2015. november 25., szerda

Ki öli meg Jana Robinst? – avagy az írásról Demivel

Oszd meg, ha mered!
A napokban megjelent Demi Kirschner debütáló kötete, az Öld meg Jana Robinst! a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában. Az Aranymosás-nyertes regény egy ízig-vérig ifjúsági történet – de tartogat meglepetéseket a sokat látott olvasóknak is.

Sokszor felmerül közöttünk az írás témája, ezért úgy gondoltam, faggatom Demit egy kicsit tapasztalatairól, kezdő íróknak szánt tanácsairól.


Jana Robins tizenöt éves, Lipcsében él, és számára az élet az iskolát, a legjobb barátját, vak házvezetőnőjüket és állandóan dolgozó, elérhetetlen apját jelenti.
De egy nap minden megváltozik. Kiderül, hogy mindez csak látszat. Megpróbálják elrejteni előle a világ valódi arcát. Egy olyan világét, ahol az emberek mellett különleges lények őrködnek.
Mindenkinek van egy előre elrendelt sorskulcsa, aminek be kell teljesednie az élete során. De vajon mi az élet értelme? Föl lehet lázadni az előre megírt jövő ellen?
Mi történik, ha a szerelmed talán az ellenséged?
Jana útra kel, hogy megfejtse a világ rejtélyeit, és múltja ádáz titkát. De megpróbál rájönni arra is, mit érez a két fiú iránt, akikre a lelkét is rábízná. Lehet-e barátságból szerelem? Vagy épp az ellenségből lesz a kedvesed?
A regény az Ellopott élet sorozat első kötete, az Aranymosás pályázat egyik nyertes műve.

Ha felkeltette az érdeklődésed, szerezd be a könyvet #innen!
Már bele is olvashatsz a regénybe! #ezenalinken
Sok érdekes infóval, előolvasó véleménnyel és képpel találkozhattok Demi Facebook oldalán #itt!
Képgaléria a kötethez #itt.


Nilla: Mesélj egy kicsit az első könyvedről! Honnan jött a regény ötlete?

Demi: Nagyon érdekes, hogy amikor 2012 tavaszán jelentkeztem a Könyvmolyképző Kiadó első alapozó íróiskolájába, gyakorlatilag megszületett Jana Robins története is. A nagy kalandok már csak ilyenek. Akkoriban fogalmam sem volt róla, mit akarok kezdeni a történeteimmel, frusztrált a magam mögött hagyott majd’ egy évtized, amiben már „alig” írtam, ellustultam.Kiégett, lefáradt személyiségnek éreztem magam, vénségnek, akinek nincs új ötlete, és már nem is tudja, mit akar mondani, amikor tollat ragad. Ezt nevezik írói blokknak – elhittem, hogy egyedül az én fejem fölött borult be az ég, holott az élet bármely területén rátörhet az emberre a kudarcérzet.
A másik nagy „AHA” érzés pedig akkor következett, amikor megértettem, hogy számomra az írás nem csak hobbi és önmagam szórakoztatása, de felelősséget is érzek benne. Elhatározás kérdése minden, azt mondják. Igazuk van.
Tanultam írni, bár sok mindent magamtól is tudtam, sejtettem – legfeljebb a szakkifejezések voltak idegenek, vagy az írás logikai oldala, a törvényszerűségek halmazalátszott elsőre durván megfoghatatlannak. Jana kísérlet volt. Az egyik íróiskolás feladat egy szinopszis megírása volt, én meg fogtam magam, és megírtam annak a képzeletbeli történetnek a szinopszisát, aminek fele akkor ténylegesen csak a fejemben létezett. Ha jól emlékszem, az első két verzió repült is a kukába. Itt találkoztam először a sablonos gondolkodásmód problémájával is.
Akartam egy olyan történetet, ami nem tragédiára vagy a hatásvadászatra épül, hanem a legegyszerűbb problémákra, amik csak előfordulhatnak egy kamasz életében. Az élet mögöttük úgyis kemény, érthetetlen és félelmetes tud lenni.
Nem akartam tökéletes szereplőket. Egyikük sem lett az. :D Hibáznak, tele vannak kételyekkel, egyik problémájuk sem oldódik meg egy csettintésre, és minden elhibázott lépésükért felelniük kell. Ez talán a második és harmadik részből jobban kidomborodik. Érdekes, most érzem, ahogy a második könyv javításán dolgozom, hogy az Öld meg Jana Robinst – mennyire prelúdium a világhoz. Lehet, hogy közben én is értem egy kicsit? :D
Egy biztos, nem álmodtam meg az ötletet, nem pattant ki az agyamból. Összeraktam. Ebben nagy szerepe volt az akkori írói válságomnak, a tanulásnak, a támogatásnak, amit kívülről kaptam, és annak, hogy annyi hülyeségen túlestem már a könyv megírásának időpontjáig, hogy egyszerűen szívesen bűntetem a szereplőimet és kergetem végig őket sok-sok veszedelmes és kényelmetlen helyzeten. Miért csak én szívjak? XD

N.: Milyen karakter a címszereplő Jana?

D.: Lány. :D Ijedt. Önfejűés makacs. Szerelmes. Néha túl komolyan veszi magát. Koravénnek képzeli magát tizenöt évesen, időnként ennek megfelelően is cselekszik. Vakon képes hinni.  Minden katyvasz ellenére, amibe belesodródik, elég jól tudja, mit akar. Van egy kis erőszakos jellemvonás benne, amit nagyon sokáig nem ismer fel, illetve nem érti, miként fejlődhetett ki benne ilyesmi. A jövendőbeli választottjához viszont néha elkel az ilyesfajta tehetség, amikor az magát sem képes kordában tartani.

N.: Kiknek ajánlod a könyvet?

D.: Ez a legnehezebb kérdés. :D Azért, mert a legtöbb szerző akkor ijed meg először, amikor megpróbálja külső szemmel megítélni a saját írását, és hirtelen rájön, hányféle elvárásnak is kellett volna megfelelnie ahhoz, hogy egy embercsoport, vagy egy korosztály szeresse. Aztán lehetnének nagyon sablonos válaszaim is a kérdésre, olyanok, hogy mindenkinek ajánlom, aki szeret olvasni, meg hisz az igaz szerelemben, meg kedveli a kalandokat, stb. De nem. Mondjuk úgy, azoknak ajánlom, akik szerettek kamasznak lenni, és azoknak, akik nagyon nem.  És azoknak is, akik szívesen elrágódnak, átgondolják egyik-másik történést, motivációt. A regény cselekménye és háttér mondanivalója nagyon nem egy síkon mozog. Akkor fogom magam igazán szerencsésnek érezni, ha az olvasók a könyv bezárása után arra fognak gondolni, hogy szűz anyám, most mi lesz? És ez tényleg így történt? Ne már, nekem is vacak napjaim vannak, de ezeknek a srácoknak adjon valaki elég erőt, mert nagy szükségük van rá! Egyszóval nekik ajánlom: akik hajlandóak ilyen érzésekkel átlapozni egy könyvet. :)

N.: Tudom, hogy kifejezetten gyors író vagy. Mennyi időbe telt megalkotni ezt a világot?

D.: Való igaz, gyorsan írok. Ez nem jelenti azt, hogy a kézirat is rekordidő alatt készül el. Miután megírtam a nyers változatot, jön a neheze, amikor nem elég az érzelmeimre és intuícióra hagyatkozni, hanem gondolkodni kell, átrágni sokszor ugyanazt a bekezdést, és egyszerre ülni a világban nyakig, és időben látni előre és hátra. Alapjáraton szenvedélyíró vagyok, bár nem hiszem, hogy létezik ilyen kifejezés. Szükségem van rá, hogy a pillanatnyi érzés hűen jelenjen meg bennem, ott és akkor érezzem azt, amit a szereplők, máskülönben sosem lennének hitelesek. Ahhoz nagyon profinak kell lenni.
Demi Kirschner
Ha a trilógia első részének nyers verzióját kérdezed, az megíródott három hét alatt, de további másfél évembe került kidolgozni, javítani. A második és harmadik résszel ugyanez a helyzet. És most is, ahogy ezt írom, még tizenöt dolog jut eszembe, amit ki kellene húzni, betoldani, előrébb, hátrébb tenni a második könyvben. Agyban ez megszámlálhatatlan órányi száraz írást jelent. Nem csoda, ha mindent elfelejtek, kiöntöm a kávémat, és a szék mellé ülök. De nagyon jókat tudok nevetni magamon, szóval segáz.

N.: Milyen zsánerben írsz legtöbbet?

D.: Fantasy. Leütésben számolva. Meredeken sok őrültséggel van tele a fejem.

N.: De ezt nem bánjuk... :)

D.: Ennek örülök. Szeretem az agyas világépítőket, és nagyon szeretnék egyszer én is azzal büszkélkedni, hogy örömet okozok a sajátjaimmal másoknak. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor egy szerző csak díszletnek használja a fantasy világot. Például megalkotja a világot, amiben a szellemek együtt élnek velünk, kölcsönhatásban állunk velük, de tökéletesen megfeledkezik róla, hogy milyen sokat változna az igazságszolgáltatás, a törvénykezés, a bírósági praktikák, a tanúskodás intézménye, vagy mondjuk a biztonsági rendszerek működése.

N.: Szeretnélek faggatni egy kicsit az írói kurzusról. Nehéz folyamat volt megtanulni az alapokat, és alkalmazni őket? Milyen tapasztalataid vannak?

D.: Minden perce megérte. Könnyű az alapokat megtanulni, de nehéz megérteni, hogy az útmutatások, intelmek nem a kezemnek szólnak, és miért az intelligencia tudománya az írás. Az írástechnika tanulható, de a személyiségből és tapasztalatból adódó képesség, ami előadja a történetet, nem, vagyis sok-sok idő szükséges a kibontásához. A szabályok és a kivételeik felismerése egyszerű. Ami nehéz, az a gondolkozásmód elsajátítása és a bátorságé, amikor tényleg le merjük írni, amit le kell. Világosan kell látni, mit, miért alkalmazzunk írás közben, és hogyan könnyítik meg ezek az eszközök az ívet, amit egy szerzőnek a saját tehetségéből megépített úton kell bejárnia. Ne legyen véletlen, amikor írunk valami igazán működőképes dolgot. A véletlen ritka, és a szépség is mulandó. :P

N.: Egy kicsit arról, hogy „nem merjük leírni”. Bővebben mit értesz ez alatt?

D.: A szerző megszülető történetébe belekódolja a saját lelke génjeit. Viccesen hangzik, mert sematikusan ez azt jelentené, átörökítem magamat a könyvembe. Pedig gyakorlatilag ez történik, amikor valaki ír. Nem kell a valós életéről írnia, sem a saját személyiségét főhőssé alakítani. A téma mélyén a szerző kérdéseket tesz fel magának és az olvasóknak, megoldást keres rá bekezdésről bekezdésre, amíg a bonyodalom gyűrűzésében minden a helyére nem kattan. Az a folyamat, ahogy ezt megteszi, rendkívül árulkodó tud lenni. Mint ahogy maga a probléma is, amit feldolgoz a története. Amikor egy szerző el akar mesélni egy történetet, vállalja a felelősséget, hogy kitárulkozik az olvasói előtt. Kényes, kínos dolgokról ír, ha ezt követeli meg a helyzet. Sokszor előre tudja, hogy drágán meg fog fizetni a kreatív játékért, amit a kéziratban művelt, de vállalja a felelősséget.
Például: a legegyszerűbb tökéletes világot alkotni, tökéletes szereplőkkel, akik minden problémára ismerik a megoldást, sőt azonnal meg is találják azt. Elhitetni az olvasóval, hogy a karaktered hibázik, mert fogalma sincs, mit kell tennie, sokkal nehezebb. Legalábbis úgy, hogy ettől szegény se bénának, se hülyének ne tűnjön, sőt azt a benyomást se keltse a kézirat, hogy a szerző maszatol, mert így akar valósághűségre törekedni. Egy ilyen esetben is fontos, hogy a saját megoldásainkat le merjük írni. Ne rántson a főhős stukkert és lője halomra az előtte felsorakozó ellenséget csak azért, mert ez egy jól bevált séma, és még mutatós is. Lehet, hogy nem fog lőni, lehet, hogy el fogják kapni. Ja, hogy ez nem volt benne az előzetes tervekben? A főhős sem örül neki, de nincs ideje ezen agyalni, mert éppen betaszigálják egy furgonba, és kezdődik az igazi kaland. Tuti le fogod írni, mennyire ijedt szegényke, mert most te, a szerző is az vagy. És te hogy félsz? Milyen vagy olyankor? Le mered írni, mit érzel? Le kell merni írni.

N.: Mint tapasztalt író a kezdőnek, milyen tanácsaid vannak?

Elvetett borítóterv
D.: Ez lesz az első kiadott könyvem, tehát a tapasztalatom kilencvenöt százaléka a fiókban hever. :) Ami biztos és örökérvényű, és szerintem minden más szerző is ezt fogja mondani: száműzd a lustaságot a mindennapjaidból! Ha írni akarsz, akkor írj. Ne holnap, ne valamikor, ne beszélj róla, várd a felfedezésedet, olvasók hadát, hanem írj most. Ha mindössze író akarsz lenni, de fogalmad sincs, mirőlszeretnél írni, akkor majdnem biztos, hogy olvastál egy jó könyvet a középmúltban, vagy egyszerre több nagyszerű hatás ért, és most tele vagy energiával. Ha viszont leülsz írni, és az első fél oldal után rájössz, hogy nem megy, hogy pocsék, hogy elszállt az ihlet, akkor az a történet, amibe belekezdtél, nem AZ a történet volt, ami íróvá fog tenni.
Nyilván sokat kell olvasni. Nem csak azért, hogy tisztába legyen a szerző a jelenkor könyvkínálatával, és ne higgye azt, hogy ő fogja megalkotni az első angyalos-démonos romantikus történetet ­­– közben meg nem –, hanem azért is, mert rengeteget lehet tanulni egy-egy igazán felemelő, jó könyvből. És tilos rohanni. A saját tempójában kell haladnia az embernek, és semmiképp se hinni abban, hogy csak azért érdemes írni, hogy világhírű, milliomos, ünnepelt bestseller tulajdonos legyen. De kell, hogy akard csinálni, időt és energiát fektetni bele, elfogadni, hogy néha fáj a csalódás, és hogy még a rutinos, öreg rókák is elakadnak néha, szóval nekünk, kezdőknek is szabad. És ha úgy érzed, van a környezetedben valaki, aki tényleg érti a dolgát, és tényleg a segítségedre lehet, ragadd meg a grabancát, és ne ereszd! :D Fogadd el a tanácsait.

N.: Akkor, azt hiszem, én most egy kicsit megragadtalak...? :)

D.: Elragadó. :D Erről jut eszembe, milyen sokat lehet tanulni mások hibáiból, és még kifizetődő is, szóval gyere csak, gyere.

N.: Ha tartunk egy rövid, írástechnikai gyorstalpalót, akkor melyek azok a tipikus hibák, amelyekbe gyakran belefutsz?

D.: Aki ír, az hibázik. Sokszor még akkor is, amikor már rég tudja, hogy ezt-azt hogyan lenne célszerű, mégis elrontja. A legnagyobb hiba manapság a divat. És most félreértés ne essék, nem a zsánereken belül előforduló típustörténetekre gondolok, hanem a módra, ahogy sokan hozzálátnak egy történet megírásának. Láttam egy mottót, jaj de jó, beleteszem. Vagy: ennél és ennél az írónál sok szemszögben íródott meg a történet, és tökre jó volt, amikor a fiúét is olvashattam, mert mennyire cuki. És közben az az adott író története esetében talán pont egy teljesen más jellegű narráció tenné egészen egyedivé és nagyszerűvé a kéziratot, de sajnos a szerző el se jut a megoldásig.
Ha már a cukiságnál tartunk: nehéz annak a dolga, aki belezúg a saját szereplőjébe, és csak azért beszélteti, csillog a haján a napfény, nyaldossa az ajkát úton-útfélen, mert ettől az egy férfiállattól érzi magát igazán jól a szerző írás közben. Alaphiba összetéveszteni a vágyakról szóló fejezeteket magával a történettel és cselekménnyel. Le merem fogadni, hogy sokan temettétek már tenyeretekbe az arcotokat egy-egy könyv olvasása közben, és futottatok bele ilyen hibákba. Az is elég komoly hiba, ha a szerző olyasmiről ír, amiről fogalma sincs, de valahol hallotta, látta, és tetszik, ezért jöhet! Különösen a szakmáknál és a földrajzi, népek szokásbeli leírásánál jönnek elő ezek a dolgok. Valójában sok tipikus hiba létezik, egyre több jut eszembe, inkább abbahagyom.

N.: Hogy élted meg az Aranymosást?

D.: Izgultam, féltem. Soroljam? Túlérzékenyen éltem meg, mint mindenki, aki a pályázatra jelentkezik. Várja az ajtó mögül a farkast, aztán amikor előbújik, mégis fáj. :D Az elsőn nem mentem át 2013-ban. Másodikra sikerült. Sokan voltunk már akkor is, és olyankor az ember hajlamos hatalmas amplitúdókban égig ugrani, majd a pokolba süllyedni. Még a leghiggadtabb emberből is előhozza a vércsét, és a várakozás is megnehezíti a helyzetet. Persze mindenki úgy indul neki, hogy ez csak egy játék, de amikor benne van, azon kapja magát, hogy már rég nem az. :)

N.: Valamilyen tipp azoknak, akik szeretnének indulni a pályázaton?

D.: Ne adj be friss kéziratot. Kár lenne érte, ha jó az ötlet, de túl sok benne a logikátlanság, a kidolgozatlan háttér, a sablonos „gyorsmegoldás” pont pár órával a pályázati határidő vége előtt. Ne, mert második esélyt ezen a pályázaton nem kap.
Második tanács: készülj fel rá, hogy szinte senki sem úgy fogja érteni a történeted első pár fejezetét, ahogy te gondoltad. Ezek az észrevételek azonban nagyon fontosak, tehát ha pályázatra jelentkeztél, légy aktív, és használd ki azt a pár hetet az intenzív csevegésre, egymás írásainak átböngészésére! Az Aranymosáson senki sem ellensége a másiknak, nincs un. limit, amit elérve más nem jut be.

N.: Mint olvasó, mi az, ami téged a „könyv elé szegez”?

D.: Szeretek arról olvasni, ami engem is foglalkoztat. Az a jó, amikor egy könyv lapjáról fel lehet egyenesedni és körülnézni. Képletesen, de gondolom érted, mire gondolok.

Terv 2
N.: Milyen történetekre lehet számítani tőled a jövőben?

D.: Az ellopott élet trilógia meglesz. Mellette készül egy másik sztori, ami inkább lélektani fantasy-thriller. Ezekben élek mostanság. A régi történeteimet azért nem piszkálom, mert annyit változtam én, a felfogásom és maga a könyvpiac is, hogy megmaradnak kedves tanulságnak. Mindig úgy gondoltam, hogy jobb előre nézni, és nem árt, ha van mihez hátranyúlni, mint fordítva.

N.: Köszönöm szépen!

D.: Nincs mit! Rengeteget szövegeltem, örültem a felkérésnek, a könyvbemutatómon nem leszek ilyen derék vitéz. :D

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése