2017. január 15., vasárnap

Kérdeztetek: hogyan legyünk jobb írók?

Oszd meg, ha mered!
Sziasztok!
Meghoztuk a cikksorozatunk következő részét, amelyben arról elmélkedünk, hogyan lehetünk jobb írók. Köszönjük szépen a kérdést, ha szívesen olvasnátok egy-egy témáról, írjatok bátran! :) Addig pedig lássunk neki ennek a csupán ránézésre könnyű kérdésnek...

Először is, szerintem az egyik alapvetés az, hogy mindig fejlődni kell tovább. Megújulni, kipróbálni más dolgokat, kísérletezni, elhagyni a komfortzónát. Néha fel szoktam tenni magamnak a kérdést: ha ugyanazt csinálod, hogy vársz el más végeredményt? Ez igaz az írásra is. Ha mindig ugyanazt írjuk, ugyanúgy, az unalmas lesz. Íróként, bloggerként törekedni kell arra, hogy ne ismételjük önmagunkat, hogy ne használjuk fel ugyanazokat az elemeket, hogy más karaktereket alkossunk, mint az eddigiek, hogy merjünk mély és nehéz témákhoz nyúlni. Az olvasó mindent elhisz, ha el tudod hitetni vele.

Merülj bele!
A történetírás az ötletekkel kezdődik, ne siesd el! A cselekmény egy lánc: szemről szemre épül fel, minden történésnek oka és értelme van. Ne töltsd meg a történetedet felesleges odlalakkal, jelenetekkel, ha nem vezetnek semerre. Ahogy én látom, nagy gond a bloggerek között a túlírás, nem győzöm elégszer hangoztatni, hogy figyeljenek erre oda. Azzal, hogy megírod, nem veszítesz semmit, addig is gyakoroltál, viszont a szövegbe, amit publikálsz, nem kell mindent beletenned. Pontosan tervezd meg, milyen eseményeken ível keresztül a cselekmény, milyen vonzata lesz egy autóbalesetnek, egy barát, rokon elvesztésének, egy iskolaváltásnak! Ezek a dolgok a valóságban sem történnek következmények nélkül.
Ha erre odafigyelsz, egy nagy hibát már kiiktattál.

Olvass!
Ez az a joker-mondat, amit sokan hangoztatnak, de nem túl sok blogger fogad meg. Többen mondják, hogy inkább írnak, mintsem olvasnának, de a kettő olyan szorosan kötődik egymáshoz, hogy nincs egyik a másik nélkül. Hogy miért fontos olvasni? Egyszerű: mert szuper elfoglaltság. :) Amikor belemerülsz egy csodálatos történetbe, amelynek nem ereszt a világa, azt az érzést semmi más nem adja meg.
Azokon a nyilvánvaló tényeken túl, hogy az olvasás fejleszti a kifejezőképességedet, nem árt ismerni a zsánered alapműveit, mert azokból tanulhatsz.

Bétáztass!
Egy jó béta nem is aranyat, hanem gyémántot ér. (A béta elolvassa a történetedet, majd véleményt formál róla, tippeket ad, hol és mit kellene változtatnod, hogy jobb legyen.) Fontos, hogy a készülő művedről véleményt kapj, és erre leginkább a számodra ismeretlen bétaolvasók a legmegfelelőbbek. Ők elsősorban azt mondják, amit látnak, és véletlenül sem befolyásolja őket a te személyed. Véleményt kérni egy friss vagy éppen készülőfélben lévő kéziratról rémisztő lehet sokaknak, de ne feledjétek, azt is meg kell tanulni, milyen érzés kritikát kapni. Amint publikálod az írásodat, kért és kéretlen véleményeket kaphatsz rá, nem mindig segítő szándékkal. Ha azelőtt nem találkoztál kritikákkal, nincs tapasztalatod arról, milyen az, amikor valaki a gyengeségeidre tapint, akkor nagyon nehéz lesz neked. Amikor véleményt kérsz, el kell távolodnod annyira a történettől, hogy ne érezd személyes támadásnak a kritikát. És ezt gyakorlással teheted meg.
(Bétacsoport a Facebookon, ha érdekel a lehetőség: #itt)

Tesztek, könyvek
A neten egyre több írástechnikával foglalkozó oldal lelhető fel, ezeket érdemes böngészni, de már ilyen témájú könyveket is találhatsz a boltok polcain. Ezekben általában gyakorlófeladatok vannak, amelyeket ha megcsinálsz, utána sokkal könnyebben olvasztod bele az írásaidba.
(A témával foglalkozó könyveket ezen a linken találsz: #itt.)

Nyisd ki a szemed
Elsősorban nem arra gondolok, hogy figyeld meg az embereket, a reakciójukat, amit aztán beleépíthetsz a szövegbe. Nem. Inkább arra gondolok, hogy merj kipróbálni dolgokat, amiből alkotóként „táplálkozhatsz”. Mert elég nehéz elmesélni, milyen érzés eltévedni vagy berúgni, ha még soha nem tévedtél el, és egy pohár bort sem ittál meg.
Amikor írsz, és leginkább amikor hétköznapi emberekről írsz, használod a saját tapasztalataidat. Lehet, hogy ez csak annyiban merül ki, hogy a karaktered éppen lázas, és te pontosan át tudod adni a hőingadozását, de lehet, hogy eltörte a karját, és te is jól tudod, milyen az, amikor viszket a bőre a gipsz alatt... Mert átélted. Megtapasztaltad. És ez kell az írásodba, mert ettől lesz igazi.
Klasszikus példával élve ott vannak a külföldön játszódó regények, amelyeket olyan írópalánták írnak, akik még utána sem néztek az adott ország hagyományainak, ételeinek, felfogásának, épületeinek és a többi. A legjobb tapasztalat az, amit a saját szemeddel látsz, a füleddel hallasz, de ha még nem utaztál olyan sokat, akkor helyettesítheted az igazi emlékeket – rengeteg kutatómunkával. Nem lehetetlen, de rendesen utána kell járni, megkérdezni olyanokat, akik ott élnek/éltek, mert minden helynek megvan a saját hangulata, amit nem lehet máshoz hasonlítani. Már magyarországi viszonylatban sem, Győr például egyáltalán nem olyan, mint Budapest, és végképp nem olyan, mint Érd.
Figyelj oda a legapróbb részletekre is! Ízek, illatok, virágok, macskakövek – ezek az apróságok nagyban rásegítenek a hangulatépítésre, használd őket!


Nilla: Tudom, hogy már rég volt, de neked mik voltak a tipikus hibáid kezdőként?

Demi: Nem volt az olyan régen :) Most is hurcolok magammal hibákat, amelyek közül jónéhány a javítások során kigyomlálásra kerül. Valójában én is azt tartom, amit a tanáraimtól hallottam, hogy tökéletes kézirat nem nagyon létezik. Viszont minden szerző egyedi, és minden egyéniség a maga hibáival küzd. Azért is jó a tesztolvasás, bétázás, szerkesztés, mert az ügyes szemű külső olvasó hamar rávilágít az ismétlődő hibákra. Így könnyebb következő alkalommal kiszűrni őket. Ilyenekről fogok mesélni a saját esetemben, mint

- a türelmetlenség (nem feltétlenül írástechnikai hiba, de attól még hiba),

- a leírások hiánya (bement a szobába, na és? Vagy volt ott egy csomó minden? Jó, de mi? És különben is, kit érdekel? Elisabeth mindjárt beleájul Alex karjaiba, hát nem ez a lényeg? Jaj! És ha közben megüti magát? Miért? Mert volt ott egy komód, pont mögötte…),

- vagy a karakterek egysíkúsága (kék a szeme, arca csupa derű),

- a karakterek egyfajta közelítése (voltaképp azért nincsenek barátai, mert senki sem érti meg őt, meg az osztályába is csupa hülye jár. Pedig ő különleges, csak senki sem értékeli eléggé. Ennyi nem elég?),

- a nyelvi szint és a sablonosság (forgatta a szemét, rágcsálta az ajkát, dacosan felvetette az állát, beleborzongott az érintésébe, nyelvük vad táncot járt; mondta, ökölbe szorított kézzel, sokkoltan bámul maga elé, kiált kétségbeesetten, rázza a fejét elborzadva és hadd ne folytassam, iszonytatóan, bárgyún, blöööööááá).

Ezek az „apróságok” rányomják bélyegüket a szövegre, a megoldásokra, így a történet minőségére is. Ja, meg a félelem. Régebben még jobban féltem arról írni, ami nekem személy szerint kellemetlen, vagy lelkileg fájdalmas. Ilyen a konfliktuskerülés is, vagy gyors „szembe megyek a fallal is” robbanásszerű bumm. Egyik sem jobb vagy kevésbé súlyos hiba, csak van.
Azt ugye tudjátok, hogy főleg kezdő íróknál megfigyelhető, hogy a karakterei kezdetben bármennyire is átgondoltak, a cselekmény egy bizonyos pontja után elkezdenek ugyanúgy viselkedni, mint az alkotóik? Amikor a karakterek ilyen önfejűek lesznek, nem árt átgondolni, miért történik ez? Tényleg a kiagyalt természetüknek megfelelően hozták ezt vagy azt a döntést, vagy csak a mi komfortzónánknak megfelelően nyüglődnek, képtelenek a döntésre? Esetleg dramaturgiailag hoztuk őket egy olyan helyzetbe, amit megemésztenünk nekünk, a szerzőnek sem nagyon sikerül, nemhogy a szereplőnek, élesben?

Nilla: Mennyire és miben kell tudatosnak lenni ahhoz, hogy legyűrjük ezeket? Nehéz feladat?

Demi: Nehéz, de nem ez a lényeg. Aki írásra adja a fejét, az nem lepődik meg azon, amikor azt mondom: elkezdeni a történetet könnyű, befejezni komoly feladat, de „megcsinálni”: na, az a kihívás. A megcsinálás alatt azt a munkát értem, amikor kifejezetten a kész történet javára dolgozunk át dolgokat a kéziratban. A hibák makacs kis dögök. Berögzülnek, és legalább olyan nehéz megszabadulni tőlük, mint egy bacitól. Viszont vannak hasznos bacik is. Például olyanok, amelyek meglétéről tudunk, és árulkodóak tudnak lenni. A segítségével megérthetjük, mi nem működik a történetben. Még több munka és idő, hogy miután megértettük, és kitaláltuk a megoldást is, javítsunk, átírjuk, ízeire szedjük a jelenetet, a karaktert, a kort, a párbeszédet, a szemszöget, akármit.
Írni melós időtöltés. Tudatában kell legyek, hogy amikor megakadok az írásnál, miért történik. Az esetek nyolcvan százalékában sikerül megoldást találnom, a többiben meg nem. És itt a válaszom az ódzkodók számára, akik szerint az írástechnikával töltött idő időpocsékolás. Amíg nem kerestem a saját hibáimat, amíg nem tanultam, ez a nyolcvan százalék jó, ha húszat tett ki. Óriási megkönnyebbülés érteni, mi, miért nem működik. Megtérül az írással foglalkozó könyvek bújása, más írók személyes tapasztalatainak átböngészése. Vagyis, számomra az írói tudatosság nem úgy nehéz, mint egy bonyolult matekfeladat, hanem úgy, mint egy életen át tartó felismerés, ami újra és újra többet és többet ad, ha kitartóan foglalkozunk vele. De nem megy egyik napról a másikra, és ezt muszáj tudomásul venni. Ahogy azt is, ha a kezdő hibáinkat leküzdöttük, jönnek más problémák, komplexebbek, riasztóbbak, olyanok, amelyek már a nyelvi szint és dramaturgiai kérdéseken túl a világépítés, az olvasói elvárásokon túl, vagy a szakmai közönség, a zsáner alapkövetelményeit vitatja.
Az írás kimeríthetetlen kút! Ha egyszer beleugrottál, és az első sokk után elkezded magad jól érezni benne, megismered az aspektusait, az apró fortélyait, poénjait, parazitáit és személyes élményeit, egy életre benne felejtheti magát az ember :) És még utána is találsz újabb és újabb meglepetést és tanulnivalót, új megközelítést egy konfliktusra.

Nilla: Hallottam valakitől, hogy szerinte az írás nem tanulható. Vagy van tehetség, vagy nincs. Szerinted?

Demi: Dehogynem tanulható! Van egy kis fogalomzavar itt a tehetség és a tanulás között. Valamiért az a téveszme él sokak fejében, hogy az írás az egyetlen olyan szakma, amit nem kell elsajátítani, az csak úgy kipattan az emberből, mint bambuszból a rügy J. Azt gondolom, hogy a tehetség kibontása is gyakorlással és tanulással jár. Ültess le egy jó hallású, ritmusérzékű, ügyes kezű kissrácot a zongorához, és mondd neki, játssza el a Holdfényszonátát! Először meg kell tanulnia lejátszani. A példa sarkított, de hasonló ahhoz a kérdéshez, tanulható-e az írás, az alkotói képesség egyáltalán? A kissrác, amennyiben kitartó, meg fogja tanulni lejátszani a Holdfényszonátát. Amennyiben tehetséges, jóval rövidebb idő alatt fogja megtanulni, mint kevésbé jó adottsággal rendelkező társai. Ez a tehetség sémája. Akik veleszületett ráérzéssel születnek a történetmeséléshez, gyorsan és hatékonyan haladnak, könnyebben boldogulnak, kiemelkedő ötletek születhetnek meg a fejükben már csak azért is, mert kevesebb időt töltenek a szokásos tanulási fázisban, valahogy ösztönösen ráéreznek a hibáikra, és kevesebb iránymutatásból is több előnyre tesznek szert.
A lényeg mindentől függetlenül elég egyszerű: a tehetséges gondolkozó csak gondolkozó marad, amíg csak gondol az írásra, és nem ír. Ahhoz, hogy valaki egyáltalán eldönthesse magában, tehetséges, tehetségtelen, képességei mennyire fejleszthetőek, ahhoz írni, gyakorolni kell: vagyis tanulni. Ha a kísérletezései harminc, negyven év távlatából sem mutatnak eredményt, fejlődést, és túl van több tucat novellán, több millió karakternyi kéziraton, tanfolyamon, írói közösségen és ott érzi magát, ahonnét elindult, akkor igen, el kell rajta gondolkodni, hogy a dolog valamiért nem működik. Ideje másba fogni.

Nilla: Ha megkérdezem tőled, hogyan lehetnék jobb író, mi jut eszedbe először?

Demi: Először? Az, hogy jó úton jársz, mert feltetted ezt a kérdést. A második, hogy ezt úgyis le kell tudnod nyelni, hogyha valaki más mutat rá a hibáidra. A profi író elég kiegyensúlyozottan tud „termelni”. Azért tettem idézőjelbe a termelés szót, de te úgyis érted, mert a művészek általában ki szokták gúnyolni az összes termeléssel kapcsolatos aspektust. Például vannak azok a modern performance előadások, ahol a művészek felmennek a színpadra, és látványosan megsemmisítik az ipari termékeket, tömegcikkeket. Papírgaluskára vágják a telefonkönyveket meg a személyazonosító dokumentumokat, a konzerveket összezúzzák, vagy épp tévét akasztanak a mellkasukra és telefonkészülékekkel fejezik ki, mennyire birka és önmegsemmisítő lény az emberiség. És erről eszembe jutott, hogy a termelés, mint emberi kényszer, elég meghatározó pont a könyvpiacon is. Akkor is, ha nem mennyiség, inkább minőség hívők vagyunk. Az irodalom berkein belül talpon kell maradni, és ezért egy profi író képes kiegyensúlyozottan termelni, ami azt jelenti, évente egy-két könyvet mindenképpen kiad. De nem biztos, hogy mindegyik könyve azonos színvonalú lesz.
Ha jobb író akarsz lenni, tudomásul kell venned, hogy mindennek ára van, és minden apró fejlődés az írói szemléleted során egy komoly eredmény. Nem biztos, hogy az a jobb író, aki minden éven képes letenni egy könyvet a polcra. Sok profi író négy-öt kéziraton is dolgozik egy évben, de csak egyet ad ki. Ha elég időt és teret akar adni a fejlődésének, fel kell áldoznia ideje egy részét arra, hogy olvasson a zsánerben, amiben ír, olvasson más műfajokban is, akkor is, ha alapjáraton nem fog olyat írni. Kísérletezik, és sokszor vakvágányra fut. A jó író, szerintem, ezt csinálja. És persze képes felállni a kudarcaiból. Az íráskényszer elég komoly hangyaboly és elég rendetlen is, tele zegzugokkal, meglepetésekkel. Az egyedi, őszinte, trükkös látásmód nagy ajándék, de tudni kell azt papírra vetni is. Én például őszintén irigylem azokat az írókat, akik olyan izgalmasan játszanak szimbólumokkal, az emberiség kollektív agyába beleplántált eszmékkel, ahogy csavargatják őket, ötször is megkeverik, és utána lesz belőle valami fantasztikus, meglepő, és teljesen újszerű. Holott nem új, igazából nem, csak épp elkapnak valamit a korszellemből, abból, ami épp most és épp így mindenkihez szól, és azt teljesen más megközelítésből tálalják.
A másik kérdés, és talán még lényegesebb: a sikeres író alatt kit értünk? Azt, aki megtalálta az olvasóközönségét, és rajonganak érte, írásait veszik, mint a cukrot? Vagy azt, aki mindig egy rétegesen rétegelt olvasóközösségnek ír, de ez a viszonylag szűk szakmai kör megbecsüli, eredményeit elismerik? A jó és a sikeres sem jár mindig kézen fogva. Máskor meg igen. A jó író céltudatosságába beletartozik az is, hogy tisztában van ezzel, és ennek megfelelő pszichológiai rákészüléssel dolgozik, ennek megfelelően alakítja az írásait.

Nilla: Tudom, hogy amíg egy tanács beválik valakinél, nem biztos, hogy másnál is működik. De mégis, talán vannak általánosságok, amiket gyakran kiszúrsz?

Demi: Néhány, igen, de tényleg általánosak lesznek. Legyen mondjuk egyszerre öt.

1. Két lépés távolság (talán erről már szó esett korábban? Nem emlékszem.)
Miután pontot tettél a történet végére, vizsgáld felül! Ezt a tanácsot én mindig megfogadom. Nem azonnal, mert a pont után levegőt kell venni. Ha icipicit érzelmileg el tudsz távolodni a történettől, a kézirat is valamiféle átalakuláson megy keresztül. Ez belső dolog. Pár hét után előveszed a történetet, és mi lesz az első reakció azon kívül, hogy jé, ezt én írtam? JÉZUS! Ezt a sok szart mind én írtam? XD
Szerintem ez sokakra igaz. Azért is, mert amikor megvan az írás lendülete, írni kell. Ne akkor agyaljunk az ég árnyalatának megnevezésén, és ne akasszuk meg magunkat minden áron, mert ez vagy az a mondat nem működik. Tudom, hogy olyan szerzők is vannak, akiket eleve néhány mondat fölötti elégedetlenség is megakaszt, de itt most nem az a cél. A két lépés távolság nagyon jó tanács. Ha végeztél, és kipihented magad, ha a kéziratod is pihent, akkor sokkal racionálisabban tudsz majd a szövegre nézni. Könnyebb megtalálni a saját hibáinkat.

2. Biztos, hogy jó pontról kezdődik a történet?
Az írók zöme egy trükköt alkalmaz, amit most elárulok, de talán nem is mondok újdonságot.
Fogja a kéziratot, és az első húsz oldalt felülbírálja. Az jár a fejében, hogy egy felgyorsult világban élünk, ahol iszonyú sok jó történet van, és ha el akarja adni a könyvét, olyan figyelemfelkeltő kell, hogy legyen az első öt-tíz oldala, hogy az olvasó odafagyjon a könyvesbolt parkettájához, amikor belelapoz.
Ezt tényleg csak akkor tudja megcsinálni, ha már megírta a kéziratot. Akkor fogja, felülvizsgálja, honnan kezdődik el valójában a sztori, nyit egy doksit, és megírja a története elejét. Próbáljátok ki, játéknak sem utolsó.

3. Soha ne az első megoldást válaszd!
Ezt sem én találtam ki, és bevallom, eleinte szájam húzgálva bámultam magam elé e tanács láttán. Miért? De most tényleg, miért ne, ha adja magát az első megoldás?
Hát pont ezért: mert adja magát. A sablon elkerülésének legjobb módszere, ha nem vagy sablonos. A harmadik ötleted már rafináltabb lesz, és még az is lehet, hogy kettőből fogsz egyet csinálni.

4. Ha azt látod, hogy folytonosan ismétled magad, és igazából már téged zavar, hogy pl. párbeszédeknél a moderáció unalmas és klisés, ne szégyellj felütni egy olyan könyvet, amiről tudod, hogy JÓL van megírva!
Nézd meg, más hogy csinálja. Ne másold le, dehogy, hanem csak nézd meg, hogy vezeti a szöveget. Ösztönző lesz, ígérem! Tovább fogod gondolni, és segíteni fog.

5. Gondold át, melyik karakterednek mi a szerepe a történetedben.
Ha találsz olyan szereplőt, aki felesleges, tüntesd el. Ha olyat, aki nem tölti be a hozzá fűzött reményeidet, dolgozz rajta, adj más motivációt a kezébe, változtass a múltján, irányítsd más „szakterületre” ha kell. Te vagy a főnök, te döntöd el, ki mit csinál a könyvedben. Olykor muszáj keménykezű főnöknek lenni, és kirúgni vagy áthelyezni néhány pofát akkor is, ha amúgy tök szép a hajuk és nincs velük sok baj. De hasznosak is? A könyved nem egy egész emberéletet felölelő periódus, amiben elférnek a tétlenül eltöltött évek, jövő-menő haverok. Ott akkor egy történetet mesélsz el, aminek működnie kell, a szereplőid pedig eszközök – nem a szomszédod, nem a barátaid, nem sértődnek meg, ha tőrt böksz a szívükbe, vagy kisatírozod létüket a világból.

Nilla: Mit jelent az, hogy „én-író”?

Demi: Azt sem tudom már, honnan ered a kifejezés, kinél olvastam erről először. Arra hivatott rámutatni, hogy létezik egy szerzőtípus, amelyik határozottan a saját sorsa sajnálatossága fölötti íráskényszernek él. Egyáltalán nem akarok ezzel cinizmust sugallni, de ha nyíltan akarunk beszélni az írásról, és sokfelé, sokféle irodalmat olvasunk, akaratlanul is találkoztál már a típusával. Az én-írás is működőképes, de csak akkor, ha az író nem várja el, hogy az olvasó anélküli is együtt érezzen vele, hogy konkrétan helyzetbe hozná a karaktereit, megteremtené a konfliktust. Az én-író nem is feltétlenül az olvasóknak ír. Normális dolog, hogy írás közben feldolgozunk bizonyos érzelmeket, érzéseket, eseményt, és belső késztetésből újra meg újra előkerülő témát. Ez olyan mélyen bennünk él, hogy képtelenség, sőt nem is kell kiirtani, hiszen pont a mi szűrőnk miatt egyedi az a történet, muszáj azonosulni érzelmileg vele. Azt akarom ezzel hangsúlyozni, hogy mindenkiben létezik egy szelet én-író. A vaskalapos én-író viszont módszeresen kitér saját véleményére a történet során, belemagyaráz, kiszól, félrerúg minden mást, és kizárólag a saját életének, problémájának, vágyainak elmesélésére koncentrál. Ezek nem memoárok, vagy önéletrajzi ihletésű történetek. Ezek teljesen hétköznapi regények, kitalált kalandokkal, fordulatos cselekményekkel, sokszereplősek, mindössze központi eleme az egó. Áttételesen a szerző magáról beszél, és önmaga rekonstrukciója a főhős, néha a mellékszereplők is. Feltűnően hallatja a hangját, és minden esemény a neki megfelelő mederben zajlik, alakul. Ebben az önvilágban lelkileg kielégül a szerző. Jellegzetessége, hogy rengeteg tanító jellegű megszólalás fordul benne elő, és természetesen minden karakter elnyeri benne méltó jutalmát.

Nilla: Ha három év múlva látod magadat íróként, szerinted miben fejlődtél? Mi lett más?

Demi: Úgy érted, hol tartok írás szempontjából három év múlva? Vagy mit fogok érezni három év múlva, amikor a mai énemre tekintek vissza?
Az elsőre a válaszom, hogy nem tudom. Képes vagyok gyorsan haladni, és stagnálni is. Az élet ilyen, kiszámíthatatlan és néha azt sem tudom, másnap mit fogok csinálni, nemhogy három év múlva.
A másodikra pedig az, hogy ha három év távlatából visszanézek a mostani énre, valószínűleg sokat fogok nevetni. Ha most teszem ezt és 2013-ra gondolok, akkor is nevetek, miért változtatnék ezen a jó kis szokáson? :)
Három év alatt olyan sokat változunk belül, vagy akár maga a környezetünk, a világ, hogy az egy egész éra tud lenni egy szerző látásmódjában. De remélem, még írni fogok. (Amúgy ez a hatodik tanácsom: tanuljunk meg nevetni magunkon. Ha nem vesszük véresen komolyan önmagunkat, kevesebb az esélye annak, hogy még azelőtt görcsölni kezdjünk, hogy egyetlen betűt leütnénk a lapra.)

Köszönjük a figyelmet, hamarosan jelentkezünk! :)
A cikksorozat további részei ide kattintva elérhetőek: link.

2 megjegyzés :

  1. Nagyon hasznos cikk. Sok helyen ismertem benne magamra, jókat nevettem és ami a legfontosabb sok fontos és hasznos tanácsra tettem szert.
    Örülök, hogy rátaláltam! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönjük, hogy elolvastad, és örülünk, ha hasznodra vált! ☺

      Törlés