minden létező sorba, és közben azért figyelek, hogy mindenki jól érzi-e magát.

Egy elkerített, külső területet külön nekünk díszítettek fel, az összes dekoráció pasztellszínben pompázik, a visszafogottság jegyében. Szárított virágok, pompás csokrok, sok természetes alapanyag. Az én helyem Iris mellett van a főasztalnál, előtte négyzet formájú tánctér, amit végig asztalok szegélyeznek.

Mielőtt elmondanák a köszöntőket – és egész sor lesz belőlük –, megcélozom a mosdót. A szálloda lobbyjából nyíló folyosón van a legközelebbi, feltűnés nélkül megindulok, és csak akkor akarok felsikítani az ijedtségtől, amikor valaki elém lép, méghozzá úgy, hogy a mellkasának ütközzek.

– Affenébe! – háborgok. – Mi vagy te, valami ninja, hogy így elém ugrasz?

Hátrálok. El kell távolodnom tőle.

Nico ezzel szemben rám mosolyog, a korábban látott komolyság viszont továbbra is a tekintetében ül.

– Bocs – mondja, és vállat von, majd lazán a folyosó falának támaszkodik. Basszus, jól néz ki. A fehér inget szokás szerint feltűrte könyékig, csak a felső gombot hagyta szabadon, és a fekete öltönynadrág olyan helyeken simul a testére, amit észrevennem se lenne szabad. – Beszélnem kellett veled.

– Most? Később is biztos ráér, visszavárnak minket.

– Most.

Annyi nyomatékot sűrít a szóba, amivel belém fojtja az ellenkezést.

– Megláttalak, ahogy kijöttél Iris mellett, és abban a pillanatban szíven ütött valami…

– Nyilvánvalóan szíven ütött Iris szépsége, az lenne a baj, ha nem tette volna.

Nico ellöki magát a faltól, a szívverésem tempója helyből megkétszereződik. Két tenyerét a nyakamra fonja, és ahogy lehajtja a fejét, az orrunk szinte összeér. Nem vagyok felkészülve erre. Ez nem történhet meg!

– Ahogy érzek irántad, ahhoz semmi köze Irisnak vagy bárki másnak. Akarlak téged, Liliom. Akkor is, ha teljes erővel próbálod tagadni. Mióta itt vagyunk, nem tudok másra gondolni – cirógatja orrával az enyémet. – Elképzelni sem tudod, mennyire vágyom rád. A pokolba is, én sem tudtam, hogy lehet ennyire vágyni valakire.

Itt valami félreértés lesz. Nem térek magamhoz a döbbenettől, nem engedhetem meg, hogy így érjen hozzám, még akkor sem, ha odabent, legbelül, ahová senkit sem engedek be, ott borzongatóan jólesik.

Aztán meglátom. Csak egy villanás, de nem akarok hinni a szememnek.

– Nekem… Ott van Josh.

– Az az életképtelen faszi nem érdemel meg téged. Egyetlen porcikádat sem.

Az „életképtelen faszi” életnagyságban a recepciónál áll, gurulós bőröndje kíséretében. Olyan élesen szívom be a levegőt, hogy az még Nicónál is megkongatja a vészharangot.

– Nem… Tényleg ott van! – nyüszítek, ahogy próbálom mozgásra bírni a lábam, de nem megy, egyszerűen ledermedt, és egy tapodtat sem bírok moccanni. – Engedj el, kérlek, nem foghatsz így, nem láthatja meg…

– Lily – szólít Nico összeszedetten, törődéssel a hangjában, csakhogy engem a pánik kerülget, mert Josh itt van, és meg fog látni minket, akkor pedig üvölt majd, én meg… én képtelen leszek…

Josh felénk fordul. Nem tudom, mit csinálok, amikor szó szerint kiszakítom magam Nico meleg fogásából, és imbolygó léptekkel Josh felé megyek. Aki ekkor észrevesz minket, az arcán váltakoznak az érzelmek. Csakhogy nem bírom otthagyni Nicót egyetlen szó nélkül, és legnagyobb hibámra visszafordulok.

Amit a szemében látok, arra nem vagyok felkészülve. Árulás. Na meg egy összetört szív. Azt régóta tudom, hogy Nicónak nagy szíve van. Most már azt is tudom, hogy össze tud törni.

Nyeldekelem a könnyeimet, ahogy Josh felé tartok. Pillanatnyi zavar után meg akar ölelni, nem hagyom neki. Arról magyaráz, hogy rossz szállodába vitte a taxis, ezért késett. Mágneskártyával a kezében valami szobáról hadovál.

– Persze. Menj csak. A bulin találkozunk. Használd azt a kijáratot, és megtalálsz minket – mutatok a kinti tér felé. Josh egy természetellenes mosoly után a szobájába indul, én viszont hiába nézek vissza a folyosóra, Nicónak hűlt helye.

Nem érzem a lépteimet, amik visszavisznek a nővéremhez. Rám mosolyog, miközben az anyósa köszöntőt mond rájuk, Iris azonban látja, hogy gebasz van, és furán megosztja a figyelmét köztem és az anyósa között.

A tökéletes esküvő! – hasít belém a gondolat, és megrázom magam. Nem fogom itt elszarni neki, ráérek a drámával.

– Kerítek még egy terítéket. – Mielőtt Iris megkérdezhetné, ugyan mégis kit akarok a főasztalhoz ültetni, ragyogó mosollyal folytatom: – Josh eljött! Meglepetésnek szánta, hogy betoppan az utolsó pillanatban.

Okoz is meglepetést rendesen, a nővérem arca egészen megnyúlik. Nyel egy nagyot, és elegánsan biccent, ahelyett hogy szíve szerint káromkodna egy brutálisat.

Visszaérek a terítékkel. Hoznak széket is, aztán sorban érkeznek az ételek. Nem vagyok éhes. Azt sem tudom, hogy mit rágcsálok, felőlem sült impala is lehetne. Néhány perccel később lejön Josh is, gratulál az ifjú párnak, és elfoglalja a helyét mellettem. Minden úgy megy, ahogy mennie kell. Egészen addig, amíg Nico fel nem emelkedik a semmiből, poharat kocogtat, figyelmet kér. A gyomrom gombszem méretűre morzsolódik.

– Cass, te vagy az egyik legjobb barátom, úgyhogy biztos nem bánod, ha őszinte leszek. – Cass vigyorogva, széttárt karral inti, hogy csak hajrá. Én meg megőszülök azokban a másodpercekben, amíg Nico a torkát köszörüli mondandója előtt. – Nem hiszek a véletlenekben vagy az instant szerelemben. Ezért kicsit szkeptikus voltam, amikor azt mesélted, hogy találkoztál egy gyönyörű lánnyal a metrón, és nem nyugszol, amíg randizni nem megy veled. Tudtad, hogy ő az, akivel lenni akarsz, igaz? Áh, ne szólj semmit, annyira lerítt rólad, hogy mondanod sem kellett. Megtaláltad a megfelelőt, és a megérzésed egészen idáig hozott minket. Gratulálok, Cass, hogy végre nem szúrtál el valamit az életedben! De, ahogy korábban említettem: nem hiszek a véletlenekben. Ti vagytok a milliárdból az egyetlen, akiknek összejött. Kapaszkodjatok egymásba, baszki, mert még egy ilyen alkalom nem lesz.

Nico a megemeli a poharát, aztán egy szuszra kiissza a tartalmát. Hirtelen azt veszem észre, hogy mindenki, aki a kisfilmünk részese valamilyen módon, engem bámul.

– Miről beszél ez a csávó? – húzódik a vállamhoz Josh.

– Fogalmam sincs. Mindenkit meglepett egy kicsit a rendhagyó beszéd, de az újabb gratulációk végiggyűrűznek a násznépen, poharak koccannak, nevetések gyöngyöznek, Nico visszaül a helyére, mintha semmi fura nem történt volna, én meg magamon érzem a nővérem teljes figyelmét.

– Ki kell mennem a mosdóba. Segítesz a ruhával, Lily?

Le fogja üvölteni a hajam. Tutira le fogja.

– Majd én megyek, drágám – ugrik fel anyánk a helyéről. – Úgyis arrafelé tartottam.

Iris szeme rám villan, miközben egy szó nélkül elfogadja a felajánlott segítséget.

7)

Cass a nővérem székének támlájára fekteti a karját, és mosolyogva ránk néz.

– Igazi meglepetést okoztál, Josh.

Ökölbe szorítom a kezem. Cass mosolya nagyon hamis, és a szavai… Semmi melegség nincs bennük. Vajon Joshnak is feltűnik?

– Végül is, arra gondoltam, tudod, hogy én is szarul érezném magam, ha te nem jönnél el az esküvőnkre, és minden követ megmozgattam.

Nyelvem hegyén a csípős válasz, hogy nem kellett volna seggfejnek lennie, és már rég itt lehetne velünk. Cass bólogat, nagyon, de nagyon átlát a szitán, és ez a fejére van írva.

– Szóval, akkor ti is tervezitek? A lagzit?

A fogaim egymáshoz koccannak. A tányéromba meredek. Meg akarom fojtani Casst. Miért csinálja ezt?

– Lagzi? – hajol közelebb Cass anyja. Akinek hatalmas hangja van, és semmit sem tud magában tartani… – Lilykém, te is férjhez mész?

Az áhítatottságtól úgy beszél, hogy azt mindenki hallja körülöttünk. Mindenki. Torkomra forrnak a szavak.

Josh elemében van, válaszol helyettem.

– Egészen kedvet kaptunk ezt a gyönyörű vacsorát látva.

– A vacsoráknak ösztönző hatásai vannak – mormolja Cass, és elnéz valahová: sokatmondó pillantást váltanak Nicóval.

A tökéletes esküvőnek semmi köze a tökéleteshez. Eltoltam az egészet, és Iris megmondta, hogy el fogom tolni. Szinte szíven szúr a gondolat. Helyre kell hoznom, amit még lehet, így mire a nővérem visszaér, csillapítom a kapkodó lélegzetvételeimet, és boldog arcot festek magamra. Ragyogót.

A fogások között a zenekar latin zenét játszik, nevetés harsan, táncolók nyüzsögnek a parketten, rég nem látott rokonok kapaszkodnak össze. Nem tűnök ki a társaságból, követem a többieket. Hárítok minden feszültségkeltő helyzetet, és elhalmozom szeretettel a nővéremet és Casst, szerencsére sikerül elolvasztani a korábbi neheztelésüket.

A buli amúgy szuper. Kár, hogy nem tudom úgy élvezni, ahogy kéne. Egész életemben bánni fogom.

Mindenki táncol mindenkivel, még én is, nagyjából két embert leszámítva. Az egyik Josh: nem bírok közel húzódni hozzá, és nem állhatom az érintését sem. A másik Nico. Rendesen fájdalmat okoz, hogy folyamatosan elkerüljem a pillantásommal. Annyit észreveszek, hogy egyik pohár italt dobja be a másik után, és nagy ívben elkerül minket.

Josh is piálgat. Gyűlölöm, amikor két sörnél többet iszik, mert nem bírja, és utána mindig veszekszik velem.

Hajnali egy körül, miután a gyerekek és az idősebb vendégek egy része visszavonul a szállodába, a vőlegény a tanúival eltűnik a parton, Iris meg a koszorúslányai körében ül, és nyugodt szívvel kihasználja a felajánlott talpmasszázst.

– Vajon mit csinálnak a fiúk? – vigyorog Beate.

Iris legyint.

– Egymásnak tolják a falkás szöveget. Hogy mostantól így meg úgy lesz, és tanácsokat osztogatnak meg filozofálnak.

Ja, igaz. Mindig filozofálnak, ha isznak egy kicsit. Legalább senki nem üvölt senkivel. Akaratlanul is Josh felé pillantok: tisztes távolságban beszélget Cass apjával.

Nemsokára visszatérnek a tanúk, kivéve magát a vőlegényt és Nicót. Az ösztöneim azt súgják, hogy menjek ki, és nézzem meg, hol vannak. Az érzés iszonyú erővel diktál bennem, nem tudok nyugton ülni, nem tudok gondolkozni, amíg nem engedelmeskedem az ösztönnek.

– Mindjárt jövök – mondom a nővéremnek, és kihasználom a lehetőséget az olajra lépésre, amíg senki nem figyel rám.

Sötét van kint, csak a fehér, langyos homok világít, de az épp elég, hogy rábukkanjak a homokban ücsörgő alakokra. Még hunyorítanom sem kell. A szívverésem a fülemben dobol, amint elindulok feléjük, fogalmam sincs, mit fogok mondani, hogy egyáltalán miért jöttem ki, de most ezt kell tennem, mert hócipőm tele a halogatással.

Még nem vagyok olyan közel hozzájuk, hogy meghalljanak, amikor Cass feláll, vállon veregeti Nicót, megfordul, és elindul visszafelé. Nico ott marad a homokban. Lecövekelek, Cass észrevesz, és meggyorsítja a lépteit.

– Minden rendben? – kérdezi.

– Igen. Csak beszélni akartam vele…tek.

Cass érti a hangom törését, és szomorúan megrázza a fejét.

– Ne most, Lily. – Olyan gyengéden szól hozzám, akár egy óvó báty. Szeretem Casst, és általában hallgatok rá. Általában.

– De… de mondanom kell valamit – dadogok.

– Hacsak nem azt akarod mondani, hogy mégsem mész hozzá ahhoz a faszfejhez, most hagyd magára. Nem mondhatom ezt, mert még én sem tudom, mihez fogok kezdeni. És Cass tökéletesen tisztában van ezzel. Átöleli a vállamat, együtt megyünk vissza. Éppen arra toppanunk be, hogy a társaság az I say a little prayert énekli. Cass a szívére tett kézzel a kör közepére megy, és a legnagyobb előadóművészként produkálja magát a nővéremnek, a vendégek meg tapsolnak és hangosan éltetik őket.

Vibrálnak a rögtönzött jelenet közben. Le sem lehet tagadni a vonzást és a szerelmet, ami közöttük van. Basszus, még én is belebizsergek.

Rögtön ezután az If I A’int Got You dallamaira lassúznak. Szívfacsaróan gyönyörű jelenet, ahogy egymást ölelik ezekre a sorokra: „But everything means nothing, If I ain't got you.”

Szóval így telik el a nővérem esküvője. Tökéletlenül tökéletesen, hiszen ahol két ember ennyire szereti egymást, az maga a teljesség.

Két nappal később hazarepülünk. Nem találkozom Nicóval, még csak véletlenül sem látom – mintha kínosan ügyelne rá, hogy az összes étkezésnél, de még a parton se fussunk össze. Szeretném látni, a szemébe nézni, mondani neki valamit, és egyszerűen csak a közelében lenni, mert ez a bizonytalanság kikészít, és mert hiányzik, azt hiszem. Josht ezzel ellentétben nem tudom távol tartani magamtól, állandóan kérdezget és sasszemmel figyel, biztosan sejt valamit. Simogatni akar, szeretkezni velem, aminek még a gondolatától is rosszul vagyok. Mindenféle indokot kitalálok, csak ne kelljen összebújnom vele.

Azt hittem, a sziget a gond, hogy csak ott nem tudok tisztán gondolkozni. Pár nap, és visszaáll minden a régibe.

Hát, nem áll.

8)

A kettősség ugyanúgy tombol bennem, egyre kevésbé tudom leplezni. Nem alszom, nem eszem, senkivel sem beszélek, hiába hív a nővérem legalább tízszer. Csinálom a munkámat, dolgozom otthonról, ahogy eddig is, de valami nem jó; sehol és sehogy nem jó.

Amikor Josh megelégeli ezt az állapotot, bulizni megy a haverjaival, és tüntetőleg már délután lelép otthonról. Amúgy is alig szólunk egymáshoz, ettől a büntető csendtől viszont fáj a gyomrom.

Nézem a táblázatokat a gépemen, a rendbe rakandó könyvelések türelmesen várják a sorukat a képernyőn. Tíz perccel később ugyanúgy ülök, hiába sötétedett el a háttér is.

Aztán kopognak, és úgy vánszorgok oda, mint egy zombi. Iris áll az ajtóban, edzőcuccban, magasra kontyolt hajjal.

– Halló – szól vádlón. Jogosan, hiszen kábé azóta mellőzöm őt is, hogy visszajöttünk. – Veled meg mi van?

– Dolgozom – köszörülöm a torkomat.

A nővérem kikerül, betrappol a lakásba, és szétnéz.

– Fekete képernyővel? – dobja vissza a labdát.

– Épp ettem.

– Úgy nézel ki, mint aki egy hete nem eszik.

Nem bírok vele. Nincs is erőm a hadakozáshoz.

– Figyelj, ha lecseszni jöttél, akkor most nem jó az alkalom.

Iris tekintetében végtelen törődés, tucatnyi kérdés.

– Azért jöttem, mert aggódom érted.

– De jól vagyok! – vágom rá, és kibontok egy csokiszeletet, mert tényleg üres a gyomrom, de nincs affinitásom az evéshez.

Iris egy darabig hallgat, aztán bekapcsolja a Netflixet, még mindig hallgat, sorozatot keres, hallgat egy kicsit, és úgy nagyjából fél órányi keresgélés után dőlni kezd belőle a szó: nyilván akkor, amikor végre megállapodik egy sorozatnál. Mesél a hétköznapokról házasként, a rokonok és barátok esküvői visszacsatolásáról, a fotósról, aki már átküldött neki pár képet, és lényegében mindenről, ami eszébe jut. Örülök, hogy csacsog, és próbálja elterelni a figyelmem, mert odabent ő is érzi, hogy arra van szükségem.

Iris éppen akkor megy a fürdőbe, amikor Josh hazajön. Kinyitja az ajtót, és egyenesen rám mered. A szeme összeszűkül, a pillantásában vihar: érzem, hogy pusztítani készül. Megfeszül a hátam, belül egy hang azt rikoltja, hogy valami nagyon rossz fog történni.

– Meddig akarod még ezt csinálni velem? – kérdezi pengeéles hangon. Ivott, látom rajta. – Hazudsz és titkolózol, elutasítasz és hideg vagy. Mi a fasz történt Dominikán?

Halkan beszél. Még halkan beszél. Van esélyem, hogy mentsem a helyzetet, mielőtt a nővérem kijön a fürdőből. Valószínűleg nem hallott semmit. A szívem félrever, annyira félek, hogy remeg a kezem.

– Megcsaltál, igaz? – Josh hangja hátborzongató. – Méghozzá azzal a hosszú hajú köcsöggel. Tudom, Lily. Érzem.

– N-n-nem… Nem a-aaz történt, amir-re gond-dolsz.

– Akkor mi? – morogja, és egy pillanat alatt előttem áll a nappaliban, a dolgok olyan gyorsan történnek, hogy feleszmélni sem tudok. Josh megragadja a kezemet, és a gardrób ajtajának lök. Bennem akad a szusz. – Mit képzelsz magadról, hogy játszhatsz velem?!

– Hhhallgass-ss meg!

– Nem érdekel, amit mondani akarsz! – fröcsögi. – Már régen el kellett volna hagynom téged. De sajnáltalak… Azt hiszed, rajtam kívül kellenél másnak? Én vagyok az egyetlen, aki elvisel!

Ki akarom kaparni a szemét, hogy eltűnhessek innen, de szorít, lefogja a kezem, és ha még nagyobb balhét csapok, nem fog jót állni magáért.

Azt mondja, soha senki másnak nem leszek elég jó rajta kívül, de ebben a pillanatban rádöbbenek valamire. Magamnak kell jónak lennem. Magamnak mindig is jó voltam. Ha Josh ezt nem látja, semmi keresnivalónk egymás mellett többé.

Elrántom a kezemet a szorításából, fogalmam sincs, honnan veszem a bátorságot és az erőt.

– Ha nem engedsz szóhoz jutni, választ sem fogsz kapni!

– Nem érdekel, amit mondani tudsz! – kiabálja Josh, teljesen elveszítve a kontrollt. Ekkor jelenik meg Iris, a dühtől hófehér az arca. Halkan szól, de kőkeményen, már a hangsúlya is fenyegetés.

– Ha nem engeded el most azonnal, hívom a rendőröket.

Josh hátrál, mintha hirtelen ébredne.

– Iris… – motyogja. – Nem tudom, hogy te is… Basszus, ez nem az, aminek tűnik.

A nővérem kecses állán megrándul egy izom.

– Ez pontosan az.

A szemét le nem veszi Joshról, a szavai viszont már hozzám szólnak.

– Szedj össze pár cuccot. Elmegyünk.

Nem tudok szólni. A parkettára szegezem a pillantásom, és olyan gyorsan hajigálom be a gurulós bőröndbe a cuccokat, hogy nem is fogom fel, mik azok. A laptopomat még tutira bevágom a dolgok közé, nehogy itt maradjon Joshnak. A többivel nem bírok foglalkozni.

Iris kezében már ott a telefon. Tartása merev, ugyanakkor védelmező. Nem nézek hátra. Az ajtó nyitva marad utánunk.

Még ki sem érünk a lépcsőházból, Iris már hív egy taxit. Összekapaszkodva állunk a járdán, amíg a kocsi megjön.

Megérkezünk hozzájuk. Iris kikapja a csomagomat, nem várja meg, míg a sofőr elér odáig. Kártyával fizet, és karon ragad, úgy húz befelé.

– Lily – mondja, miután beérünk az előszobájukba, és elered a könnye.

Nem sírok. Nem is érzek semmit az ürességen kívül. Cass dübörgő léptekkel jön le az emeletről.

– Üdv itthon, kis fele… – Megdöbben az elé táruló látványon. – Mi a pokol?

Iris sír, én meg úgy festek, mint egy más a Trónok harcából. El tudom képzelni, mit gondolhat Cass magában.

– Iris jól van – mondom neki, mielőtt kirobbanna az ajtón ellenségeket keresni.

– Nem vagyok! – sipítja a nővérem. Cass majd’ szívbajt kap. – Illetve amúgy jól vagyok, de mégsem!

Mindketten tőlem várják a választ. Micsoda pech!

– Nincsen semmi baj. – Merthogy ennyire telik tőlem.

Cass és Iris összenéznek. Működik a szavak nélküli kommunikáció, mert nagyon megbeszélnek valamit, hogy aztán egyszerre közrefogjanak, és egy hatalmas ölelésbe zárjanak. Nem engednek el. Azt hiszem, már én is sírok.

Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy Iris elmeséli Cassnek, mi történt. Nem is kérném tőle, hogy tagadja le. Legalább köztük ne legyen ilyen szarság. Ettől függetlenül Cass nem kezel máshogy, mint eddig. Nem kell szégyent éreznem, amikor egymásba botlunk, vagy bátorítóan átöleli a vállam. Ugyanolyan közvetlen, szeretetteljes velem, mint eddig, csak éppen tudja, hogy most sokkal nagyobb szükségem van rá.

A környezetváltozás jót tett, legalább újra tudok dolgozni. Josh folyamatosan próbál elérni, egyszer még a ház előtt is megjelent, Cass küldte el. Nem tudom, mit mondott neki, de Josh visszavett a tempóból. Most már nem hívogat óránként ötször.

Amikor tudom, hogy a munkahelyén van, hárman elmegyünk, és elhozzuk a maradék cuccaimat. A kedvenc takarómat, ruhákat, személyes tárgyakat. Mindent, ami nélkül tudok tovább élni, otthagyom a lakásban a régi életemmel együtt. Rohadt nagy szívás lesz újra berendezni egy otthont, viszont százszor is, ezerszer is inkább ezt az utat választom.

Irisszal nem igazán beszélünk a történtekről. Sok kérdése lenne, de nem fogja rajtam követelni őket. A csendje, a támogatása gyógyít.

9)

A napok lassan hetekké olvadnak. Egyre többet dolgozom, jólesik belemerülni a számok és adótörvények világába. Josh már ritkán keres. Hetente egyszer eljárok egy terapeutához beszélgetni, és a szabadidőmet albérletkereséssel töltöm.

Egy délután Iris hisztérikusan hív fel.

– Ezt nem fogod elhinni, én sem hiszem el! Újra kell forgatnunk egy jelenetet! – süvölti magából kikelve. – Nem tetszik a vágás és az effektek után, baromira nem tetszik.

Aha, szóval magára van ennyire kiakadva. Hiszen neki nem tetszik a jelenet, mégis neki probléma, hogy újra kell forgatnunk.

– Jó – felelem lazán, pedig a torkom elszorul az izgatottságtól. – Melyik jelenet az?

Elég jó esély van rá, hogy Nicóval közös jelenetről van szó. Elvégre ez egy ízig-vérig romantikus, szenvedéllyel teli alkotás.

– Az ágyjelenet. A tiétek.

Na, erre azért nem számítottam. Majdnem kiesik a telefon a kezemből.

– És mi a baj vele?

– Technikailag semmi. Az összhatása nem tetszik, nem azt közvetíti, mint amit én akarok. Csak az a baj, basszus, hogy közeledik a beküldési határidő. Még meg kell csinálni a díszletet, azzal fog elmenni az esténk… Ráérsz holnap?

Gondolkodás nélkül rávágom:

– Természetesen.

– Köszi. Nem tudom, mikor érek haza, úgyhogy elküldöm üzenetben a címet. Ha addig nem, reggel kilenckor találkozunk.

– Jól van. Élvezd a munkát, és ne kapj agybajt! – kérem aggódva, mire Iris nevetve bontja a vonalat.

Ú, cseszd meg! Epilálnom kell!

Pár órát tudok aludni, bár tippem sincs, ennyi is hogy sikerül. Iris valamikor éjfél után jön haza, és már reggel hétkor elhúz itthonról: nem akarom zavarni, majd a forgatáson beszélünk. A forgatáson, aminek gondolatától szinte a lélegzetem is elakad.

Kilenc helyett nyolcra érek a megadott címre, ahol már ott próbál szinte az egész stáb. A forgatásra kibérelt hotelszoba kísértetiesen hasonlít a dominikaihoz: Irisék igazán sok melót feccöltek bele. Emlékek villannak a fejemben. Ölelések, csókok – egy sosem volt szerelem emléke.

Köntösbe bújok, és próbálom élvezni, hogy megcsinálják a hajam és a sminkem. Az elképesztően dögös fehérneműt a köntös alatt, amit a karakterem véletlenül épp azon a napon visel, amikor szeretkeznek. Be kell vallanom, hogy vonzónak érzem benne magam.

Kilenc után öt perccel megérkezik Nico. Éppen a hajamat borzolják, hogy „természetesen szexinek” tűnjön. Kalapáló szívem menten kiugrik a mellkasomból. Egymásra nézünk. Biccent. És már a többiek felé is fordul.

Nem tudom, mire számítottam. Csak azt tudom, hogy nem erre. Kollégák vagyunk, és úgy is kezel. Illetve talán még a többi kollégájánál is kevesebbet foglalkozik velem: velük legalább dumál, viccelődik. Azta, rohadtul fáj.

Ő is kap annyi sminket, hogy ne csillogjon a bőre. Beállítják a haját. Aztán nekiállunk a jelenetnek, bennem pedig felrobban a feszültségbomba. Lever a víz. Az alapszitu annyi, hogy a karakterek együtt töltötték az éjszakát, de nem történt köztük semmi, és reggel együtt ébrednek az ágyban, ahol már történni fog valami.

Ott ülünk a művészien megkomponált ágyneműben, és hallgatjuk Iris instrukcióit.

– A múltkor azt mondtam, hogy mindegy, mit csináltok, csak érezni akarom a perzselő vágyat. Most egy kicsit finomítsunk ezen: nem szeretném, hogy kapkodjatok, nem kell, hogy a vágy hevességben mutatkozzon meg. Adjuk meg a nézőnek, ami a nézőé. Olyan vágyat akarok látni, amitől összeszorul a mellkas és kimelegszik a tarkó. Meg tudjátok csinálni?

Gépiesen bólintok.

Szexjelenetet nehéz felvenni, általában nem is adnak hozzá plasztikus utalásokat. Aztán ott van az is, hogy nagyon intim dolgot kell művelni egy csomó ember előtt.

Szóval akkor kezdjük az ébredéssel. Az ágy két végében fekszünk. Még mindig nem szóltunk egymáshoz. A kamera forog, mi meg a szemünket nyitogatjuk, de ahogy egymásra nézünk, megfagy a levegő. Hú, basszus.

– Elölről – hallom a nővérem hangját. – És ne innen induljatok, hisz az egész éjszakát összebújva töltöttétek!

Oldalra fordulok. Nico meztelen mellkasával a hátamhoz simul. Libabőrös vagyok. Az arca félig a hajamban, tenyere a csípőmön, mégis távol van tőlem, érzem. Újraindul a felvétel, Nico ujjai a combomon és a derekamon táncolnak.

Fészkelődöm, hogy jobban odabújhassak hozzá. Fenekem az ágyékának ütközik, amitől Nico szó szerint megugrik.

Úristen.

– Úristen – mondja a nővérem. – Úgy csinálsz, mintha valami szűz fiú lennél a papneveldéből!

Nico az orra alatt morog. Új pózt próbálunk, ezúttal az oldalra nyújtott karján fekszem, felé fordulva. Mire „felébredek”, Nico már néz. Nem mosolygunk, egymást nézzük tele kétséggel, kérdéssel, tapogatózással. Ez nem egy forró, vágytól ködös pillantás, ez itt most tele van bizonytalansággal, esendőséggel.

– Ez így nem jó – szól közbe Iris. – Menjünk, igyunk egy kávét – kéri a többieket, aztán szúrósan ránk pirít. – Ti meg hangolódjatok egymásra, az isten szerelmére!

Nagy sóhajtások és hallgatások közben az egész stáb kimegy a szobából. Nem tudom, mi fog történni. Csak remélni merem, hogy megtörik a jég.

– Szerinted hogy hangolódjunk egymásra? – kérdezem. Hiába. Makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy nem szól hozzám. Percekig. Kicsit felhúzza az agyam. – Ha ez ennyire kellemetlen neked, szólok Irisnek, hogy érje be a korábbi felvételekkel.

– Ha ez annyira kellemetlen lenne, el sem jöttem volna.

A hangja! Végiggyöngyözik rajtam, felmelegít, életre csalogat.

– Elhúzódtál, amikor hozzád értem.

– Amikor a farkamhoz értél – korrigál. – Bocs, de elég váratlanul jött.

– Váratlanul? – nevetek fel. – Ágyjelenetet forgatunk! Mi más kellene hozzá, mint a farkad?

– Sokat akarsz még róla beszélni?

– Nem tudom, beszéljek? – harapok az ajkamra.

Nico tekintete évődőbe vált. Felébresztettem a kíváncsiságát.

– Ha azt akarod, hogy nagyon felhangolódjak…

– Ugyan már, műveltünk a dumálásnál durvább dolgokat is a kisfilm miatt, és egyszer sem hangolódtál rám.

Nico hátradől, a hajába túr. Szeretném én is azt tenni.

– Talán azért, mert nem tehettem.

A plafont bámulja, a szavaiból kiveszik a játékosság.

– Kurvára tud fájni, amikor úgy akarsz valamit, hogy az nem lehet a tied.

Jobb is, hogy nem engem néz. Összeomlanék. Összeszedem minden bátorságomat, amikor előállok a farbával.

– Beszélhetünk a forgatás után? Szeretnék valamit elmondani.

– Mit, Lily? Hogy mikor mész hozzá ahhoz a seggfejhez?

Elkerekedik a szemem.

– Cass nem szólt neked?

Nico megérzi a változást a hangulatomban, és kapna is az alkalmon, de ezt a beszélgetést nem itt akarom megejteni, másrészt meg nyílik az ajtó, és csípőre tett kézzel megjelenik a nővérem. Egy hosszú pillanatig csak felmér minket, a kémiát, a hangolódást, aztán elegendőnek ítéli, és bevezényeli a stábot.

10)

Minden porcikám érzi a változást. Mindenki érzi, aki a szobában van. Felvesszük a testhelyzetet, ahogy Dominikán ébredtünk egy ágyban: keresztbe fekszünk, a feje a combomon, és azzal ébreszt, hogy csókokat lehel rá. Remegek, mint a puding, pedig Nico még el sem ért a hasamig… Illetve most már de. Egyre feljebb és feljebb jön, a mellemet különösen elhalmozza, én meg élesen szívom be a levegőt. A nyakamat kényezteti, a fülemet harapdálja, miközben a hátam mögé csúsztatja a kezét, hogy kioldja a csipkemelltartón a csomót.

A kamera oldalról vesz minket, Nico a fülembe suttog. A szájáról nem lehet leolvasni a szavakat, mivel a hajam takarja, így csak sejtelmesség ébred a nézőben. Csakhogy Nico annyira halk, hogy a többiek sem érthetik, mit mormol; egyedül én.

– Ne törj össze még egyszer, Liliom.

A tincsei… puhák. A borostája borzongatóan karcos. Az illata… megőrjít. A bőrének illata, a nyakánál. A kulcscsontjánál. A forró, napbarnított bőre, és a szemének kékje – mindez olyan hatással van rám, hogy meg tudnék őrülni egy csókjáért. Elfog ugyanaz a delíriumos kábulat, mint amikor a nyakába ugrottam, és hagyom, hogy a karakter meg a köztünk pattogó vágy átvegyék fölöttem az uralmat, és követem a testem rezdüléseit, Nico rezdüléseit, aki ekkor a derekára húzza a vékony lepedőt, és befekszik a combjaim közé. A sóhajom és a remegésem valódi, ahogy az ő vágya is nagyon valódi, mialatt lassan mozogni kezd, és hozzám nyomja magát, míg a mellemet simogatja.

– Várj – zihálom, és eltartom magamtól Nicót, az így felszabadult térben pedig a hasamra fordulok, és a kelleténél erősebben tolom felé a fenekem. Kihasználom, hogy a takaró miatt senki sem láthatja, mennyire vagyok benne ebben a mozdulatban.

Ujjai a hajamba markolnak, és finoman hátrahúzza a fejem, hogy megcsókolhasson. Akkor pedig robbanok. Nyöszörgök, mintha valóban bennem lenne, és eggyé olvadnánk, mert mélyen magamban én már tudom, hogy nagyon is az övé vagyok, és előbb törném össze magamat, mint még egyszer az ő szívét. Ezt mind belerakom a csókba, mire Nico a jelenet végén a hátamra hanyatlik.

Ugyanúgy nekem feszül, mint eddig, de mindannyian jobban járunk, ha most abbahagyjuk egymás húzását.

– Nos, ebben volt kakaó – mondja Iris elismeréssel a hangjában. – Szerintem megvagyunk.

Leejtem a fejem a párnára. Az ágyban tervezek maradni egy darabig, mert olyan nedves vagyok, hogy mindenki meglátná rajtam. Épp elég, hogy Nico tudja ezt, és még mindig a lábam között fekszik, nekem nyomva magát.

– Nem gördülnél le rólam? – érdeklődöm.

– Még várok egy kicsit – kontrázik pimaszul, és valószínűleg mindenki érti, hogy miről beszél, mert röhögnek. A párnába nyomom a fejem, és elkínzott sóhajt hallatok.

– Összeszedjük a cuccainkat, és itt sem vagyunk – szórakozik rajtunk Sam.

– Igazából este jövünk díszletet bontani, de most rohannunk kell a vágószobába. Minden perc számít!

Döbbenetes, ahogy perceken belül összekapkodják a cuccokat.

– Valaki ideadná a köntösömet? – Azért teszek egy próbát, hátha.

– Nem mész el innen – duruzsolja Nico a tarkómnál. – Nem, amíg meg nem beszéltük a dolgainkat.

Ha még öt percig így maradunk, nem beszélgetni fogunk, és ezt mindketten tudjuk.

– De pisilnem kell.

Felnevet, és azzal fel is emelkedik, hogy kibújhassak alóla. Megvan a köntösöm is, valaki az ágyra dobta. Amilyen gyorsan lehet, belebújok – Nicón kívül senkit nem érdekel a mozdulat. Ő azonban memorizálja minden egyes vonalamat.

Kezet mosok. Iszom egy pohár vizet. Odakint egyre kevesebben vannak, elhalnak a hangok. Mire előjövök a fürdőből, már csak Nicó van a szobában – ugyanott az ágyon. Leülök a sarokba száműzött puffra, és keresztbe fonom egyik lábamat a másikon.

– Ugye nem akarsz itt maradni?

Nico sóhajt.

– Az attól függ, mit fogsz mondani. Na, igen, mit is? Mert fejben csak odáig jutottam, hogy beszélni fogok vele. Most beszélünk, mégsem jön az isteni szikra. Megvan, imprózni fogok!

– Miért mondta Beate azt, hogy nem csodálja, ha pedálozol értem?

Nico nem hisz a fülének. Én sem nagyon. Talán jobb lett volna valami mással előállni. Talán.

– Azta – fintorog. – Számítottam pár dologra, de ez nem volt köztük. Szóval téged még most sem az érdekel, hogy pedáloztam érted, hanem csak az, miért? Baszki – rázza a fejét. – Pár éve elmentem forgatni Kubába. Mire visszaértem, a menyasszonyom már más csaja lett. Azóta kihasználom a lehetőségeimet. Elégedett vagy a válasszal?

A tekintetemmel próbálom üzenni, hogy sajnálom, de őt nem hatja meg.

– Most te jössz. Miről kellett volna Cassnek szólnia?

Megugrik a pulzusom. Ez az, ez az a pillanat. A nagyjelenet, amiből csak egy jut.

– Azt hittem, tudod, hogy náluk lakom, mióta… – Kipirul az arcom. A köntös szegélyét matatom a combomon. – Mióta otthagytam Josht.

Nico mozdulatlan. Szerintem levegőt sem vesz. Kicsit szürreális látvány félig meztelenül, kócos hajjal, tenyerével a tarkóján fekve, ahogy éppen az élet nagy dolgait vitatjuk meg.

– Miért nem szóltál?

Gyöngéd kérdés. Törődő.

– Mert előbb… rendbe kellett jönnöm. És ez az a másodperc, amikor a ragadozó megérzi a vér szagát. Nico tudja, valahonnan érzi, miről beszélek. Élesen vesz levegőt.

– Lily – szólít, és a hangja megint olyan forró, mint a dominikai együtt töltött éjszakánkon. – Mi történt?

Okosan kell megválogatnom a szavaimat, ha nem akarok háborút kirobbantani. Lezártam magamban a múltamat Joshsal, semmi értelme, hogy most előráncigáljuk.

– Semmi olyasmi, amit ne kapna vissza a karmától. És itt… itt most nem is ő a lényeg. Sohasem ő volt.

Végre újra a szemébe bírok nézni: esküszöm, hogy tudja, miről beszélek.

– Én hiszek a véletlenben, mióta az utamba sodort téged. Az instant szerelemben is hiszek, mert kábé három nap alatt úgy beléd zúgtam, hogy azt még én sem tudtam letagadni. És én mindent le tudok, szóval… Tudom, hogy az elmúlt hetek hosszúak voltak, és legalább üzenhettem volna neked, csak kellett ez az idő magamba nézni. Ha te már nem szeretnél velem lenni, az teljesen oké. Sok idő eltelt, megértem…

Annyira gyorsan mozdul, mintha szuperereje lenne. Minden gyorsan, de természetesen történik, még semmit az életemben nem éreztem ennyire magától értetődőnek. Nico a puff elé térdel, automatikusan nyitom szét a térdemet, hogy a lehető legközelebb kerülhessünk egymáshoz. A haja az arcomat csiklandozza, az ajka az enyémet éri, de nem csókol meg. Két kezével a puff széleit fogja mellettem, bár így is érzem, mennyi erő van benne.

– Egy percre sem szüntelek meg akarni.

Ahogy beszél, a szája az enyémet simogatja. Behunyom a szemem, ujjaimmal végigszántok a haján. Nem tudom, mivel csinálja, de amint hozzám ér, nem tudok uralkodni magamon. Lábamat a csípője köré fonom, szinte pontosan úgy, mint a forgatáson.

Felnyögök.

– Ha itt maradunk, életünk végéig sem mossuk le magunkról, hogy ebben a hotelszobában szexeltünk.

– Ha nem maradunk itt, egész életünk végéig bánni fogjuk.

Miért van mindenre válasza?

– Én egy kicsit már most is bánom, hogy kiengedtelek az ágyból – mormolja.

Könnyen meggyőz, hiszen nincsen semmi ellenállásom. Ha akadtak is kétségeim korábban, mostanra már szertefoszlottak, és csak arra tudok gondolni, mennyi örömet akarok szerezni neki, és milyen érzés lenne végigcsókolni annak a mellkasnak minden milliméterét.

Elengedi mellettem a puffot. Mutatóujjával a mellbimbómat cirógatja.

– Imádom, hogy ilyen puha vagy… Formás… Nedves…

– Nem is!

Nico rám pillant. A szemöldöke megemelkedik a szórakozottságtól.

– Nincs több tagadás! – kéri határozottan.

Oké, legyen. Beadom a derekam.

Csók, és vége.