A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lelkis. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lelkis. Összes bejegyzés megjelenítése

És én elhittem

2020. szeptember 24., csütörtök 6 megjegyzés
Sziasztok!

A mai bejegyzés témája érdekesen megoszlik az "írás" és a "lelkis" címke között. Amikor írásról beszélek, szeretek a lelki oldaláról is szót ejteni, mert imádom ezeket mély folyamatokat, és ha van egy jó téma, akkor nem tudok nem írni róla.
Ez a bejegyzés arról szól, milyen az, amikor elbizonytalanodsz - sőt, elbizonytalanítanak, amikor kevésnek érzed magad, amikor zokszó nélkül elhiszel mindent, ami igazából rombol és nem épít.
Vágjunk bele!

A bennem élő szorongó

2018. szeptember 27., csütörtök 5 megjegyzés
Sziasztok!

Három lépésben jutottam el eddig a bejegyzésig. Az első lépés Réka (Így neveld a regényedet) blogbejegyzése a "tökéletes íróról." A második Vica őszinte posztja, mennyit küzd a kéziratával. A harmadik lépés pedig Pusztai Andi cikksorozata a publikálásig vezető rögös útról.

Hiszek a szavak erejében. Ezért írok. Hiszek az őszinteségben. Hiszek a fejlődésben. Hiszek az alázatban és az újrakezdés lehetőségében. Hiszem, hogyha sokan beszélünk az írás nehézségeiről, a tipródásról, a szorongásról, a döccenőkről, az álmatlan éjszakákról, a regény összezuhanásáról, és ennek fájdalmáról, akkor rájövünk, hogy nem vagyunk ezzel egyedül, és segíthetjük egymást.

Én rettegek attól, hogy nem vagyok elég jó. Nem attól, hogy javíthatatlan hibáim lennének - amíg van fogalmam arról, mit kell javítani, javítok. A javítástól, az újraírástól- vagy gondolástól nem félek. Attól tartok, hogy nem vagyok elég hozzá. És emiatt néha görcsölve ülök a gép előtt, és úgy izzadom ki magamból a sorokat. Máskor könnyebb, de akkor is ott motoszkál a fejemben, hogy mi van ha.

Azt régen megtanultam, hogy a nyers szöveg nem szent. Komplett kéziratokat vágtam ki, miután ráeszméltem a hibáikra. Mondjuk nem bánom, mert mindegyik sikertelen próbálkozás közelebb vitt a megoldáshoz. Szeretek dolgozni és bíbelődni a szöveggel, variálni azt, de nem akarok leragadni egy szinten, és nem tudni/merni továbblépni.

Amikor még "csak" blogregényeket írtam, és nem tanultam írástechnikát, kevésbé éreztem ezeket a gondokat. Csak leültem és írtam, ami jólesett. Ennek ez volt a hátránya és az előnye is, tudjátok, a "boldog tudatlanság."
Aztán jött A görcs. Évekig nem írtam. És még most is azt tanulom, hogyan csillapítsam le - ha már eltűnni nem fog -, és engedjen írni. Enged, de cserébe ott motoszkál a tudat, hogy milyennek kéne lennie a szövegeimnek, és milyen nem lesz talán soha.

Munka, harc és könnyek rejtőznek a sikerek mögött. Az elfogadott regények, a megjelenések, a bemutatók, de még a végigírt kéziratok mögött is. Görcsök és megfelelni akarás.

Én is küzdök, ahogy mindenki.
Szorongok, ahogy sokan.
Beszéljünk róla!
Nektek mi jelentette a legnagyobb kihívást, nehézséget?

A lány, aki életet hazudik magának

2016. december 9., péntek 8 megjegyzés
Furcsa dologra lettem figyelmes a Facebookon. Jó hely az, sok mindent látni ott. Például ott van A lány, akit én csak így emlegetek magamban. Nem tudom, ki lehet, de a sejtéseim megvannak.
Szerintem még nincs húsz éves.
Csendes lehet, visszahúzódó, elmélkedő típus.
Elfojtja a vágyait és a kreativitását.
Úgy érzi, hogy nem illik bele a környezetébe.
Ezért hát kitalált magának egy életet. Egy életet, ahol népszerű, az álommunkájával foglalkozik, és van egy álomvőlegénye - vagyis hát, most már férje, elméletileg. Ebben az életben minden tökéletes, fantasztikus, pont a helyén van. Ki ne álmodozott volna már ilyesmiről? A lány az „életének” fontos eseményeit a neten közli, általában szelfikkel tarkítva; egy arccal, ami nem az övé. És népszerű. Több százan kedvelik és kommentelik a képeit, gratulálnak az esküvőhöz, a babaváráshoz, a munkájához. Valódi, hús-vér emberek írnak szívecskéket az amerikai vlogger képeihez, A lánynak szánva kedves soraikat.
A mai bloggerek nagy része ezt csinálja. Kitalál egy hangzatos nevet, letölt egy képet egy szép lányról a weheartitről, ismerősnek jelöl ötszáz embert a neten, és aztán posztot ír, posztot ír, posztot ír... Nem ritkán a suliban, otthon történtekről, vicces álneveket aggatva a sztori szereplőire.
A net trükkös hely ebből a szempontból: könnyebb „barátokra” és „népszerűségre” szert tenni név nélkül, arc nélkül, áloméletet élve. És ezek a lányok a hétköznapokban titkolják az alternatív énjüket. Szégyellik a kreativitásukat. Feszélyezve érzik magukat, ha valaki mégis megtudja róluk, bloggerek, akik titokban regényeket írnak. Tudjátok, mi zavar a legjobban?
Hogy ebben nincs semmi szégyellnivaló. Talán a társadalom, vagy a suli hierarchiája kényszerít álarc mögé százakat, nem tudom. Csak azt tudom, hogy takargatni azt, ami számunkra fontos, amit élvezünk és szeretünk csinálni, nem valami kellemes dolog. Szeretnék egyszer egy olyan bloggerközösséget, ahol mindenki nyugodtan felvállalhatja a nevét és az arcát, a szégyen legapróbb szikrája nélkül. Ahol nem kell más lányok divatos fashion-fotóit használni ahhoz, hogy népszerűnek érezhessük magunkat. Ahol a Hajnik, Bettik, Zsófik is elegek ahhoz, hogy kivívják az olvasók szimpátiáját, nem kell Hope-nak és Skynak lenni hozzá.
Írok a dologról, mert nem tudok mást tenni. Hiszen írok, ha elmélkedni akarok, és írok, ha fáj valami. Írok, ha boldog vagyok, és akkor is, ha mondandóm van. Írok magamnak és írok nektek - és szerencsés vagyok, ha elolvassátok. Ez a bejegyzés most egy kicsit mindegyik egyszerre.

Vallomás - "mert sok történet van bennem"

2016. július 28., csütörtök Nincsenek megjegyzések
Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a legelején kibököm a lényeget: az utóbbi időben nem írtam. Az elmúlt heteim zsúfoltak voltak a munka miatt - de nem keresek kifogásokat, ez csak a kisebbik gondom volt.
Az utóbbi időben ugyanis "megfulladt" a kreativitásom. És hogy miben? Mesélem.
Rájöttem, hogy baromi sok dolgot kell még megtanulnom. Nagyon messzire kell még jutnom. Hosszú az út előttem - hosszabb, mint talán bármikor. Rengeteget kell tanulnom; nemcsak az írásról és a történetszövésről, hanem saját magamról is. Az emberekről. A világról, ami körbevesz. És amikor erre rádöbbentem, egyszerűen nem tudtam írni. Ez volt maga a pokol.
Bármit papírra vetettem, nem volt jó. Munkába menet egy csomó ötletem volt arra is, milyen posztokat írjak ide, a blogomra, és öt órával később már semmi értelmét nem láttam az egésznek.
Sokat szeretnék írni. Mert sok történet van bennem. És egyszerűen nem ment.
Úgy nem, hogyha ránéztem egy oldalra, csak a hibákat láttam. Úgy nem, hogy tudtam, semmi értelme annak a százhatvan oldalnak, amit papírra vetettem. Bénító érzés ez.
Csakhogy...
Egy ideje érzem, hogy éledezik a kreativitásom - megint. Apróságok jutnak eszembe, momentumok. Ezekből áll majd össze egy új történet - vagyis azok, amelyeket borzalmasan elrontottam, de már van fogalmam, merre mehetnék innen tovább. Eddig ennyi sem volt, csak selejtes ötletek egymásra dobálása.
De még azóta sem írtam. Nem. Gyűjtöm magamba az élményeket, és próbálok felkészülni erre a folyamatra. Mert ez - írni - sokkal többet jelent, mint éveken keresztül hittem.
Úgyhogy nem akarok többé kapkodni és "hibátlan" lenni. Fura, de ebben az időben fogadtam el igazán, hogy vannak és lesznek olyanok, akiknek én nem felelek meg. Akinek az én művészetem nem felel meg. De nem akarok tenni ez ellen semmit. Csupán folytatni, amit elkezdtem. Bár már máshogy.
Csakhogy azóta sem írtam semmit - pusztán ezt a bejegyzést. Hirtelen ez kívánkozott ki belőlem, és szívből remélem, hogy lassan jön a többi is. Hogy lesz elég kitartásom véghezvinni mindazt, amit elterveztem. És higgyetek nekem, rengeteg munkáról beszélek...

Tegnap láttam egy baromira elcsépelt témájú, számomra mégis gyönyörű filmet. Ha hiszitek, ha nem, ez a sablonos dolog elindított bennem valamit. Jobban, mint bármi más mostanában. Megdobogtatta az írói szívemet. Mert nekem az van. Író nem vagyok, csak a szívem az.
És azt hiszem, lassan ráveszem magamat arra is, hogy készítsek egy bitang hosszú jegyzetet, mielőtt belevágok a kőkemény folytatásba.
Szurkoljatok.


Na és te? Tudsz veszíteni?

2016. január 4., hétfő 3 megjegyzés
"Veszteni tudni kell" - ezt már nyolcévesen megtanítják nekünk, egy Ki nevet a végén?-parti után. Akkor arra elég volt, hogy befogjam a számat, és ne követeljek visszavágót. De valahogy meg kell ezt érteni, nem? És nem olyan egyszerű rájönni, mi az ördögöt jelent.

Rájöttem valamire. Kétféle karaktert tudok megkülönböztetni - az elsőt, aki már megértette, mit jelent ez a kulcsmondat, és a másodikat, aki még nem. Az elsőt, aki a kudarc után befelé néz, és azt mondja: rendben van. A másodikat, aki a kudarc után kifelé tekint, és másokra mutogat. Ezért meg azért nem sikerült, mondja. És gyakran lenézi az elsőket.

Nem titkoltan szól a blog a saját életemről. Ha valami megtetszik - vagy nem tetszik -, megdöbbent vagy kérdéseket ébreszt, akkor írok róla. Ezúttal pedig ez a téma, mert sajnos mély nyomokat hagy bennem. Maradjunk az írás témakörében, hiszen a blognak, sőt az életemnek, van némi kapcsolata vele.

Vagyok elég bátor, hogy elismerjem, még nem vagyok olyan jó, mint amilyen lenni szeretnék. Vagyok elég elszánt, hogy tegyek is érte. (Talán már megszállott is.) Vagyok annyira az első kategória, hogy miután vesztettem, megkeressem az okát, és levonjam a következtetéseket. Erre tökéletes példa a tavalyi Aranymosás. Eljött, bíztam magamban, aztán pedig koppantam. Nagyot. Ma már tudom, hogy miért, és vállalom is. De soha nem jutott eszembe másokat hibáztatni érte. A kudarcom és a sikerem is tőlem függ, és az is, hogy ne viselkedjek úgy, mint egy sértett tinédzser.

Itt jön a képbe az, amivel kezdtem. Kiadáson gondolkoztok? Akkor fessetek magatokról komoly képet! Egy író elismeri a saját hibáit, törekszik a legjobbra, és nem mutogat másokra. Amit lát egy hétköznapi blogger, azt látja egy kiadó is. Elviseli a negatív véleményt, méghozzá emelt fővel. Nem kell mindennel egyetérteni. Viszont el kell fogadni, hogy másnak lehet negatív véleménye.

Elég egyértelmű dolgok ezek, nem?
Hát nem. Legalábbis nem mindenkinek, és ez szomorú. Hirtelen felindulásból most le kellett írnom. Ti mit gondoltok erről? Saját tapasztalatok?


Blogger vagyok, népszerű

2015. március 18., szerda Nincsenek megjegyzések
A közelmúltban egy blogos csoportban terjedt egy kérdőív, amely blogolási szokásainkat, tapasztalatainkat és véleményünket gyűjtötte össze. Én is kitöltöttem, általában minden ilyesmit kitöltök, és volt benne egy fontos kérdés.
Kik szerinted a legnépszerűbb bloggerek, kedvenc bloggereid?
Szörnyű bevallani, de én ide semmit sem írtam. És nem azért, mert senkit sem tartok népszerűnek vagy tehetségesnek, hanem mert egyszerűen egyetlen blogot sem látogatok heti rendszerességgel. Ilyen alapon pedig nem lenne fair tőlem, ha bárkit is kiemelnék. Na, mindegy.
A kérdőív készítője írt egy összesítő bejegyzést az eredményekről, amelyet itt érhettek el. Röviden és tömören: több mint kétszáz ember töltötte ki. Hűha! Ez nem kis szám. Köszönöm ezúton is neki, hogy ilyen érdekes adatokkal szolgált!

Az egyéni javaslatok és jelölések alapján kialakult egy tízes lista a résztvevők kedvenc bloggereiről. Szinte sokkolt a hír, amikor megláttam, hogy bizony én is rajta vagyok. Tudjátok, egész nap ezen gondolkoztam. Olyasmik jártak a fejemben, hogy: komolyan? Én? Ne már! Ez tuti nem lehet igaz!
De mégis az.
Sokéves blogos jelenlétem alatt rengeteg fantasztikus emberrel találkoztam. Csodálatos olvasókkal gazdagodtam, akik csodálatos leveleket írnak nekem. Úgy érzem, nem tudtam, nem köszöntem meg eléggé ezt nekik, nektek.

Sosem veszem magától értetődőnek, hogy valaki a blogomra látogat és beleolvas a regényeimbe. Minden egyes embernek hálásan köszönöm, hogy bizalmat szavaz nekem. Én csak egy hétköznapi lány vagyok, aki egyszer írni kezdett és azóta is erről álmodik. Az olvasóim támogatása nélkül lehet, hogy már feladtam volna. Nem is gondoljátok, milyen sokat jelent ez nekem. Tudom-tudom, ilyesmit az ember naponta hússzor hall online közösségekben... De akarom, hogy tudjátok, hálás vagyok nektek!

Igyekszem érdemes maradni a bizalmatokra, úgyhogy most megyek, és írok nektek valamit...

Később jövök,
Nilla