A bennem élő szorongó

2018. szeptember 27., csütörtök
Sziasztok!

Három lépésben jutottam el eddig a bejegyzésig. Az első lépés Réka (Így neveld a regényedet) blogbejegyzése a "tökéletes íróról." A második Vica őszinte posztja, mennyit küzd a kéziratával. A harmadik lépés pedig Pusztai Andi cikksorozata a publikálásig vezető rögös útról.

Hiszek a szavak erejében. Ezért írok. Hiszek az őszinteségben. Hiszek a fejlődésben. Hiszek az alázatban és az újrakezdés lehetőségében. Hiszem, hogyha sokan beszélünk az írás nehézségeiről, a tipródásról, a szorongásról, a döccenőkről, az álmatlan éjszakákról, a regény összezuhanásáról, és ennek fájdalmáról, akkor rájövünk, hogy nem vagyunk ezzel egyedül, és segíthetjük egymást.

Én rettegek attól, hogy nem vagyok elég jó. Nem attól, hogy javíthatatlan hibáim lennének - amíg van fogalmam arról, mit kell javítani, javítok. A javítástól, az újraírástól- vagy gondolástól nem félek. Attól tartok, hogy nem vagyok elég hozzá. És emiatt néha görcsölve ülök a gép előtt, és úgy izzadom ki magamból a sorokat. Máskor könnyebb, de akkor is ott motoszkál a fejemben, hogy mi van ha.

Azt régen megtanultam, hogy a nyers szöveg nem szent. Komplett kéziratokat vágtam ki, miután ráeszméltem a hibáikra. Mondjuk nem bánom, mert mindegyik sikertelen próbálkozás közelebb vitt a megoldáshoz. Szeretek dolgozni és bíbelődni a szöveggel, variálni azt, de nem akarok leragadni egy szinten, és nem tudni/merni továbblépni.

Amikor még "csak" blogregényeket írtam, és nem tanultam írástechnikát, kevésbé éreztem ezeket a gondokat. Csak leültem és írtam, ami jólesett. Ennek ez volt a hátránya és az előnye is, tudjátok, a "boldog tudatlanság."
Aztán jött A görcs. Évekig nem írtam. És még most is azt tanulom, hogyan csillapítsam le - ha már eltűnni nem fog -, és engedjen írni. Enged, de cserébe ott motoszkál a tudat, hogy milyennek kéne lennie a szövegeimnek, és milyen nem lesz talán soha.

Munka, harc és könnyek rejtőznek a sikerek mögött. Az elfogadott regények, a megjelenések, a bemutatók, de még a végigírt kéziratok mögött is. Görcsök és megfelelni akarás.

Én is küzdök, ahogy mindenki.
Szorongok, ahogy sokan.
Beszéljünk róla!
Nektek mi jelentette a legnagyobb kihívást, nehézséget?

4 megjegyzés:

  1. A befejezés. Pedig az iskolapadban mindig azzal szembesültünk, hogy elkezdeni a legnehezebb, de szerintem ez a kéziratokra nem vonatkozik. Két kéziratom nyugszik jelenleg befejezetlenül a gépemen. Időhiányában ez egy darabig még valószínűleg így is lesz, és ez rettenetesen bánt, de egy szép napon befejezem őket... remélem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Végigvinni, befejezni egy kéziratot nagyon nehéz. Teljesen megértelek, mert néha kínszenvedés és könnyek, de ahogy leírod azokat az utolsó sorokat, egy pillanatra ez mind elhalványul, és akkor és ott már nem is számít a sok küzdés.
      Hajrá! Én drukkolok neked, és köszi, hogy írtál :)

      Törlés
  2. Nekem jelenleg az a nehezebb, hogy a mesekísérleteimnél eltaláljam azt az arányt a fogalmazásban, amikor a szöveg se nem túl gügyögős, se nem túl bonyolult egy gyereknek (az előbbit én nem bírom elviselni, az utóbbi a tesztolvasóknak szúr szemet.) A másik kérdés, ami felmerült Bea egyik nyári előadásán, hogy az egyik béta felhívta rá a figyelmemet, hogy mesékbe sejtetést ne rakjak, mert a gyerekek a lineáris gondolkodásmódjuk miatt nem értik, így viszont nem tudom, hogyan rakhatnék bele horgokat, ha olyan mesét írok, ami több részből áll (és nem úgy, hogy mindegyik rész külön meseként is megállná a helyét, mert bár jól elhatárolódnak az egyes részek, csak együtt adnak ki egy egészet). Összegezve tehát úgy tudnám megfogalmazni a problémámat, hogy nem sikerült még szinkronba hoznom a bennem felötlő történeteket (abszolút gyerekeknek valók) az írásmódommal (inkább felnőtteknek való) :P

    Amikor régebben regényírással próbálkoztam - 2 alkalommal, egy történet 1. és 2. része -, ott pedig az történt, hogy a történet eleje és a vége nagyon élesen megvolt a fejemben, viszont a sztori 2/3-ánál mindkétszer elakadtam, nem tudtam, hogyan jussak el onnan a befejező részig. Az első alkalommal pár hónap után lett ötletem, és be tudtam végül fejezni, de valahogy minden olvasó megérezte, hogy valami történt ott a 2/3-nál, és onnantól más a ritmus, nem kifejezetten rossz, de valami fura, nem oké. A másodikat már befejezni sem tudtam, az megmaradt torzónak, azóta csak mesélek. (Tehát dramaturgiai gondjaim akadtak :))

    VálaszTörlés
  3. Szia!

    Köszi ezt a cikket, tök jó volt olvasni :D
    Az én válaszom: a befejezés nagyon nehéz. Nem azért, mert nincs hozzá lelkierőm, inkább azért, mert menet közben megtalálom, hol csúszik el a tengely. Tudom, hogy van valahol egy hiba, ami nem katasztrofális, de végigvonul a történeten, és ezért muszáj javítani. Egy kimaradt csavar, egy elszórt, de fel nem használt információmorzsa, egy nyitva maradt kiskapu, minden borzasztóan zavaró lehet, mikor az ember a történetén dolgozik. No igen, és utána csak ülök, hogy kéne oda az a vége, de nem írhatom oda, MERT EZ A TÖRTÉNET NINCS KÉSZEN.
    A másik meg ugye az alapvető én látom, mennyit írjak le ahhoz, hogy te is lássad-dilemma, de az már egy teljesen másik kérdés :D

    Sok sikert a továbbiakhoz!

    VálaszTörlés