Tippek pályázni készülőknek

Sziasztok!

Hosszabb hallgatás után végre megtörjük a csendet, és előrukkolunk a következő cikkel. Ahogy a cím is ígéri, ezúttal a pályázatokról beszélgetünk. Mit és hogyan, mikor és egyáltalán nem érdemes tenni?

Tartsatok velünk ezúttal is, és tudjátok, ha bármi kérdésetek vagy témafelvetésetek lenne, írjátok meg nekünk!

Legyen szó akár novella- vagy regénypályázatról, a részvétel csak kívülről tűnik egyszerűnek. Az ugyanis, hogy szakmai zsűri elé tárjuk a sokáig dédelgetett munkánkat, általában nagy stresszt vált ki a pályázókból.

A blogok, kisebb írókörök novellapályázatai jó eséllyel nem adnak profi visszajelzést, de jó gyakorlótelep lehet az íróknak, hogy idegeneknek is megmutassák a munkájukat.

Most összeszedtünk nektek néhány tanácsot, amik talán megkönnyíthetik a folyamatot.

Bétáztass!

Senkinek sem ajánlom, hogy olyan művet küldjön el egy pályázatra, amit rajta kívül még senki sem látott. A nyers változatok általában semmilyen munkából sem a legjobbak, utólagos javítást, csiszolást és átírást igényelnek, méghozzá nem keveset. De ha az írónak senki sem mondja el, hol csúszott félre az írása, és miben kéne még fejlődnie? Akkor nagyon - de tényleg, iszonyúan - fájdalmas lesz egy negatív véleményt kapni valami olyasmire, amiről korábban azt hitte, korszakalkotó.

A bétázás során egyrészt felhívják a figyelmünket a hibákra (és kiemelik az erősségeket is), ezáltal simíthatóvá válnak a gubancok, de amíg nem tudunk róluk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden rendben. Másrészt egy pályázaton az ember kritikát kap, és ez természetes, hiszen ezért indul rajta - de erről majd egy későbbi pontban.

Nilla: arra gondoltam, most egy-egy blokkhoz kapcsolódva faggatlak kicsit. Kezdjük tehát a bétázással - neked milyen tapasztalataid vannak? Mennyire tartod fontosnak pályázás előtt?

Demi: Nagyon fontos, hogy soha ne frissen elkészült, és valaki mással nem véleményezett kézirattal pályázzunk. Ez nem csak az Aranymosásra igaz, hanem bármilyen pályázatra, vagy kiadónál való próbálkozásra. Soha nem adok ki a kezemből olyan írást, amit előtte legalább egy valaki nem nézett át. 😊

Nilla: amikor a Janával indultál, és nyertél az Aranymosáson, voltak olyanok, akik végigkísérték a kézirat útját?

Demi: Persze, hogy volt. És nagyon hálás vagyok neki, és mindenkinek szüksége lenne egy olyan barátra, mint amilyen nekem van. Szakmailag is hozzáértő, emberileg egyszerűen egy angyal. Végig biztatott, és átsegített a pályázat nehéz időszakain. Elég magányos író vagyok, nem szeretek sok embert belevonni a munkámba, amikor még alkotó fázisban vagyok, de utána igyekszem aktívabb lenni, és bevonni másokat is a javítási folyamatba.

Nilla: beszéljünk egy picit a nyers szövegekről is. Mit gondolsz, mik lehetnek a legnagyobb buktatók, ha valaki nem kért „külsős” segítséget?

Demi: Kábé minden? :D Na jó ennyire nem szélsőséges a dolog, de közben mégis. Mire is gondolok? Heteket, hónapokat eltöltesz fejben egy világban, amit kívül-belül ismersz, a karakterekkel folytatsz párbeszédet a zuhany alatt, fogmosás közben, vagy épp a munkahelyi szünetben, esetleg alvás előtt. Mindent tudsz, megírod a történetüket, majd kinyújtóztatod elgémberedett tagjaidat, és azt hiszed, kész. Hát nem! A legnagyobb buktató az, hogy nem tudsz kimászni a fejedből, ezért neked minden egyértelmű, de ha valaki elolvassa, amit írtál, elkezd kérdezgetni, te meg kamillázol, hogy miért nem érti? Hiszen tök egyértelmű. Ja, neked. :D A szegény olvasó nem lát bele a fejedbe, és nem ismeri az indokokat, ő csak hiányérzettel küzd. Vagy úgy jársz, mint én: elcsúszik a dramaturgia és csak akkor veszem észre, mikor már kész a regény. Nálam akkora volt a hiba, hogy nekem is kiütötte a szemem, mikor visszaolvastam, de ez nem mindig van így. Abszolút felelőtlenség, ha átnézés nélkül adunk be valahová egy novellát/karcolatot/regényt/akármit. Nem vagyunk zsenik, akkor sem, ha jólesik néha úgy tekinteni magunkra. 😊 És legfőképp nem vagyunk tévedhetetlenek.

Ne siess!

Abszolút, egyáltalán nem érdemes az utolsó pillanatig dolgozni a művön, és három perccel később leadni. Nyersen, kapkodva, a pillanat hevében. Mert a jó sztorikat és ütős novellákat az idő is érleli, és kell egy bizonyos időbeli távolság, ahonnan visszatekintve az ember már nem úgy látja az irományát, mint a pillanat hevében.

Tegyük fel, hogy fél év alatt megírok egy regényt. Számomra ideális, ha pár hónapig „felé sem nézek”, pihentetem, még csak meg sem nyitom a dokumentumot, hanem foglalkozom más írásokkal, olvasok, bétázok, aztán ha letelt az idő, újra előveszem a kéziratot. Először is átolvasom, utána elküldöm a bétáknak, akik átolvassák, majd a véleményeik alapján javítom a sztorit, ha kell, át is írom ötször. Eddig egy évnél tartunk… Minek kapkodjuk el, főleg ha a nagy műről van szó?

Ebben az állapotban már nem teljesen nyers a regény, kaptunk véleményt, javítottuk, és remélhetőleg az eltelt egy évben gyarapodtunk annyit alkotóként, hogy még többet tudjunk hozzáadni a regényhez, vagy máshogy lássunk dolgokat. Az ilyesmire mindig megéri várni.

Nilla: elsietés. Hogy állsz vele, mit gondolsz róla? Mennyire káros?

Demi: Legalább annyira rossz döntés, mint az, ha senki nem nézi át a regényünket. Káros, mert nem tudunk fejlődni, csak a nemleges választ fogjuk kapni állandóan, de nem fogja senki elmondani, hogy miért? Ez pedig nagyon fontos. Soha nem kifizetődő, ha kapkodunk, ez tuti.

Nilla: milyen mértékben lehet még „kéziratot menteni” az utólagos javítással? Mit is jelent ez pontosan a gördülékenyebb mondatokon kívül?

Demi: Utólag bármit ki lehet javítani. Nem csak mondatszinten. Karakterek motivációit, teljes jeleneteket ki lehet cserélni, leírásokat kivenni, vagy bővíteni. Lényegében tényleg akármit meg lehet oldani, de nem szabad sajnálni rá az időt. Megéri.

A kritikát méltósággal!

A kritikafogadás egy olyan oldala a publikálásnak, amit meg kell tanulni. Csak könnyű azt hinni, hogy a kritikát mindenki jól viseli, hiszen ha nem tenné, miért pályázna egyáltalán? Nos, a valóságban sajnos ez nem így működik. Már én is látom, hogy sokan a bétázásnál kiemelt negatívumokat sem bírják elfogadni, és megmagyarázzák, miért nincs igazam – ilyenkor elgondolkodom, a szerkesztőtől/lektori véleménytől vajon mit várnak?

Tudom, hogy nagyon nehéz csendben hallgatni, amikor valaki a gyengeségeinkről beszél, és nem „megvédeni” a munkánkat, de tudni kell és érdemes is, hogy a novellánk vagy kéziratunk egy önálló egész. „Saját lábakon” áll, és ha azok a lábak remegnek, vagy még rosszabb, rogyadoznak, azt be kell látni, és nem mentségeket vagy magyarázatokat találni a miértre, hanem mérlegelni. Fel kell tenni a kérdést: igaza van a kritikának? Ebből a mérlegelésből tudunk továbbmenni – így vagy úgy.

Nilla: az Aranymosás során minden pályázó elég sok kritikát kap. Te hogy álltál hozzájuk annak idején?

Demi: Nagyon vártam és nagyon féltem is tőlük. Ez volt az első igazi megmérettetés, ahol megmutattam valamit, ami nagyon fontos nekem. Természetesen a pozitív reakciók nagyon jólestek, a negatívak rosszul. Meg kellett tanulni érteni és megérteni a kritikákat. Sokat tanultam belőle, és a második Aranymosáson, amint indultam, beépítettem az előző évi véleményeket.

Nilla: volt olyan, amiből tanulni tudtál? Ha emlékszel, mi volt a leghasznosabb tanács azokban az időkben számodra?

Demi: Hogy húzzam ki a fejem a ... homokból. :D De tényleg. Kicsit bent ragadtam a fejemben, és egyszerre túl sokat akartam, de a végén nem az sült ki belőle, amit akartam. És a leírások… az én örök mumusom… Rájöttem, mert ráébresztettek, hogy sokkal jobban oda kell erre figyelnem. 😊

Nilla: kezdőként mennyire jelentett gondot megtanulni a kritikák fogadását?

Demi: Szerencsére nem az Aranymosással kezdődött a kritikákkal való szembesülés. Évekig amatőr írói oldalakon publikáltam és ott aztán kap az ember hideget és meleget is. Meg kellett tanulnom kritikát fogadni. Persze, hogy okozott gondot, sokszor hetekig rágtam magam, hogy miért mondták ezt vagy azt, de aztán vagy rájöttem – hol magamtól, hol segítséggel, vagy pedig arra jöttem rá, hogy nem volt igaza az illetőnek. Ez is egy folyamat, amin végig kell haladni.

Ne acsarkodj!

Az előző ponthoz kapcsolódóan: nincs annál rosszabb, amikor személyeskedésbe vagy összeesküvés-elméletek szövögetésébe megy át egy-egy elutasító levél, negatív vélemény. Nem árt tudni, hogy az író minden egyes megmozdulásával képet fest magáról, képet a kiadókban, olvasókban, potenciális olvasókban. Ha ti azt látnátok, hogy egy alkotó hisztis, nem bírja elviselni a kritikát és még másra is igyekszik kenni, hogy neki miért nem sikerül, nos, nagy lelkesedéssel néznétek bele a munkájába?

Abban a pillanatban, ahogy az anyagunkat elküldtük, felelősséget vállaltunk érte, az erősségeiért és a hiányosságaiért egyaránt. Utólagos magyarázkodás nem javít már rajta, épp az ellenkezőjét érhető el vele.

Persze képmutatás lenne azt mondani, hogy a kemény véleményeket játszi könnyedséggel kell tűrni. Az még a rutinosaknak sem egyszerű mindig. Lehet fogcsikorgatva ülni a gép előtt, vagy öt kilométert szaladni csak azért, hogy ne robbanjunk fel. Mindent lehet, de ezt az író magában rendezni le, és nem feltétlen kommunikálja a külvilág felé. Megküzd, mérlegel, tanul belőle. Ideális esetben.

Nilla: egy kicsit belementem itt a magunkba mélyedés témájába. Ez nem egyszerű terep, és nem is teljesen csak a pályázatok kapcsán áll fent. Te, mint rutinosabb, mit tudsz mondani róla? Kezdőként én lépten-nyomon belefutok, és bele is futottam ezekbe a pontokba, sokszor le is fojtotta a kreativitásomat.

Demi: Ezzel szerintem mindenki így van, és nincs ezzel semmi baj. Emberek vagyunk, persze, hogy érzékenyen érint, ha lehordják azt, amivel annyi sok időt dolgoztunk. Feljebb írtam, hogy ez egy folyamat, amit ugyanúgy nem lehet megspórolni, mint az előolvastatást. Nagyon fontos megtanulni, hogy mindig lesz olyan, akinek nem fog tetszeni, amit írunk, de ez nem baj. Mert lesznek olyanok, akiknek nagyon sokat fog jelenteni. A kritikákból tanulni kell, nem szemellenzővel a fejünkön elutasítani. Ha pedig látszik a véleményen, hogy kekeckedő, és direkt arra megy, hogy ő maga valahol kiadja a frusztrációit, a legjobb, amit tehetünk az ignorálás. Mindenkinek joga van a véleményéhez, az írónak meg ahhoz, hogy adott esetben ezt abszolút ne vegye figyelembe.

Nilla: beszéljünk kicsit a pályázatok hátteréről, már az író szemszögéből. Mennyire stresszes, megterhelő, mire kell odafigyelni?

Demi: Egy pályázat stresszes. Akkor is ha először csinálja az ember, akkor is, ha már van mögötte jó pár hasonló helyzet. Hosszú ideig tart, és napról-napra látja a kikerülő részleteket, és óhatatlanul is elkezdi hasonlítgatja a sajátját, ha több pozitív kritikát kap, akkor azt latolgatja, hogy a másik mit csinált jobban. Ezek nehéz időszakok, de arra kell leginkább odafigyelni, hogy amennyire lehet, ne méricskéljük magunkat a többi pályázóhoz. A legnehezebb, de sok stresszt meg lehet spórolni magunknak.

További írós cikkek #itt