Ebben a cikkben is szokásosan szubjektív leszek, és a magam kis kezdő módján megpróbálom elmondani, én hogyan építek fel egy-egy karaktert, amelyből talán ti is tanulhattok. De hogy egy tapasztalt véleményt is kapjatok, ezúttal is kettőnk gondolatait olvashatjátok ‒ egy gyakorlottabb író és egy blogger mesél.
A kérdéseiteket továbbra is várjuk, bombázzatok velük! :)
„A jó történetek titka. (...) Ha a hercegnőnek mindene
meglenne már az elején, a történet nem kezdődhetne el. Csak azok az emberek
válhatnak főszereplőkké, akikből hiányzik valami.”
És ezzel egyet
tudok érteni. Ugyanis, ha a főszereplő nem szándékosan Mary Sue, akkor
hiányoznia kell belőle valaminek. Vagy éppen túlzottan birtokolnia kell ‒ na,
és azt már te döntöd el, hogy mit. Minél szokatlanabb a párosítás, annál jobb
eredményt kaphatsz. Például a hipochonder orvostanhallgató jó alap lehet
egy szitkomhoz.
Vannak az
úgynevezett archetípusok ‒ apa, anya, amazon, macsó, hős, és így tovább. A jó
karakterek gyakran mentenek meg komplett történeteket, úgyhogy a figurákat
alaposan ki kell dolgozni. Kezdetnek belövöm, a történetet és a nagyvonalakbeli
csavarokat alapul véve, hogy milyen archetípussal szeretnék dolgozni, aztán
jöhetnek a finomságok, amelyekkel árnyalható a karakter. Például egy realista,
fiataloknak íródott romantikusba nem fogok egy önutálattal küzdő, világmegmentő
hőst tenni, ha a karakternek semmi köze a cselekményszálhoz, ahogyan egy
posztapokaliptikus drámába sem fogom benyomni a Keresztapát, hacsak nem kezdett
el fegyverekkel üzletelni, és nekem pont kapóra nem jön.
De. A jó
karakterek különbözőek, kitűnnek a regénybéli társaik közül. Éppen ezért
emlékszünk rájuk annyira, szerettük vagy utáltuk őket. Például ott van Az éhezők viadala. Katniss azzal (is)
tűnik ki a többiek közül, és azért választják vezetővé, mert egyáltalán nem
akar az lenni.
Ki kell
választanod valamit, ami a saját szereplődet kiemeli a többi közül. Nem arra
gondolok, hogy ez a bizonyos szereplő legyen gyönyörű, vicces, versenyezzenek
sokan a kegyeiért, bitang jól harcoljon és mindeközben legyen vámpír, hanem
legyen valami, ami miatt pont ő főszereplőd. Ez lehet hiányosság, vagy éppen
többlet, az eddig bejárt út, családi háttér, sok minden.
Emlékszel még az oroszlánra, aki bátorságot kapott? Na, ez pont egy ilyen zseniális húzás. Mert ki gondolná, hogy az oroszlán pont bátorságra vágyik?
Emlékszel még az oroszlánra, aki bátorságot kapott? Na, ez pont egy ilyen zseniális húzás. Mert ki gondolná, hogy az oroszlán pont bátorságra vágyik?
Sokan nem veszik
lehetőségszámba, hogy egy karaktert lehet utálni is. Egy regény alatt bejárt út
lehet negatív. Nem mindenki változik mindig pozitív irányba. A fejlődés két
irányba indulhat, és ezzel sokat lehet játszani.
Például ott van
az egyik örök klasszikus, az Üvöltő
szelek. Nos, én személy szerint nagyon szeretem azt a történetet, pedig
mondhatjuk, hogy két negatív hős romboló szerelmének a története. De tudjátok, valahogy
mégis lenyűgöz.
Aztán ott van az
a típus, akiről tudod, hogy nem jó ember, és mégis imádod. Tudod, hogy a
valóságban el nem bírnád viselni, de a sztoriban ő az ász. Könyvektől
elvonatkoztatva ‒ mivel elsősorban karakterekről beszélek ‒, ismerősen cseng a
Doktor House név?
A karaktert
változtatja az út, amelyet a történetben végigjár. Ha a hőseid ugyanolyanok a
végén, mint az elején, akkor valami nincsen rendben. Ahogy a történet is eljut
A-ból B-be, úgy a szereplők is. Találj ki nekik minél több fordulatot, csavart,
nehézséget! Ezek majd formálják őket is, a történetet is.
Sajátosságok ‒ ezekről lesz felismerhető a karakter (vagy a megszólalásai) első blikkre.
Képzeld el, milyen szavakat használ, milyen szlenget, ha van, milyen
stílusban beszél, csendes, hangos, előre köszön-e? Ezek mind-mind olyan
apróságok, amelyekkel élővé és hihetővé teszel egy szereplőt.
Játsszunk ezzel egy
kicsit! Felsorolok néhány példát, híres regények, filmek, sorozatok
karakterének rövid jellemzéseit, és próbáld kitalálni, vajon kiről szólhatnak a
sorok. Ebből is látszik, milyen jól beazonosítható a történet a szereplői
alapján.
(És ha van
kedved, írd meg kommentben a tippjeidet!)
Neki mindennél fontosabb, hogy emelt fővel és egyenes
derékkel járhasson mások előtt, ezért pedig nem fél bemocskolni a kezét. Eléri,
amit akar, borzasztó makacssága hozzásegíti ehhez. Bármilyen borzasztó is a
napja, túléli, mert tudja, hogy holnap már egy másik nap van, amikor
kigondolhat valamit.
Ő a
fiú, aki kilépett a tévéből - helyén van az önbizalma, könnyen barátkozik, de
nagyon kevés embert enged közel magához, és kicsit talán túl gyakran kacsintgat
is, amiért szintén imádja önmagát.
A lány, aki okos, kedves, vicces, csak egy dolog nem volt
még - szerelmes. És úgy véli, nem is lesz már soha, mert nincs rá ideje.
Csendben éli az életét, amíg az tart, csakhogy a sors útjai
kifürkészhetetlenek, és egy nap összehozza őt valakivel, aki ugyanabban a
cipőben jár, mint őt.
A
hős, aki már tucatszor megmentette a világot, és nem kapott érte köszönetet ‒ persze nem is várt. A legfontosabb számára az életben hogy a kisöccsét
biztonságban tudja, na és a pite.
A fiú, aki tizenegy éves korában levelet kap egy
iskolától, amelyről korábban sosem hallott.
A
vámpírcsalád, amelyik nem iszik emberi vért.
Látjátok? A karakterek mesélnek.
Most akkor
menjünk bele a dolgokba egy kicsit mélyebben is, és lássuk, mit mond Demi, a
Könyvmolyképző Kiadó írója.
Nilla: Te hogyan építesz fel egy karaktert? Mivel kezded?
Demi: Először meghatározom, az
adott karakternek miért fontos a szerepe a történet szempontjából. Ha ez
megvan, ismerem a motivációit, nagyjából látom az utat, amit bejárhat, máris
van egy vázlatom, ami még kevés csontváznak, de elhelyezhető a „nagy egészben”.
Az fontos, hogy
a karakter – főleg ha karakteralapú történetről beszélünk ‒ ne csak figyelmet
kapjon, de érdeklődést is kiváltson az olvasókból. Nem egy marketingszöveget
kell a szájába adnunk, sőt a külső fényes-csodás, csinos felvonultatása sem
biztos, hogy elegendő fegyver a kezünkben. Írni
bármit lehet, avagy messziről jött ember azt mond, amit akar: állíthatja, hogy
Julie csinos, okos és bátor. De nem ez fogja meghatározni. A történetben
Julie-nak okosnak, csinosnak és bátornak is kell lennie. A karakter döntései a
karakter részét képezik, akárcsak a múltja, a frizurája vagy a barátai.
Miután megvan a
karakter szerepe, jellemzője, élete, már nagyon sok mindent tudok róla, jóval
többet, mint amennyi magában a kéziratban szerepelni fog. És itt van a titok
nyitja. Amikor a szerző teremt, nem csak egy kezet, szemet, lábat alkot meg. Mihelyst
ez tudatossá válik, rájössz, mire van szükséged a karaktered esetében. Például egy különleges ismertető jelre? Egy
fura hobbira? Egy képességre?
Amikor semmi
ötletem nincs, előszedek egy tucat sablonhőst könyvekből, filmekből,
képregényekből, és kihúzgálom a legjellemzőbb tényezőiket. Az eredmény, hogy
gyakorlatilag bármit írsz, azt már előtted egyszer megírták, azt a karaktert
már megalkották, és valószínűleg sokkal jobban, ügyesebben, komplexebben, mint
ahogy én valaha is képes leszek.
Aztán rádöbbenek,
hogy az enyém pl kék színű, magas nyakú pulóvert visel. Akkor meg kell
kérdeznem magamtól azt is, miért teszi ezt? Azt fogom válaszolni magamnak, hogy
azért, mert valami gond van a nyakával... már csak ki kell derítenem, hogy
micsoda? És akkor kiderítem. Menetközben arra is rájövök, azért visel magas
nyakú pulóverek közül pont kéket, mert az megy a szeme színéhez, vagyis már azt
is tudom a szereplőmről, hogy egy piperkőc majom, és így tovább. Sőt, az első
ilyen pulóvert az anyukája vette neki! Ő pedig ad a mama véleményére.
Lényegtelen,
hogy ebből a három információból hány darab fog szó szerint szerepelni a
történetben, de ott lesz a sorok mögött, mert amit én tudok a karakterről, azt
akarva-akaratlanul beleszövöm a történetbe. Tehát szerintem a karakteralkotás első
szabálya és első lépése a „megismerés”.
Nilla: Szerinted mitől működnek jól a karakterek?
Képzeld el, hogy
munkaadó vagy. Nem, inkább képzeld el, hogy fejvadász vagy, egy fejvadász
cégnek dolgozol. Bármerre is fut a történeted, pontosan tudod, hogy a hősöd
milyen kritériumoknak kell megfeleljen. Tegyük fel, hogy bár a kiválasztás
megtörtént, még mindig kétdimenziós, papírszerű figurának érzed a karaktert?
Ekkor jön a képbe az a nagyon fontos részlet, amitől az olvasót érdekelni fogja
a főhősöd további története, sorsa. A színészek is így választanak szerepet a
színpadon, tudják, megérzik, mitől tud „hálás” vagy „hálátlan” lenni egy
szerep. A „hálás” szerep pedig sosem könnyű.
Ha a karaktered
el is csíp valamit a kor szelleméből, és egyszerre sokan odafigyelnek rá, az
már önmagában siker. Ha hajlandó vagy elvonatkoztatni önmagad jellemétől,
természetétől, és tényleg a karakter életét és természetét akarod életre hívni,
akkor jó úton jársz. Ha mindezeken túl még olyan apróságokra is oda tudsz
figyelni, amiktől a karaktered egyedi és emlékezetes marad, akkor biztos, hogy
a karakter működőképes.
Innentől kezdve
már csak arra kell figyelni, hogy ne rángasd dróton a cselekmények forgataga
közben, ne „kasztráld” a jellemét lustaság, időhiány, személyes szoc-problémák
okán. Mert ez is veszélyes, és tényleg gyakran előfordul, hogy az író nem ad
megfelelő életteret a teremtményének, talán észre sem veszi, máris kész a baj.
Azért jó dolog a tesztolvasás, és főleg akkor, ha különböző típusú olvasók elé
teszed le a kéziratodat. (Több szem többet lát, ez nem szégyen, ez az
igényesség mutatója).
Nilla: Történt már veled, hogy a „karakter megváltoztatta
a saját sorsát?” Tehát, hogy írás közben a szereplő önállósította magát, és már
nem tudtad az eredeti elképzelések szerint folytatni?
Demi: Állandóan változhatnak. Apró,
de jelentősebb dolgokban is. De ezt nem ők maguk indukálják, hanem a
cselekményvezetés. :D A cselekmény bonyolódik, a karakterek alkalmazkodnak,
vagy épp szembehelyezkednek a fejleményekkel, reagálnak a történésekre. Én
világközpontú író vagyok, nem karakterközpontú, így bármikor beáldozok egy
karaktert, ha azt a világ megkívánja. De nagyon fontos dolog, hogy meg kell
tanulni NEMET mondani. A karakter nyírásának, a sablonszerű, egyszerűbb
megoldásnak. Ne elégedjünk meg azzal, ami olykor „adja magát”. A karakternek is
van választása. Nincs rémesebb annál, amikor az előre megírt vázlat miatt a
karakterek önmaguknak mondanak ellent úton-útfélen, a gerincük kocsonyává
válik, mert a szerző maga is fél a következménytől, amit a karakter egyébként
jogos lépése váltana ki a történetben. Kell, hogy legyen annyi időnk, hogy
átgondoljuk, mit kockáztatunk, és mi nem éri meg, amikor írás közben a hősünk
két lábra áll, és úgy dönt, jobban tudja, mit akar.
Például a
legnagyobb hiba, amit kezdő, de sokszor haladó szerző is elkövet ‒ és amitől falra
mászok ‒, amikor olyan karakter a legmenőbb csávó a gáton, aki egy piszkos
gazember, de a lelke egy rózsaszín üveg hajbalzsam, amikor kiskutyákról,
gyerekekről, csini csajról (akinek LELKE van) esik szó, és talán még egy pár
könnyet is elcsorgat legkedvesebb szomszédja anyukájának temetésén, holott öt
perce még géppuskával halálra gyilkolt egy egész utcát, nem kímélve se istent,
se embert, mert ő ennyire kemény. Tudom, ez egy nagyon elrugaszkodott, de
sajnos élő példa.
Nilla: Ez egy nagyon jó példa. Ha már így szóba jött,
emeljük ki egy kicsit. Szerinted melyek a kerülendő típusok ‒ a fenti
kivételével? Cserfes, idegesítő legjobb barátnő, a hosszúhajú rocker srác, aki
csak egy állat lehet? A szomszédban lakó kislány, aki kedves, gyönyörű,
tüneményes, és olyan szavakat használ, mintha illemtankönyvből olvasna? A
szigorú apa, aki meccset néz a tévében, kombit vezet, és nem engedi bulizni a
fiatalokat? Egyszerű példák, és nem húzhatók rá mindenre, de elég gyakran
találkozom velük. Meg azzal is, hogy sokan félnek újat alkotni ‒ például a
kislányt, aki közelről sem tökéletes, hisztis, néha csúnyán beszél, és így
tovább.
Demi: Nem a sablonnal van baj,
hanem azzal, ha megelégszünk vele, holott telne jobbra, érdekesebbre is. A
szerző sokszor akkor használ sablont, ha át akar siklani a karakter
fölött. Ezt pedig csak két okból
akarhatja:
A) Maga sem
találja őt érdekesnek, ezért felruházza töltelék-tulajdonságokkal.
B) Nem ismeri
eléggé a sablonkarakter típusát, motivációit, így olyannak írja le, amilyennek
már előtte sokan.
Jó példa erre a
nagyon fiatal szerzők felnőtt-jellemzése. Tuti minden szülő agresszor, fafej,
nem ért semmit, nem is érdekli igazán a kamasz
lelkivilága, amúgy is egy szemétláda, stb.
Nilla: Vegyük alapul a világirodalmat. Melyik az a
legkülönlegesebb hős vagy antihős, akivel „találkoztál?”
Demi: Franz Kafka Átváltozásának főszereplője az egyik legkülönlegesebb
hős, akit olvastam. Talán azért, mert egy elég érzékeny korszakomban
találkoztam ezzel a művel, és nagyon erős hatással volt rám. Meghatározóvá vált,
ahogy később a karakterek formáláshoz viszonyulok. Nekem Gregor Samsa az, akit egyszerre lehet végtelenül megvetni, és
közben annyira szánni, hogy a szívem is belesajdul. Ezt a kettőséget nagyon
értékelem, mert talán az egyik legnehezebben megalkotható karaktertípus, de a
leghihetőbb is.
Olyan karaktert
írni, akit egyszerre értesz, esetleg megértesz, együtt érzel vele, és
mindeközben pontosan tudod, hogy iszonyatosan megérdemli azt a sok katyvaszt,
amit kap, sok szerző álma. A rossz döntéseket hozó antihősök hihetőségének
megalkotása egy nagy feladat. Ott az a fránya motiváció, az előzmények, és a fő
szlogenem, ami talán míg élek és írok, mindig szerepelni fog a történeteimben:
senki sem születik gazembernek. Akkor hogyan lesz azzá?
Dan Wells nagyon ügyes ebben. John Wayne Cleaver vékony mezsgyén
folytatott tánca a jó, rossz, őrület és valóság között irigylésre méltó. Na és Thomas Harris Hannibálját kinek kell
bemutatnom? Szerintem senkinek. :D Cassandra
Clare Sebastianja? Egy vadbarom, és mégis mindenki tudja, mit, miért
csinált. Mi újság a Malfoy családdal? Lukjanenko Zavulonjával? Marvel Magnetójával?
János Vitézzel – na, nem a Petőfiével, hanem Csurgó Csabáéval? Egy biztos,
mindegyiküknek van története, háttere. Erős, erőszakos, néha túlságosan is, de
mint tudjuk, az erőszak erőszakot szül, és a küszöbről nézve mindez csak még mélyebb
nyomot hagy.
Nilla: Milyen tippeket tudnál adni arra, hogyan
gyakorolhatjuk a karakteralkotást?
Demi: A novellázás nagyon jó
gyakorlóterep. A novellában korlátozott a keret, és csak egy kulcslyuk áll
rendelkezésünkre, hogy elmeséljük rajta keresztül, mi történik a benti
szobában. A fókusz kialakítása, használata annyi koncentrációt igényel, hogy
mire elkészül a karakter, a történetének is késznek kell lennie.
A másik a megfigyelés.
Játszd el, hogy te vagy Sir Arthur Conan
Doyle hőse. Nem érdekes, később felhasználod-e bármelyik történetedben a
karaktert. Holmesként vizsgáld az utcán az embereket, és találd ki, kik ők a
valóságban. Apró részletekből rengeteg dolgot ki lehet következtetni az
életkörülményeikről, szakmájukról, családjukról, szociális helyzetükről, tegnap
estéjükről, értékrendjükről.
Demi: A hiteltelenség és a
tapasztalatlanság. Jól mondod, mert a másodikból következik az első. :) A
teremtés az teremtés. Legyen szó világról, kitalált nyelvről, fajról, tárgyról,
szereplőről. A legrosszabb, ami történhet egy karakterrel, hogy semleges marad.
Mi még
írósuliban szakmai oldalról is megfigyeltük a karakter szavajárását,
viselkedését. Pl: vicces volt szakács, asztalos, nyelvtanár vagy óvónő
szemén/száján keresztül írni. Persze menet közben rendesen túlzásba estünk a
szófordulatokkal, szlenggel, de ennek ez volt a lényege: amiről írsz, azt
ismerd jól. Például a karakterek szakmaisága beül a gondolataik közé. A rendőr
hajlamos rendőrként gondolkodni, igaz? Egyáltalán nem meglepő, hogy egyes krimi
írók rengeteg időt töltenek a rendőrőrsök környékén, kötnek ismeretséget
nyomozókkal, utánozzák a zsargonjukat, kikérdezik őket, mit tartanak az asztalfiókjukban.
Nilla: A saját hőseid közül ki jelentette a legnagyobb
fejtörést, és ki a személyes kedvenced?
Demi: A legnagyobb fejtörést
Oliver okozta, aki erősen ambivalens karakter. Ő az a srác a szomszéd utcából,
aki mindenkinek meg akar felelni, de a felszíne erősen repedezett, és rosszul
felskiccelt kép. Kilógnak a takargatni kívánt részletek. :)Emiatt folyamatosan
konfrontálódik, hamar talál magának ellenséget. Létezik egy erős, szép és jó
iránt vonzódó oldala, az idealista, az, amelyik tudja, mit jelent a jó döntés.
De tudni és csinálni valamit két különböző dolog. Individuális életképe van,
amiben mélyen elnyomja a saját természetes tulajdonságait egy rossz példa
miatt, amit kamaszként még csak nem is igazán ért. Az igazságérzete túlfejlett,
és ez nem segít neki a szocializálódásban. Tudja, milyen akar lenni, ki akar
lenni, de egyik idealizált jövőképe sem a sajátja, csupán másolatok a hozzá
legközelebb álló férfialakokról. Nagyon hosszú út áll még előtte, amit be kell
járnia szegletétől végéig.
Ami a kérdés
második felét illeti: nem szeretnék kedvencet avatni. Sok kedvencem van, akiket
ilyen-olyan okokból szeretek írni. Némelyiküket
az olvasók még nem ismerhetik, hiszen nem léptek a publikum elé. Lásd: Freak tanár úr. :P Igen, beszédes neve
van :) A geek néha vicces tud lenni karakteralkotásnál, csak vigyázat,
mértékkel! Az öncélúság vagy nagyon jól áll, vagy nagyon rosszul. Olyan ez,
mint a navy stílus, vagy a bojtos sapka.
Reméljük, tudtunk nektek segíteni egy picit, az érdeklődést köszönjük, és hamarosan újra jövünk! ;)
Korábbi cikkek az írásról itt és itt.
Reméljük, tudtunk nektek segíteni egy picit, az érdeklődést köszönjük, és hamarosan újra jövünk! ;)
Korábbi cikkek az írásról itt és itt.
,,A karaktert változtatja az út, amelyet a történetben végigjár.'' -- írod. Ez bonyolódhat...
VálaszTörlésAdott egy hosszú, unalmas hajónapló, egy abból írt útleírás. Az út végén az alany rájön, ugyanolyan ember, mint indulása előtt -- azaz annyiban változott, hogy rájött: egyáltalán nem változott.