Hogyan told el az első fejezetedet

2018. augusztus 25., szombat
Helló!

Úgy éreztem, ideje sort keríteni erre a posztra, annak apropóján, hogy a háttérben nálam kemény munka folyik. Úgy döntöttem, hogy komplett újraírom a regényemet, harmadszorra, az első betűtől.  Ebben olimpiai bajnok vagyok, ráadásul egy kicsit mazochista is, mert valamelyik eldugott, sötét részem szereti, ha kínozzák, és újra- meg újraíratnak vele valamit harmadszorra, khm. Másrészről úgy éreztem, hogy könnyebb tiszta lappal kezdeni, miután telepakoltam a regényemet végzetes hibákkal, amelyeket már nem korábban, mint az első sorokban (!) megejtettem.

Hogy értsétek, miről beszélek konkrétan, az ominózus regény elejébe #ide kattintva beleolvashattok, és ha csemegéztek picit a kommentekből is, akkor láthatjátok, nagyjából mi lehetett a részlettel a gond. Elöljáróban annyit, hogy ami az elején, egy részletben kicsiben megjelenik, általában végigkíséri az egész történetet, szóval nagyon korán, már az első szavaknál tudatosan kell építkezni.

Az első fejezet, kijelenthetjük, nehéz terep. Nagyon nehéz. Hiába volt meg bennem most a kép, honnan hová szeretném eljuttatni a karaktert, miből mennyit szeretnék megmutatni, nehezen tudtam hozzákezdeni már csak azért, mert tudtam, mekkora súlya van ennek a pár oldalnak. Szerintem a legfontosabb egy regényben annak kezdése. Ott már nagyon sok dolog eldől, meglátszik, lényegében mesél az egész regényről.

De vegyük szépen sorra, én hol rontottam el...

Első fejezet alapkonfliktus nélkül
Az első fejezetben már ott kell lappangania a főkonfliktusodnak. A főszereplőd időben, térben elhelyezése mellett általában ebből villantasz fel elsőként az olvasónak. Kell látni és érezni, hogy van feszültség, van min izgulni, gondolkodni, valami felkelti az érdeklődést, van kérdés, amire az olvasó választ akar, és tovább fog lapozni.

Én már rögtön az első sorokban elhelyeztem egy konfliktust, ez való igaz, csakhogy nem a jót. Ez is necces, mert így a két szál kvázi ütközik, és nyilván a legfontosabbal érdemes foglalkozni még az elején.

Írói ígéret megszegése
Nálam az történt, hogy mutattam egy jelenetet - kvázi tettem egy ígéretet az olvasónak arra, hogy majd megérti, miért került be ez ide -, amit később az egész regényben nem bontottam ki. Nem kapta meg a saját magyarázatát, miért is áll ott, nem foglalkoztam vele, valahogy elsikkadt. Ezt persze nem szándékosan tettem, egyszerűen csak az történt, hogy nem gondoltam bele: az, amit az első oldalakon leírok, ezerszeres súllyal esik majd a latba, mint mondjuk egy hasonló jelenet ötven oldallal később.

Az írói ígéret nem csak annyi, hogy azt "mondjuk" az olvasónak, hogy ő most itt fog kapni egy fantasyt, és ehhez végig hűek maradunk, nem csinálunk belőle hentelős horrort a végére. Ez ennél több, és szoros összefüggésben áll a konfliktussal. A konfliktust azért mutatod, hogy megold. Ha ezt nem teszed meg, megszegted az ígéretet. (Most nem azokról a többkötetes regényekről beszélek, amelyeknek összeségében van fő csapásvonaluk, emellett egyes köteteknek más és más az ígéretük és az ívük.)


Fókusz nélkül
Ez az a jelenség, amikor mindenből akarsz egy kicsit mutatni - atmoszféra, szereplők, helyek, párbeszédek, amelyek valójában nem futnak sehova, de a főszereplő fültanúja lesz, miközben áthalad a kampuszon. Ezek jó dolgok, apránként adagolva nagyon is színesítik a történetet, de érdemes vigyázni vele, főleg itt, az elején. Ha mindenbe kvázi belekapsz, és nem használod a leírásokat, párbeszédfoszlányokat tudatosan, tele lehet üresjárattal, túlírással a szöveged. Érdemes olyan atmoszférát teremteni, kicsiben, ami jellemző lesz az egész regényre. Hangulatban, színekkel, szagokkal nagyon izgalmasan lehet játszani. Esetleg előre is vetíthetsz, például  maradjunk a főszereplőnél, aki a kampuszon sétál. Meghallja - és te végignarrálod, amit hall, lát, észlel -, hogy többen a hétvégi programjukról beszélnek, majd belép az előadóba, ahol az egyik diáktársa fegyvert szegez rá. Ilyenkor teljesen felesleges körök a fenti dialógusok, céltalanok, sem a hangulathoz nem adnak hozzá, előre sem vetítenek.
Viszont ha sétálás közben ez a karakter azt hallja, hogy mögötte suttogva beszélnek egy pletykáról, miszerint valaki nagy balhét fog ma rendezni, és így sétál be az előadóba, akkor más a helyzet, igaz?  Így remekül rejthetsz el információt miközben pozicionálod a karaktert, és arra fókuszálsz, ami a fő történés lesz.
Ugyanígy használhatod a leírások erejét is - ugyanis nem csak arra valók, hogy bemutassunk helyeket, szereplőket. Ha súlyos, acélszürke felhők tombolnak az égen és valósággal süvít a szél a fülekbe, azzal megint fókuszálsz, utalsz és atmoszférát is teremtesz egyszerre.

Az információ rossz adagolása
(Erről majd külön lesz egy hosszabb cikk.)
Ez is egy banánhéj, amin a gondoltnál könnyebben elcsúszik az ember. Nálam ez abban a formában jelent meg, hogy túl keveset adtam belőle. Ez is egy véglet, és könnyen eredményezi, hogy az olvasó már tűkön ül, vajon miről van itt szó, amiből ő (még) kimaradt, és elkezd elméleteket gyártani, amik aztán szépen megdőlnek, amikor valóban kiderül az igazság - és ha kevésbé szól nagyot, mint amikre az olvasó gondolt, akkor csalódni fog.
De sajnos arra sincsen recept, "mennyi" és "milyen" információ átadása az "ajánlott". Minden írónál és kéziratnál eltér, tehát erről látatlanban lehetetlen beszélni. Mégis, hogyha mindegyik párbeszédben, jelenetben van egy csipetnyi újdonság, egy leheletnyi kétkedés, az kíváncsiságot fog szülni, ami pedig a legnagyobb hajtóerő.

A túl sok mesélés
Főleg fantasy, sf írásoknál fordulhat elő, hogy az író először be szeretné mutatni, hol játszódik a sztorija, milyen lényekkel, találmányokkal, mágiával, stb, és annyira belefeledkezik ebbe a bemutatásba, hogy valójában nem meséli a történetet. Nem kezdi a konfliktussal, csak arról beszél, hogy mi hogyan létezik ebben a világban.
Ezt úgy lehet kiküszöbölni, ha már rögtön úgy indítasz, hogy akció közben a lényegi részek megmutathatják magukat. Nem kell mindent az első fejezetben elmondani, ott van rá az egész kézirat, ez egy folyamat, nem lehet letudni tíz oldalban, és utána mesélni a sztorit.
(Ugyanez a helyzet sok romantikusnál a főszereplő jellemével, háttérsztorijával.) Szépen ki tud ez derülni menet közben is, és akkor még információs blokkokkal sem tolod tele a szövegedet.

Gyenge motiváció
Tapasztalatból mondom, nagyon rossz érzés tud lenni, amikor valaki megkérdezi, hogy de miért csinálja ezt a karakter?, és te nem tudsz rá felelni. Mert ott és akkor dől össze a regény. Ha a karaktereknek nincsen alapos motivációjuk a cselekedeteikre, akkor minden megkérdőjelezhető. Minden hiteltelen és ha egy történetnek nincsen mozgatórugója (ami a karakter), akkor nincs történet sem. Minden egyes megmozdulásnak azért kell megtörténnie, mert a karakter azt akarja tenni, és hogy miért akarja azt tenni, neked kell kitalálnod. Ha nem találod ki, úgy járhatsz, mint én.
Mit akar elérni ez a karakter? Miért akarja elérni? Hogyan akarja elérni? Mit tesz ezért? Meddig hajlandó elmenni? Mi lesz, ha nem sikerül? Mi a legrosszabb, ami megtörténhet? Az meg fog történni? Ezt mind-mind (és még jóval többet) alaposan át kell gondolnod még azelőtt, hogy írni kezdenél.
Ebből a problémából következhet, hogy te rángatod a karaktereidet, és rájuk erőlteted azt, amit szerinted csinálniuk kéne.

Rossz nyitójelenet
Az újraírás alatt rémálmaim voltak emiatt. :D
Mi az, amit először mutassak meg? Mennyit? Hogyan? Honnan indítsak? Nem lesz megint túl kevés? Vagy túl sok? Kapcsolódjon azonnal a konfliktushoz, vagy mehet elé egy kis bevezetés?
Nos, az a rossz hírem, hogy fogalmam sincs, mi a "jó válasz". Minekutána minden kézirat más, így a kezdőjelenetnek is a kézirat ívéhez mérten kell jónak lennie.
Annyit tudok, hogy jó, ha azonnal bevonja az olvasót, és nagyjából megmutatja, milyen történetre kell a továbbiakban számítani.

De nincsenek konkrét képletek. Mindent meg lehet szegni és mindig lehet valami újjal próbálkozni, ha tudod, mit csinálsz. Legyél tudatos, ez a legnagyobb tanácsom. Nálam nem született semmi jó abból, hogy beleraktam mindenfélét, ami "tetszett", vagy perpill erősnek gondoltam, de nem vezettek sehová. Odáig jutottam, hogy az elején akkora hibákat vétettem, hogy nem lehetett abban a formájában menteni a kéziratot. Ugyanis minden egyes következetlenség megmaradt a végéig, és ezt már nem lehetett sebtapasszal meg csillámporral helyretenni.

A végére még beszúrom a Csehov-féle puskás szabályt, miszerint ha az első fejezetben megmutatod, hogy lóg egy puska a falon, az a történet későbbi részében el fog dördülni. Gondoljatok mindenre így, amit megmutattok: ha ott volt, el kell dördülnie.

Ennyi voltam mára, remélem, hogy hasznosnak találtátok a listámat, ha gondolatotok, témafelvetésetek van, írjátok meg!
Korábbi írós bejegyzéseket itt találtok: #klikk

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése